Az Organikus Pedagógia – az életet szolgáló nevelés

A gyermekek nevelésével és oktatásával foglalkozó szakemberekben és a szülőkben manapság egyre több a kétség. Milyen jövőre készítsük fel a gyermekeket? Mi a dolga egy szülőnek és egy pedagógusnak? A mentális problémák növekvő számára hogyan reagáljon a pedagógia? Mikor vagyok jó tanár és jó szülő? Egyáltalán: melyek a fókuszpontjai a helyes nevelésnek? Uzsalyné dr. Pécsi Ritát, az Organikus Pedagógia magyarországi adaptálóját kértük meg, hogy szögezzen le alapvetéseket, adjon irányt neveléssel kapcsolatos gondolatainknak.

A kiindulópont

„A nevelés az élet szolgálata.” Josef Kentenich mondása kifejezi a helyes szemlélet: a nevelés az élet növekedésének eszköze. Minden, ami él, növekedni és kiteljesedni vágyik, és az élet továbbadására törekszik. Minden élő egyedi, nincs két egyforma falevél, ezért nem működnek a nevelésben a mechanikus, tömegtermelésre hasonlító megoldások. Életet csak élet fakaszt. A nevelés önneveléssel kezdődik, és csak akkor lesz hatékony, ha figyelembe veszi a természetben megfigyelhető szerves létrendet, mely az évszakokhoz igazodva hol kibontogatja a rügyeket, máskor mélybe ereszti a gyökereket, az ég felé húzza az ágakat, gyümölcsöt terem, megbonthatatlan szövetségekben él.

Minden élet belülről fakad. Ezt a belső növekedést nagy érzékenységgel figyeljük, ahhoz kapcsolódunk, ráhangolódunk, értő figyelemmel szolgáljuk. „Olyanok vagyunk, mint a növények. Ezek vizet, levegőt és napfényt igényelnek – a gyermekek pedig szeretetet, támogatást és megerősítést. Olyan környezetre van szükségük, mely bátorítja növekedésüket és erőfeszítéseiket, és szükségük van felnőttekre, akik segítik őket a sötétség erői, az élet tagadása ellen vívott küzdelemben.” – vallja Josef Kentenich, az Organikus Pedagógia szellemi atyja.

Az Organikus Pedagógia

Zenészként, karvezető tanárként kezdtem a pályámat, szüleimtől azt az örökséget kaptam, hogy a zene fő ereje nem elsősorban a művészeti tevékenység, hanem a jó ember nevelésének eszköze. Ezzel az indíttatással dolgoztam a pedagógia világában több helyen és szerepben. Mindenütt azt tapasztaltam, hogy sok tudás elérhető az egyes szakmai területeken, de sokkal kevesebb a nevelés folyamatáról, és arról pláne nagyon kevés, hogy mindez hogyan ötvözhető, hogyan lesz élet a tudásból?

A Josef Kentenich-hez kötődő Organikus Pedagógiával kapcsolatban úgy érzem magam, mint a csacsi, amelynek hátán Jézus bevonult Jeruzsálembe! Amikor szakmai kutatásaim során megismertem ezt a pedagógiai rendszert, nagy öröm volt felfedezni, hogy abban nagyon szépen összeáll mindaz, amit én számos egyéb területen – a neveléstudományban, neveléstörténetben, pszichológiában, neurobiológiában, zenetudományban és zenepedagógiában – fontosnak tartok.

A Schönstatt Családmozgalom alapítójának pedagógiai rendszerét a múlt századi stílusból adaptáltam a családok és pedagógusok nyelvezetére, egészítettem ki a mai kutatások érthető következtetéseivel. Kollégáimmal képzések, gyakorlati próbák során formáltuk tovább a rendszert, katolikus majd felekezetközi közegben is. Világossá vált számomra, hogy ez a szemlélet azokból a legmélyebb keresztény gyökerekből táplálkozik, ahol „mind egyek vagyunk”. Személyes misszióként élem meg a feladatot, számos helyen szerveztünk és szervezzük képzéseinket.

Az egyik kiindulópontom az, hogy a jó pedagógia nem a pillanatnyi sikert vagy a holnaputáni teljesítményt, hanem az életet, a fejlődést és a boldogulást szolgálja hosszú távon.

