A minap megjelent a Mandineren egy írás, melynek szerzője történelmünk iskolapadban belénk vert, lebutított és elferdített verzióját előbb kritika nélkül visszaadja nekünk, majd végkövetkeztetés gyanánt válaszút elé állítja a mélyen tisztelt olvasót: mit akarunk? Nyugati dekadenciát vagy keleti jövőt? Hiszen 1945 óta általánosan elfogadott gondolat, hogy csak két oldal létezik, ami közül választani kell. Mert választani kötelező, harmadik opció pedig nincs és nem is lehet.
Mit is állít nekünk a szerző, Ungváry Zsolt? Többek között olyanokat, hogy annak idején I. István király, mikor válaszút elé érkezett, ő egyértelműen „Róma és a Nyugat mellett döntött, és ezzel egyértelmű irányt szabott az elkövetkezendő évszázadoknak”. Mi pedig kitartottunk első királyunk döntése mellett, „minden pofon, magunkra hagyatottság és igazságtalanság ellenére”. Védtük Európát a muszlim hódítástól, elfogadtuk a Habsburgok dinasztikus uralmát stb.
Hogy valóban elfogadtuk-e a Habsburgok uralmát, az azért vita tárgya lehetne, hiszen minden évszázadra jutott legalább egy szabadságharc, amely ennek ellentmond, de ettől most tekintsünk el, mivel már maga az alapállítás is téves, hiszen I. István soha nem választotta a nyugati orientációt, és ezt saját korában elég világosan ki is fejezte.
Se István előtt, se István után nem akartunk a Nyugathoz tartozni
Honfoglaló (vagy hazatérő) őseink nagyon is tudták, hol van a magyarság helye a világban. Bármennyire is hazudják nekünk a kulturmarxista történelemoktatásunkban, hogy „keleti barbár népként kalandoztunk össze-vissza, mielőtt integrálódtunk a Nyugathoz”, a valóság ezzel szemben az, hogy
Árpád és nemzettsége egy olyan erős országot épített fel Európa szívében, mely egyszerre csapott Nyugatra, és Keletre.
Akkoriban a Kelet jelképét, Bizáncot is épp úgy megsarcoltuk, mint a nyugati országokat.
Aztán jött I. István, akivel kapcsolatban a történelmet meglehetősen önkényesen értelmező liberálisaink nem csak az „Intelmeket” szeretik kontextusból kiragadva idézgetni, de untig hivatkoznak rá, mint a „Nyugati orientáció kezdetére”, a királyra, aki „szakított ősei hagyományaival és vallásával”, hazánkat pedig „a Nyugathoz csatolta,” mert megértette, „minden jó onnan származik, és a helyünk is ott van”. Ennél a történelmi fordulópontnál már ki is alakították saját narratívájukat, melyhez nekünk idomulnunk kell: István (Nyugat) – Koppány (Kelet). Ezt tette magáévá a szalonkonzervatív kurzus is.
I. István azonban nem akart a Nyugathoz tartozni, ő egy erős, önálló, független nagyhatalmat épített fel Közép-Európában. Első királyunknak esze ágában nem volt „integrálódni” a Nyugathoz, hiszen az a gyakorlatban a Német-római Birodalom vazallusi státuszát jelentette.
Ezt a német császár is így gondolta, míg 1030-ban István lovagjai el nem magyarázták neki: itt nem nyugati gyarmat, hanem erős közép-európai királyság épül, melyet kéretik tiszteletben tartani.
Két nagyhatalom között is büszkén állva
István tragédiája, hogy az ősi hagyományok kiirtásával együtt a szeniorátus elvét (mely szerint a legidősebb, arra alkalmas közeli férfirokon örököl) is sárba dobták, helyét a primogenitúra (legidősebb egyenesági fiúgyermek örököl) váltotta fel. Így az ellenségeinek elég volt Imre herceget eltennie az útból, és máris romba dőlt minden, amit az első királyunk felépített. Ha viszont tényleg baleset végzett a trónörökössel, akkor pedig az égben lakó szánt egészen más utat Magyarországnak.
