Dér Dániel: Bevezetés a nemzeti radikalizmusba

Nagy vállalkozásba fogok most, amikor fel kívánom vázolni azt a cselekvési módot és alapvető hozzáállást, mely alkalmas lehet arra, hogy tiszta utat mutasson minden nemzeti érzelmű fiatal és mindenki számára, aki meg kívánja ismerni a nemzeti radikalizmust.

A dolgunk nehéz, hiszen az az értékrend, az az emberi jellem, melyhez el kívánunk jutni, nem csak nehezen megszerezhető, de rengeteg egyéni vállalást követel annak teljes megismeréséhez. Mostani írásommal inkább bátorítani, inspirálni kívánom a korombelieket és minden érdeklődőt, nem pedig tanítani. Mivel hogy számomra is alapvetés a folyamatos önfejlesztés, így amit írok, nem szentírás, inkább gyakorlati és elméleti tapasztalás útján megszerzett jelenlegi tudásom megosztása, mely gondolatébresztőül és további írások alapjául kíván szolgálni.

Az írás során az egyénhez mind közelebbi, mind távolabbi támpontokat kívánok eljuttatni, így segítve öndefiníciós fejlődését és cselekvési spektrumának élesebb körvonalazását.

Mi a nemzeti radikalizmus?

Nemzeti radikalizmus. Mi is ez? Eszme? Beállítódás? Gyűjtőfogalom? Csupán az, hogy ennyiféle irányból tudjuk megközelíteni a kérdést, mutatja, milyen kényes is a téma, mely eddig véleményem szerint nem kapott kellő figyelmet saját táborunkon belül. A feltett kérdésekre válaszul azt tudom mondani, talán egy kicsit mindegyik is, mely válasszal közelebb nem kerültünk a megfejtéshez, mégis segít rálátást nyújtani arra, hogy a tárgyunk mennyire szerteágazó, több irányból vizsgálandó.

Definiálni kívánom, mit értek nemzeti radikalizmus alatt. A definíció egy része a tapasztaltabb olvasók számára ismerősen csenghetnek, máshol viszont meglepő megállapításokat kívánok tenni.

Nemzeti radikálisnak lenni elsősorban életérzés és hívószó. 

Sokaknak megvan az a pillanat az életükben, mikor valaki (általában egy szkeptikus) felteszi a kérdést: „Mit jelent magyarnak lenni számodra?” Ilyenkor elgondolkodunk a válaszon, minthogy annyiféleképpen lehetne azt megadni, annyi ideig lehetne magyarázni, de végül elmosolyodva úgyis annyit fogunk válaszolni, hogy azt érezni kell.

Érzelmi alapú tehát a nemzeti radikalizmus? Igen, amennyiben az a mindenkori hazánk iránt érzett ősösztönből fakad, mely bár megmagyarázható, de úgy érezzük, eredetileg legmélyen belül mindig is ott volt bennünk. Mindez azonban nem kizárólagosságot jelent, minthogy ez csupán az alapállás, a táptalaj, ahonnan egy fiatal – elindulva az életbe – el tud rugaszkodni, ha akar. Azért a feltételes mód, mert önmagában ez nem lehet elég olyasvalaki számára, aki valóban szerves része kíván lenni a mozgalomnak.
Az érzelmi alap olyan, mint egy virág magva. Időnként öntöznünk is kell, ha azt akarjuk, hogy egészségessé nőjön, ám ezen felül idővel gyomlálásra, majd metszésre is szükségünk lesz, nehogy annyira túlszaporodjon, hogy olyan helyen is kiburjánzzon, ahol az nem kívánatos.

Életérzésünk tehát a kiindulási alap, mellyel reményeim szerint olvasóim többsége már bír, ám mint később ki fog tűnni, itt még senki nem dőlhet hátra.

Hívószó is emellett, amely a különböző, jobboldali irányzatú embereket egységes táborba, a közös cselekvés felé tereli.

Most, hogy tisztáztuk a nemzeti radikalizmus érzelmi alapállását, ideje, hogy kibontsuk annak vetületeit, és definiáljuk azt a minimumot, amit ez vonz magával.