A nevelés az emberben lévő eredeti személyiséget formálja ki. Élményalapú, hiszen csak az a szó hiteles, amihez magával ragadó tapasztalat is kapcsolódik. Korszerű, de nem korhoz ragadt. Nagy nevelők, hiteles példaképek tanításait és a legmodernebb kutatások eredményét ötvözi. Szemléletet formál, szemléletmódot nyújt. A modern élet új problémáira is válaszol. Világnézettől függetlenül eredményes, ugyanakkor mélységesen keresztény gyökerű. Hosszú távú nevelési célokat valósít meg, mégis „itt és most” is elérhető eszköztárat kínál.

A nevelő (legyen pedagógus vagy szülő) feladata pedig a gyermekeinkben megtalálni az egyedi elevenséget, amelyre rá tud hangolódni, és azt tudja növelni. Úgy, ahogy egy jó kertész is tudja, hogy mitől él a tölgyfa és mire van szüksége a paradicsomnak, és nem ugyanazt húzza rá mindkettőre. A gyermek személyiségének eredetiségét képes úgy fókuszba helyezni, hogy mellette a fegyelmezés, a rend, a határok is nagyon fontos elemek maradnak. Ugyanakkor a gyerekekre nem erőlteti kívülről a rendet. A külső szabályozók, korlátok, szabályok, arra szolgálnak, hogy belsővé tegyék a rend iránti vágyat is. A nevelőnek irányokat és mintákat kell mutatnia a saját életén keresztül és az arra alkalmas tananyagon, vagy éppen a művészetek, a játék segítségével, mindezt tapintattal, érzékenységgel, nagy bizalommal kell átadnia.

Mindehhez Isten hozzánk való viszonyulását veszi alapul: Ő megadja az ember számára a törvényeit, ám teljes szabadságot is ad. A természet, az egészség, a lelkiismeret törvényei kemények és kérlelhetetlenek, ugyanakkor mindvégig jelen van életünkben az irgalmas Isten, aki szeret, elfogad, biztat – akkor is, ha hibázunk. Mert hibázni szabad, hiszen a nevelő nem a tökéletességben példakép, hanem a törekvésében. A modern pszichológia is már régen kimondta, hogy a – például a hibázástól való - szorongás gátol minden tanulási folyamatot. Jellemző ránk, hogy levizsgáztunk, szakdolgozatot írtunk és doktoráltunk belőle, utána mégis elültetjük a szorongást a gyermekekbe…

Egy másik kulcsgondolat, hogy a pedagógiai munkának nem lehet minden fázisát leszabályozni, mert mindkét végén ember van, akik ráadásul egy-egy családból jönnek, akik mögött még újabb családok vannak, és ezzel mind számolni kell.

Iskolaigazgató voltam, amikor be kellett vezetni a kötelező minőségbiztosítási rendszert. Elvégeztem minden ezzel kapcsolatos továbbképzést. Előtte is éreztem, hogy sántít a „sztenderd minőségbiztosítás” logikája, utána pedig már tudtam is. Ilyen esetben a folyamat összes pontját előre megtervezzük, egymáshoz kapcsoljuk, leszabályozunk, a minősítés pedig ehhez a tervhez képest történik. De ami egy gyártó rendszerre tökéletesen ráilleszthető, az nem működik az emberekkel. A pedagógia alanyai ugyanis nem tárgyak, hanem emberek! Ezért ennek a rendszernek lényeges eleme a személyre szóló fejlesztő értékelés, hiszen az az énképe részét alkotja majd.

Ha az a kérdés, mi legyen a vezérelv a gyerekek tanítása során, akkor a magasabb szintű felelősség felől közelítve mondom: őrizzük meg és ne törjük le a természetes gyermeki kíváncsiságot! Ha ez nem teljesül, egy alsós gyermek nagyon hamar teljesen elveszti érdeklődését a tanulás, az iskola iránt.

Orientáció szülőknek

Mindennek az alapja a gyermekekkel közösen eltöltött idő. A minőséghez, az élményhez idő kell! A gyermeknevelés lassú és folyamatos feladat. Nélkülözhetetlen az oldott, ráérős közös időtöltés. Ügyintézések és különórák helyett – természetesen a becsületes kötelességteljesítés mellett – leülés és beszélgetés, hancúrozás, fizikai kontaktus is kell. Ezek mind apróságnak tűnhetnek, például a közös étkezések is, pedig sokszor ezen áll vagy bukik az egész gyermeknevelés. A legfontosabb a kapcsolat, minden mást erre építsünk!