Ettől függetlenül, kisebb-nagyobb kihagyásokkal ugyan, de 1500-ig Magyarország Kelet és Nyugat közé ékelődött erős nagyhatalomként létezett Európa szívében. Ahogy már említettem, őseink tudták, hol a helyünk a világban, és hogy
mind a nyugati, mind a keleti integráció ellentétes a magyarság érdekeivel.
Mátyás hadaival aztán visszatérhetett a magyaroktól való rettegés Európába, mikor 453 évvel az Anschluss előtt szemléltette az osztrákokkal, milyen szépen is mutatnak a fekete „egyenruhások” Bécs várában.
„S nyögte Mátyás bús hadát, Bécsnek büszke vára”
Nemzetünk (sokadik) tragédiája egyik legnagyobb királyunk gyors, és váratlan halála, mely utáni évszázadokban láthattuk, mit jelent a magyarság számára, ha Kelet vagy Nyugat prédájává válik.
A közép-európai tengely
Olaszország egyesülésével és a Német Birodalom megszületésével nem új pólus jelent meg a politikai palettán, egyszerűen csak mások vették át a Kelet és Nyugat közé ékelődött országok vezetői szerepét. Mert bizony, az első világháborút megelőzően ezek a Központi Hatalmak (beszédes név) egyértelműen szemben álltak mind a keleti, mind a nyugati hatalmakkal. (Igaz, Olaszország a végső felvonás előtt oldalt váltott, így végül a közép-európai szövetséget a németek és az Osztrák-Magyar Monarchia testesítette meg egészen az elveszített háború végéig.)
A magyarság helyzete 1920 után
A Kelettel és Nyugattal való szembenállást a németek azonban nem adták fel, továbbra is hittek a közép-európai harmadik útban, s ezen vízió átültetését a gyakorlatba az első világháborút lezáró békediktátumok is segítették – még ha nem is szánt szándékkal.
A teljes revízió megvalósításáig nem lehet többé önálló magyar hatalomról beszélni Európa szívében, így csak szövetségi rendszerben biztosítható az „erős Közép-Európa”. Erre pedig minden lehetőségünk megvolt a ’30-as évek első felében a német-lengyel-olasz-magyar-jugoszláv tengelyen. Ebből aztán semmi sem valósult meg, hiszen a lengyeleket és a jugoszlávokat a Nyugat végül maga mellé állította (hogy aztán őket is odalökje a szovjeteknek), s az a helyzet, hogy Magyarország esetében is értek el sikereket.
Noha nem lesz népszerű ez a megállapítás, de akkor is tény, hogy
a Kelet vagy Nyugat? kérdése először Horthyéknál jelent meg, akik hintapolitikájukkal igyekezték elhatárolni magukat az Új Európa víziójától, és próbálták elnyerni Anglia kegyeit.
Rejtély, hogy miben bíztak, vagy miért gondolták, hogy egy erős közép-európai tengely helyett nekünk jobb lesz egy legyőzött, megszállt Európában, a győztesek jóindulatától függve – ez már 1919-ben is milyen jól bevált…
Szerencsére a magyar arisztokrácián kívül kevesen gondolkodtak így. Különösen a hadsereg, és az értelmiség támogatta a Tengelyt, mert pontosan tudták, mire számíthatnak a Kelettől, és mit várhatnak a Nyugattól.
Ahogyan az is tény, hogy
az angolok még ’44-ben is hitegették a magyar vezetést, mikor a drága, konzervatív oldalon piedesztálra állított alkoholista, Wiston Churchill, illetve az amerikai szélsőjobbon csak Franklin Delano Rosenfeldnek gúnyolt jenki elnök már réged odadobtak minket a szovjeteknek.