A nemzeti gondolat

A nemzeti radikalizmus a nemzetben mint legfőbb szervező elvben hisz. A jelenlegi világban a nemzet az, amely össze tudja tartani emberek csoportját, akik közös nyelvvel, kultúrával, vallással, történelemmel, hagyományokkal és etnikai tudattal rendelkeznek (utóbbiról később részletesebben írok).

A nemzet és az állam kéz a kézben járnak, ám a nemzet több, mint az állama, vagyis az állam létezik a nemzetért, és nem fordítva. A nagyobb történelmi küldetés teljesítésére a nemzet az államot használja fel eszközül. A politikai elit nem az államért, nem önmagáért, hanem a nemzetért kell, hogy dolgozzon. Amennyiben nem így tesz, úgy alkalmatlannak nevezhetjük azt a nemzet képviseletére. Jelenleg ez a helyzet áll fenn, ezért – amíg ez meg nem változik – a nemzeti radikalizmus elitellenesnek nevezhető.

Magyarország helyzete sajátos abból a szempontból, hogy nemzetének számottevő része saját határain kívül helyezkedik el. Trianonról nem kívánok bővebben írni, hiszen az mindenki számára alapvető ismeret kell, hogy legyen, inkább arról beszélek, hogy mi is a revíziós gondolkodás lényege.

A fennálló állapot nem azért elfogadhatatlan, mert számszerűsítve ennyi magyar él a határokon túl. Egy szkeptikus beszúrhatná, ha ennyire igényt tartunk ezen honfitársainkra, költöztessük őket a jelenlegi magyar állam területére, ám itt nem erről van szó. Nem az állam a szervező elv, hanem – ahogy írtam – a nemzet, amely több mint az aktuális államhatárok. A nemzetegyesítés nem csak a számbeli erő növeléséről szól, hanem arról, hogy a magyarság mint ezer éve különleges államalkotó képességekkel rendelkező nép betölthesse történelmi küldetését. Ez pedig nem más, mint a Kárpát-medence egészének egyesítése egy államba, amely így nemcsak önmagát, de geopolitikai térségét is képes megvédeni politikailag, gazdaságilag, kulturálisan, és ha kell, katonailag. A revízió nem a végcél, hanem a nemzeti kiteljesedés elengedhetetlen lépcsőfoka.

Minthogy azonban a Kárpát-medencét más népek is lakják, beszélnünk kell arról is, hogy ezen nemzetek is részei lennének egy ilyen államnak, ahol azonban nem érné őket semmilyen megkülönböztetés, hiszen nemzeti küldetésük teljesen más szinten mozog, mint a magyar. Így amennyiben magukénak tudják a magyarság küldetését, úgy szerves részeivé válnak egy közös államnak, a különbségek ellenére is. Ez a történelem folyamán már működött a Magyar Királyságban, melyet aztán a francia forradalom révén elszabaduló ideológiák és a magyarság ellenségei szétrobbantottak, ám a lehetőség mindig adott lesz a közös hang újbóli megtalálására. Ahogy a múltban, úgy a jövőben is a Szent Korona felé tett hűség és kötelességtudat lehet az egyesítő elv.

Önmagában véve a nemzeti gondolat nem hordozza magában a más nemzetekkel szembeni ellenségeskedést. Minden nemzetnek képesnek kell lennie békében léteznie egymás mellett, ahol a rivalizálást nem a gyűlölet, hanem az egészséges verseny határozza meg, melyben mindkét versengő fél a verseny lévén juthat előrébb. 

A nemzetet annak tagjai alkotják, ám nem mint egyének, hanem mint közösségek tagjai. Így egy piramisszerű hierarchiát kapunk, ahol az egyéntől elindulva a kisközösségek sokaságán át a nagyobb szervezeti egységekig jutunk, melynek csúcsán a nemzet és az azt vezető egyén áll. A hatalom csúcsa nem személytelen, a nemzet aktuális vezetője saját személyével felel mindenért, amit az állam végrehajt a nemzet érdekében (ez egyben túlmutat a négy évenkénti választásokon és a jövő-menő politikusokon, az effajta hatalom túlmutat a jelenlegi életképtelen köztársasági formán). Ez az organikus társadalom, melyről a későbbiekben bővebben szó lesz.