Emellett a minél több szabad mozgást, az elegendő alvást és az erőfeszítések értékelését tartom még a gyermeknevelés kulcselemeinek. Lassabban, több személyes jelenléttel, kevesebb virtuális hatással kellene a gyermekeket nevelnünk.

Fontos, hogy a fegyelmezettség, a korlátok állítása akkor vezet a belső fegyelem felé, ha jó a kapcsolat, erős kötődés, bizalom van a szülő és a gyermek között. Csak így fér bele egy határozott nem, egy következetes visszautasítás anélkül, hogy sérülne a kapcsolat. A közös idő és a kötődés hiánya már egy manapság természetesnek tűnő élethelyzet – egy külföldön vállalt munka vagy akár egy másik városba való ingázás – esetén is súlyosan hat a családra, a gyermekre. Egy embert felnevelni, az ő teljes, eredeti személyiségét, „Istenarcát” az évek során „világra hozni”, megszülni, a legszebb és legnagyobb alkotómunka, amiért érdemes sok minden mást feláldozni.

Személyes és online világ – sorsdöntő kérdés

Nem kerülhető ki az online világ hatása és jelenléte a gyermeknevelés kapcsán sem. Azt gondolom, akármilyen köntösben – például a digitális oktatásban, edukációs céllal – jelenik is meg a géphasználat, mindenképpen hat. Nem célom a jelenség démonizálása, mert nem gondolom, hogy szülőként, nevelőként az lenne a feladatunk, hogy teljesen kizárjuk ezt az életünkből, hiszen sok esetben rendkívül hasznos is lehet. Viszont biztos vagyok benne, hogy veszélyesen megtévesztő, ha teljesen ártalmatlannak tartjuk. Észre kell vennünk, hogy az okoseszközök mesterien megtervezett nyomást gyakorolnak ránk. Az általuk generált dopaminadagoláshoz nagyon könnyen hozzászokunk, képtelenek leszünk leszakadni róla, és ürességet érezhetünk, ha például nem nézegetjük ötpercenként a telefonunkat. Ez nemcsak a gyerekeinket, hanem minket, felnőtteket is ugyanúgy érint. Érdemes megnézni, hogy a különféle applikációk, játékok hogyan működnek: viszonylag könnyű sikert ígérnek, azonnal visszajeleznek és jutalmaznak, a kudarcok pedig kevésbé erősek.

A közösséginek hívott média pedig elhiteti velünk, hogy valódi közösséghez tartozunk, sikeresek és alkotóképesek vagyunk. Ha pedig megunjuk, már ugorhatunk is a következő felületre vagy alkalmazásra. Felnőttként is pontosan látjuk, tapasztaljuk, milyen az, amikor például csak egy cikket szeretnénk elolvasni a neten. Borítékolható, hogy még legalább négy-öt másikat kinyitunk mellé, görgetünk, a „katt ide” mentén tallózgatunk. Közben észre sem vesszük, és már el is telt háromnegyed óra. Ez az egész mechanizmus arra épül, hogy a tudatos figyelmet minél tovább a képernyő előtt tartsa. Nem véletlen, hogy a legnagyobb techcégek neurobiológusokkal dolgoztatják ki, milyen ütemben kell adagolni azt az impulzust, ami az adott felhasználót még ott tartja a gépnél – és végül függőséghez vezet.