A magyar arisztokrácia által oly nagyra tartott, „felvilágosult” Nyugat Sztálin kegyeiért feláldozta egész Kelet-Európát.
Ennyit jelentettünk nekik akkor, és ennyit jelentünk nekik most: hasznos balekot, feláldozható sakkbábut, gyarmatot.
Nem létezik egységes Kelet
Noha a Ungváry kiindulópontja teljesen téves, mivel a liberális propagandisták történetírók narratíváján alapul, maga a levont tanulság helyes, vagyis, hogy a Nyugat számára mi mindig is egy idegen, barbár nép leszünk, aki sohasem lehet igazán olyan, mint ők. Ám ebből olyan következtetéseket levonni, hogy akkor nekünk „vissza kell térnünk gyökereinkhez”, és „Kelet felé orientálódni”, meglehetősen meredek.
„Ahogy magunk mögött hagytuk a Keletet a X-XI. század után, úgy fogjuk magunk mögött hagyni ezt a nyugati vircsaftot, és visszatalálni a keleti gyökerekhez. A Kurultaj, a Türk Tanács, a kínai gazdasági kapcsolatok, az azeri szénhidrogének, a törökökkel közös Attila-kultusz ezeknek a része” – írja a szerző. Ez az egy mondat már önmagában elgondolkodtató, hiszen mégis mi köze van a törököknek az azeriekhez, de főleg a kínaiakhoz? Hogyan is orientálódhatnánk egyszerre mindegyikhez? Ha nagyon távoli rokonokat akarunk keresni Ázsiában, talán, ismétlem talán, találhatnánk a végtelen sztyeppéken, vagy – egyes elméletek szerint – Japánban, de hogy Kínához milyen közünk van, az totális rejtély. Ott már akkor egy teljesen eltérő kultúra és államiság létezett, mikor a hunok még portyázó nomádokként járták a világot. Egy teljesen idegen nép, teljesen eltérő szokásokkal és fejlődéstörténettel, melynek egyébként egyszer, s mindenkorra vége szakadt, mikor Mao és a kommunistái magukhoz ragadták a hatalmat. Jó kommunistaként először saját népüket és saját múltjukat irtották ki. Így, ha lett is volna bárki közös bennünk és a kínaiakban (mint, hogy nem volt), az ma már akkor sem jelentene semmit, hiszen a maoizmus rég kigyomlálta volna belőlük.
Ettől függetlenül a szerző mégis kommunista Kínában látja a magyarság jövőjét, sőt, egy-egy mondatból olyan hajmeresztő gondolatokat is ki lehet olvasni, miszerint az sem lenne nagy tragédia, ha Kína gyarmatosítana minket – ami már önmagában az istváni gondolat megcsúfolása, hiszen ő sem engedett még az akkori „világhatalomnak”, a Német-római Császárságnak sem.
„A pogánynak bélyegzett, bár hangzóanyagunkhoz remekül idomuló rovásírást lecseréltük a szegényes hangzókészletű, ezért a magyar nyelv leírására alkalmatlan latin betűkre, és 8-900 esztendeig tartott, míg sikerült ebből egységes, megfelelő helyesírást kialakítani. Ezzel az erővel megtanulhatjuk a kínai jeleket is, 800 év alatt azokat is majd csak a magyar szabályokhoz igazítjuk” – fogalmaz Ungváry. Remélem, itt csak ironizál, bár a megalkuvás, a behódolás, és a két rossz közül választás mind-mind a konzervatívok ismertetőjegyei, így sajnos, komolyan kell vennem gondolatmenetét.