A nemzetben való gondolkodás megköveteli az egyéntől, hogy látóhatárát önmagán kívül, önmaga fölé helyezze. A nemzet szolgálata nem mindig esik egybe önmagunk értékeivel, így áldozatvállalásra van szükség a közösség érdekében. Az effajta cselekvés önmagunk fölé emel, kiléptetve bennünket az önzés világából. Altruizmus egy nagyobb cél érdekében. Nemzeti gondolkodásúnak azt az embert nevezhetjük, aki képes túllépni önmagán a nemzet és honfitársai ügyének érdekében.

Szubkultúrából politikai erő

A kommunizmus végnapjaiban hazánkba is betörő nyugati zenei kultúra egyik szubkulturális széle igen hamar szövetségre lépett az újonnan felszabaduló nemzeti hevülettel. A különböző skinhead zenekarok szinte tökéletes aggregátorként hatottak arra, hogy táptalajul szolgáljanak a nemzeti radikalizmus mozgalmi szárnyának. Tömeg volt ez, ahol a zene összeolvasztó erőként hatott a szubkultúra tagjaira. A zenei stílus jól jellemezte táborát is. Ezek voltak azok a fiatalok, akik lényegüknél fogva nemcsak a hazai, de a fennálló világrendszer ellenségei is voltak. 

A zene, ha képes erős szubkultúrát alkotni, az egyik legerősebb fegyvertény ahhoz, hogy a nemzeti radikalizmus definiálni tudja önmagát. Erős elitképző ereje – mellyel itt nem a minőségre, hanem az adott egyén meggyőződésének megszilárdításában játszott szerepére gondolok –, ami miatt ez az egyik leghatékonyabb érzelmileg összekovácsoló erő.

Az azóta eltelt időszak persze kiegyenlítette a zenei stílust és a társadalmi igényeket, így a nemzeti rockban talált a két fél egymásra, amely széles néprétegek számára tud kezdőlökés lenni a nemzeti irányultság elnyeréséhez vezető úton. Legfőképp a fiatalok számára.

Szomorú valóság azonban, hogy a nemzeti rock műfaja csak árnyéka önmagának. A 2010 környékére tehető csúcs után gyorsan hanyatlik a bevonzó ereje, melyre az önismétlés, az új tehetségek hiánya és a megújulásra való képtelenség lehet a magyarázat.

Ettől függetlenül törekednünk kell arra, hogy életünk része legyen saját táborunk zenéje, mely meggyengülve bár, de integráló erővel rendelkezik.

A nemzeti radikalizmus egyik vetülete tehát a zenei szubkultúra, mely hatalmas segítség önálló identitásának meghatározásában. Természetesen nem minden nemzeti radikális kedveli ezt a zenei műfajt, ami nem gond, ám jelentős részük ennek köszönheti, hogy most azzal a világnézettel rendelkezik, amellyel.

Emellett a szurkolói szubkultúra is jelentős utánpótlása a nemzeti radikalizmusnak, minthogy a szurkolói kultúra és a futballcsapatok iránti lelkesedés rendszeresen együtt jár a hazaszeretettel. Ennek ékes példái a szurkolók, akik az újonnan bekerülő fiatalok világnézeti fejlődését a helyes irányba terelik, így biztosítva később nemcsak elkötelezett, de harcra kész nemzeti radikálisokat.

A történelmi tudat jelentősége és Amerika

Szent István, Rákóczi, Kossuth, Horthy. Csak pár jellegzetes történelmi alakot és az általuk meghatározott kort soroltam fel, akikhez a nemzeti radikálisok valamilyen formában kötődnek. Gyűjtőfogalmi jellegéből adódóan az sem gond, ha ezen korokban feltűnő karakterek ütköznek másokkal, így inkább az „és”, mintsem a „vagy” tud érvényesülni esetükben.

Bár manapság, aki nem ennek a tábornak a része, az könnyen áll cinikusan a történelmi ragaszkodáshoz, amely újból és újból a múltból veszi elő témáit. Ez azonban rendjén van, ugyanis inkább mondjuk úgy, hogy az a rendellenes, ha Európában valaki a történelem tisztelete nélkül kíván élni. Ám ez a társadalmi ellentét nem létezett mindig.