A gyermekeknél mindez hatványozottabban igaz! Mivel a fejlődésben levő idegrendszer fékjei még nem épültek ki. Egy kisgyermek akár órákig is képes tátott szájjal bámulni egy elé tett tabletet. Gyakorlatilag transzhatás alatt áll! A kutatók ezzel kapcsolatban teljesen egyetértenek, amikor azt mondják: három éves kor előtt tilos lenne a képernyő! Kifejezetten káros és visszafordíthatatlan hatása van erre a korosztályra. Óvodáskorban és a kisiskolásoknál sincs helye a túlzott mértékű géphasználatnak. Sok olyan kismamát, szülőt is látok, aki kiviszi a gyereket a játszótérre, és bár löki a hintát, a fülén van a telefonja. A legnagyobb baj az, hogy ennek olyan erős rejtett üzenete van, aminek jelentőségével nem is biztos, hogy tisztában vagyunk. A kicsi ugyanis ebből azt érzékelheti, hogy anya, apa most nem vele foglalkozik – pedig ez az ő ideje lenne –, és hogy ő felesleges, csak útban van. Olyan veszteségekkel kell számolnunk, amikre nem is gondolunk. Ezért is lenne érdemes nevelőként, szülőként is ráébrednünk, hogy az arányokat helyre kellene tennünk.

Egy alapos átgondolásra van szükség ahhoz, hogy lássuk, ezen eszközök használatának milyen hosszú távú következményei vannak. Alakítsunk ki tudatos, kontrollált jó megoldásokat, gyakorlatokat, jó szokásokat! Kezdetnek például megállapodhatunk abban, hogy a közös étkezéseknél nem tesszük ki a telefonunkat az asztalra, és a hálószobában természetesen semmi helye a képernyőnek…

A másik nagy probléma, hogy rengeteg mai gyerek zömében szinte csak a gépi világgal érintkezik, az élő világgal alig. Holott az idegrendszernek nagy szüksége lenne a természettel való kapcsolódásra. Nem beszélve a kézzel alkotás és a mozgás fontosságáról. Ezek a tevékenységek az agynak azon területeit fejlesztik, amelyek például az olvasáshoz, a logikus gondolkodáshoz vagy az íráshoz is szükségesek. Ebben az esetben is ott tartunk, hogy már meglévő tapasztalatainkat, a tudomány által sokszorosan felkínált ismereteinket nem alkalmazzuk. Tisztában vagyunk például azzal, hogy a matematikai vagy logikus gondolkodás milyen szoros összefüggésben van az egyensúlyérzék kialakulásával, vagy hogy a képernyő bámulása leállítja a testérzékelést? Azt lehet mondani, hogy az okoseszközeinket nagyon bután használjuk. Azt az értéket, amit az okoseszközök révén megteremtettünk, nem a saját magunk épülésére, javára, hanem jelenleg az emberi értékek lebutítására fordítjuk. Azt hiszem, a 21. század egyik legnagyobb kihívása, hogy összhangba hozzuk, mi az, amit nyerhetünk, és mit veszíthetünk ezáltal.

Két kulcs terület

A téma megalapozásához még ki kell emelnünk két fogalmat.

Az egyik az érzelmi intelligencia. Mindazt, amit az agyunk kognitív részébe – tehát az IQ fejlesztésébe „beleteszünk”, ez a terület lenne képes igazán hatékonyan alkalmazni. Az okoseszközök okos használatához is ezeknek a készségeknek a fejlesztésére lenne a legnagyobb szükség. A döntésképesség, az impulzuskontroll, a vágyteljesítés késleltetése, a rugalmas problémamegoldás, a hatékony kommunikáció, az empátia, a figyelemkoncentráció – ezek mind az érzelmi intelligencia, illetve a társas intelligencia készségei, amelyek kizárólag sokszor átélt élményekkel, tapasztalatokkal és valós kapcsolatokkal fejleszthetők.

A másik jól használható fogalom a neveléshez a reziliencia, a rugalmas alkalmazkodóképesség. A változó körülményekhez való adaptálódás, a minden helyzetben való boldogulás, fejlődés képessége ez. Sokat lehet tanulni róla a természettel való kapcsolatunkban, de egy közösségből is. Utóbbi esetében ugyanis, ha elegünk lesz a többiekből, egy gombnyomással nem lehet kikapcsolni őket, ahogy azt a gép előtt ülve megtehetnénk. Az együttműködés gyakorlatát valós, és nem virtuális együttlét során tudjuk megszerezni, sehogy máshogy.

Uzsalyné dr. Pécsi Rita 

(A szerző neveléskutató, főiskolai tanár)

A Kiútkereső-rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a Magyar Jelen szerkesztőségének álláspontját. Ha Önnek is vannak gondolatai valamely, a magyarság megmaradása szempontjából létfontosságú kérdésben, írását küldje el a szerk@magyarjelen.hu e-mail címre.