Trianon: tragédiából lehet lehetőség?

Az elmúlt hetekben többször is a lelátón állva figyelhettem a régebbi kolozsvári focicsapat magyar szurkolóit, akik egy zászlót végig lengettek, ameddig a 90 perc tartott. Ezen a klubjuk címere volt, melyen ez a felirat szerepel: KVSC 1907. A Kolozsvári Vasutas Sport Club a Magyar Királyság égisze alatt alakult meg, ahogyan oly sok más sportegylet szerte a Kárpát-medencében.

Aradon, a román kupa májusi döntőjében a Neuman Ferenc stadion lelátóján is ott lengett előttem a zászló, sőt, néhány percre az én kezembe is került. Alig néhány méterre ettől a zászlótól pedig ugyanez az évszám volt kissé igénytelenebb kivitelben felrajzolva egy román nemzeti trikolorra a CFR Cluj felirattal, ami szintén a Kolozsvári Vasutast jelenti. Körülöttem román nyelven szóltak a dalok, hogy aztán magyar káromkodás szakítsa meg őket egy-egy kihagyott helyzet vagy rossz bírói döntés után. Körülöttem szinte mindenkinek ott van a pólóján a KVSC felirat. Egy fiatal lány hangosan kiabálja, hogy „Lupta, Csefere!”, miközben a derekára kötött bordó sálon egy régi csapatkép látszik és egy szövegrészlet: „Isten, áldd meg a magyart!”

Ez ma Trianon és Erdély valósága. A jelen, ami a múltból fakadt, és amin annyi, de annyi éve kesereg mindenki koncerteken, előadásokon, közösségi oldalakon közzétett bejegyzésekben. Sokszor tény, teljesen érthető módon, hiszen kit ne érintenének meg mások mellett Wass Albert sorai, melyek oly mélyen adják vissza a magyarság trianoni döntés okozta fájdalmát? Valahogy mégsem ezt éreztem akkor, amikor  ott álltam a lelátón, ahol bármelyik részre mentem, mindenhol hallottam egy magyar szót, magyarul beszélő, de aztán románul szurkoló embereket. Nem éreztem dühöt, nem éreztem haragot emiatt. Mást éreztem. Lehetőséget, potencialitást. 

Nem keseregni akartam a múlton, hanem lehetőséget látni a jövőben. Trianonnal a gúnyhatáron túl nem feltétlenül ott van elsősorban dolgunk, ahol tömbmagyarság él. Hanem ott, ahol nincs többségben, de jelen van. 

Ehhez pedig egyfajta paradigmaváltásra van szükség, a kissé soviniszta „nekünk ez a múlt miatt jár” hozzáállást le kell cserélni egy jövőbe mutató szemléletre. Nincs ebben semmi feladás, nincs ebben lemondás semmiről. Sőt, éppen ellenkezőleg, a lehetőség meglátása a bővülés, a magyar élettér szélesítését hordozza magában. Úgy kell hozzáállnunk, az legyen a kiinduló pont, hogy Erdély jelenleg bár papíron nem a miénk, azonban ott van a KVSC-zászló, ott van a sál, a magyar beszéd, ami megmutatja, hogy a területen meg van a potencialitása annak, hogy a miénk legyen! 

Ezek az aprónak tűnő dolgok világítanak rá arra is, hogy Erdély nem román föld, és a magyarság ott bizony nincs vendégségben, mint ahogyan egyesek azt gondolják. Ez pedig minden elszakított területre igaz, mindenütt ott van az a sok kis kapaszkodó, ami jelzi, hogy jelen vagyunk mi, magyarok. Nem tűntünk el onnan akkor sem, mint a búvó patak, amely eltűnik a sziklák között, hogy aztán a mélyben folytassa útját és akár megerősödve törhessen a felszínre. 

A múltat tisztelni kell, ápolni és őrizni belőle azt, ami arra érdemes. De nem szabad abban élni. Június negyedike a magyarság legnagyobb tragédiájának napja, amire emlékeznünk és emlékeztetnünk kell. Azonban a többi napon – de talán ezen is – azon kell dolgozni, hogy az előidézett állapot megszűnjön. A felszínre kell törni ott, ahol a magyarság búvó patakként tűnik el Erdély sziklái között, hogy ne csak azok láthassák, akik érzékenyek a föld alatti morajlására. A keserédes múltba révedés helyett reményteli, ambiciózus jövőbe látásra van szükség gúnyhatáron innen és túl is. Amikor pedig erre képes lesz újra a magyarság, ahogyan képes volt 1100 évvel ezelőtt, amikor a Kárpát-medencét birtokba vette, majd akkor lesz esélyünk megszerezni azt, ami egyszer már a miénk volt!