Ez a világfelfogási szakadás 1945-ben intézményesült, mikor is Európa mint kontinens veszítette el a világháborút, és rendelte alá magát a nyugati része önként Amerikának, keleti fele pedig önkéntelenül a kommunizmusnak. Érdekes elemzést lehetne írni arról, hogy az amerikai hegemónia valójában hogyan ártott és árt többet ma is a szellem uralása révén, mint a tankok és szuronyok hatalmára épült keleti barbárság, ám témánk szempontjából most csak Amerika számít, így ezt meghagyjuk egy másik alkalomra.

Ahogy tehát írtam, Amerika 1945-től kezdve vált az atlanti világ urává. Ennek a hatásait érzékeljük ma, mely homogenizáló hatás pár évtized alatt teljesen beitta magát hozzánk is, melyhez természetesen hozzájárult a kommunista rezsim által meggyengített nemzettudat ellenálló-képességének a hiánya. Európa rohamléptekben amerikanizálódik, amely egyben a kontinens halála is lesz. A mi szempontunkból most a két kontinens közötti történelemfelfogásbeli különbség a jelentős.

Amerika 1945-ig nemcsak Európa gyarmata volt kulturálisan, de egyben az európai népek olvasztótégelye is volt. A kivándorlók ugyanis az első körben a történelmi felelősségtudatot vetkőzték le magukról. Miközben például egy magyar és egy román a Kárpát-medencében állandó rivalizálásban éltek, az új világba kerülvén ez sokszor egy generáció lefolyása alatt megszűnt. Amerika nemcsak feloldotta történelmi karakterük alól az európai népeket, de egy-két generáción belül láthatatlanul amerikanizálta őket.

Amerikában nincs úgy jelen a történelmi tudat, mint Európában. Míg előbbi számára az csupán marginális, utóbbinak az a lényege. Míg Amerika az állandó jelenben létezik, addig a klasszikus európai felfogás számára elképzelhetetlen, hogy a történelmen kívül határozza meg magát. Az európai ember normális esetben a múltja alapján határozza meg a jelenét, és ezt alapul véve jelöli ki a jövőjét. 

A Francis Fukuyama által definiált „történelem vége” ennek legékesebb példája. Amerika küldetése szerint véget akar vetni a történelemnek (felfüggeszteni azt), melyet úgy tud elérni, ha kiterjeszti saját rendszerét az egész világra. Ez a rendszer azonban nem politikai, hanem gazdasági. A rendszer lényege a totális szabadpiac, mely a valóságban minden piac megnyitását jelenti az amerikai tőke számára. Érdemes megfigyelni, hogy Amerikában a legtehetségesebbek legfőbb orientációja a piac, mely mindent maga alá rendel, az állam feladata csupán a piac háborítatlanságának biztosítása.

Ez a világ igyekszik tehát bekebelezni Európát is, eddig jelentős sikerrel. A klasszikus európai felfogás viszont nem a pénz, hanem a történelem alapján határozza meg önmagát, mely – itt jegyezzük meg – sokkal felsőbbrendű lelkiséget eredményez. Technika és humánum harca ez.

Egy nemzeti radikális számára mindennek az alapja a történelmi küldetéstudat. A klasszikus európai ember nemcsak magáért létezik, de azokért is, akik már voltak, és akik majd lesznek. Ez az időbeli kiterjedés garantálja az önazonosságot, a nemzetek jellegzetes karakterének megőrzését. Az így létrejövő súrlódások más nemzetekkel nem a probléma, hanem a verseny, az európai szellemiség kivetülésének jelei. A történelmi küldetés az ember számára nem teher, hanem maga a keret, amelyen belül lényege kiteljesedhet. A múlt eseményeinek párhuzamba helyezése a mával, a történelmi nagyok példaként állítása a mai generációk elé mind azt célozzák, hogy a nemzeti küldetés a helyes úton maradjon. Mondhatjuk azt is, minden generáció annyira jár a helyes úton, amennyire az ősök által kijelölt küldetéshez közel marad. Egy nemzet addig képes létezni, amíg rendelkezik történelmi küldetéssel. Ha feladja azt, felszámolja önmagát.

A történelmi tudat tehát igen nagy jelentőséggel rendelkezik a nemzeti radikális táboron belül, amely részben átvezet bennünket a materiális síkról a transzcendensre, melyről lesz még szó. Azonban fontos figyelmeztetésül szánom mindenki számára, hogy a történelmi tudat nem jelent görcsös ragaszkodást mindenhez, amit az előttünk lévők hittek. Elengedhetetlen az objektív vizsgálódás, esetenként bizonyos berögzült álláspontok felülvizsgálata, korrekciója, mely újra el tud vezetni bennünket az igazság teljesebb megismeréséhez, önnön célunk tisztább átlátásához.