Van harmadik út
Nem szeretném, hogy az a vád érjen, hogy mindent csak kritizálok, érdemi megoldás nélkül, ezért hosszúra nyúlt írásom végén mindenképpen szeretnék kitérni a magyarság előtt álló egyetlen járható út ismertetésére. A Nyugat, mint olyan, nem opció, hiszen onnan csak a degeneráció és a dekadencia jön. Azt azonban fontos lenne tisztázni, mit is értünk „Nyugat” alatt? Az első ezredforduló idején ez egyértelműen a Német-római Császárságot jelentette, később főleg Franciaországot és Nagy Britanniát. A második világháború után pedig mindenkit, aki a vasfüggöny túloldalán volt, míg a Kelethez a kommunista blokk tartozott. Ma viszont, én nem gondolom, hogy Európában akár egy ország is lenne, mely a független, világpolitikát alakító Nyugat megtestesítője lehetne. Ezt a szerepet egyértelműen az Egyesült Államokat uraló körök vették át. „Hollywood mocska” ugyanúgy ráömlik a franciákra és az angolokra, mint akár ránk, akár a lengyelekre. Az Egyesült Államokat uraló körök gyakorlatilag gyarmatosították egész Európát, politikailag, gazdaságilag, s, ami a legnagyobb baj, kulturálisan egyaránt. És a konzervatív oldal válasza erre az, hogy „legyünk inkább kínai gyarmat!” Ez bármely nacionalista számára elfogadhatatlan felvetés!
Ha nem gyarmatként szeretnénk létezni a XXI. században, hanem erős és büszke országként, akkor rá kell lépnünk őseink útjára, és minden erőnkkel egy erős Európa felépítésén kell munkálkodnunk.
Ehhez pedig az egyetlen út valamiféle Európai Konföderáció: államok laza szövetsége, mely elsősorban gazdasági, esetleg külpolitikai kérdésekben működik együtt, viszont tiszteletben tartja minden tag belpolitikáját, azokba nem szól bele. Ez alól egyetlen kivétel, ha egy másik tagország határon túli, őshonos lakosságát éri inzultus, a magyarság esetében pl. Felvidéken, vagy Délvidéken, vagy mondjuk a horvátok esetében Szerbiában stb.
A soviniszta indulatoknak erejét kell venni, mert azok elburjánzása csak az ellenségnek kedvez.
A kitartott liberálisaink a Nyugat csatlósának szánják hazánkat, a kormánypárt Kommunista Kínához dörgölőzik, miközben a Nyugatnak is rendre behódol, ha érdeke úgy kívánja. Nekünk azonban, akiknek a magyarság érdekei számítanak, és képesek túllátni saját jólétükön, nem szabad elfogadnunk a jelenlegi választékot, és minden erőnkkel egy erős európai szövetség újjáépítésén kell dolgozzunk bárkivel, aki elveti az Európa halálát jelentő szélsőséges liberalizmust, a Kelet halálos ölelését, ugyanakkor nem elvakult cionista, hanem hazáját szereti, saját népe, és Európa érdekei a legfontosabbak számára, ezekben megalkuvást nem ismer. Ehhez viszont nekünk is kompromisszumokat kell kötnünk, és határozottan el kell vetnünk a sovinizmus minden formáját.
Túlságosan nagy bajban van az északi civilizáció ahhoz, hogy történelmi sérelmeinkre alapozva teret engedjünk a környező népekkel szemben érzett előítéleteinknek, hiszen amíg mi egymással acsarkodunk, a nálunk életképesebb fajok kiszorítanak minket az életterünkről.
Románia rendre bizonyítja, erre képtelen, így teljesen alkalmatlan arra, hogy egy ilyen szövetség részévé váljon. Viszont a nyugat-európai országokat nem lehet ilyen egyértelműen leírni. Éppen Anglia bizonyította be az elmúlt napokban, hogy a jólét, a média, a cenzúra és az állami terror sem képes a végletekig rabláncon tartani az európai embert. Hosszú évtizedek óta most először csillant fel a remény, hogy az északi civilizáció népei talán mégsem nyugodtak bele lassú, szánalmas halálukba, és még egyszer utoljára az életösztön lángra lobbanthatja a szíveket.
Gyebnár Dávid
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