A láthatatlan kereszténység mint alap

Mikor Magyarország és Európa megmentéséről beszélünk, akkor arról a civilizációról van szó, amely az elmúlt kétezer évben a kereszténységre épült fel. Éppen ezért a kereszténység és a nemzeti radikalizmus elválaszthatatlan egymástól, még ha ez a mindennapokban nem is jelenik meg sarkalatosan.

A kereszténység gyakorlása nem elvárás, ám azon alapelvek betartása, melyeket a kereszténység fektetett le, igenis követelmények, hiszen ezen alapszik mind az egyén, mind a társadalom irányába elvárt erkölcsi magatartás, amely megvalósulna egy rendszerváltás esetén.

A vallás valójában az élet minden területét áthatja. Történelmünket, emberi kapcsolatainkat, önmagunkról alkotott képünket és egész jellemünket. Éppen ezért az alapokkal mindenkinek tisztában kell lennie ahhoz, hogy megértse, mit miért teszünk. Korábban írtam róla, hogy van egy bizonyos átmenet a materiálisból a transzcendens síkra. A vallás az az igazi érték, amely igazán elkülöníti egymástól a jobb és baloldali tábort. Míg a baloldal képtelen a materiálison felülemelkedni, addig a jobboldal végcélja a transzcendensben található, éppen ezért sokkal magasabb rendű az a küzdelem, amit vívunk, mint a baloldalé valaha is lesz (mely a technika által törekszik mesterséges transzcendenciát létrehozni). 

A kereszténység alapvetése az üdvözülés, amely minden ember számára személyes cél, amelyhez a közösség, esetünkben nemzet sorsának javításán keresztül vezet az út. Bár, mint említettem, nem elvárás, hitünk gyakorlása mégis olyan megszilárdító erővel hat a jellemre, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a nehéz helyzetekben is mindig helytálljunk. Aki elvégezte önmaga jellemének megerősítését, az sokkal nagyobb eséllyel marad a helyes úton.

Az intellektuális elmélyülés alapfeltétele a kereszténység tanainak átható ismerete.

Az Északi Civilizáció

A nemzeti radikalizmus vallja, hogy az európai szellemiségű, keresztény civilizáció nemcsak Európát, de Ázsia egy részét is felöleli, így létrehozva az Északi Civilizáció gondolatát, mely az eurázsiai szuperkontinens egy részére összefüggő civilizációs egységként tekint. Ez a civilizáció Kamcsatkától Reykjavíkig terjed, lényegében addig, amíg a kereszténység katolikus, református és ortodox irányzatai érnek. Ennek értelmében a keleti szláv nemzetek, Ukrajna és Oroszország, illetve annak ázsiai irányú kiterjedése is ennek az egységnek a részei. A Kelet és Nyugat közötti megosztottság mesterségesen létrehozott, amerikai érdekeket képvisel. Ezzel szemben az Északi Civilizáció gondolata egy olyan gazdasági és kulturális egységben gondolkodik, amely képes felvenni a versenyt a világ jelenlegi hatalmaival, Amerikával és Kínával. 

Az effajta eurázsiai gondolat sajátosan magyar, mely nemzetünk különleges helyzetét hivatott kifejezni Európában, midőn a magyarságban egyszerre van jelen a keleti sztyeppék öröksége és a nyugati kereszténység ereje. Magyarország hídország Kelet és Nyugat között, ezáltal motorja a szuperkontinens két félteke közötti kooperációnak, feloldója annak az ellentétnek, amely a kommunizmus megjelenésével vágta le a keleti végeket Európáról, és tette azt a barbárság fellegvárává. Oroszország Európa természetes szövetségese, és nem ellensége. Ez azonban nem jelent semmiféle behódolást, hanem annak a ténynek a kijelentése, hogy az együttműködéssel sokkal többet nyerhetnénk, mint az ellenségeskedéssel.

Nemzeti radikalizmus és az antikapitalizmus

A kapitalizmus nem csupán a fennálló társadalmi rend gazdasági rendszere, de annak egészének mozgatórugója. A kapitalizmus a 21. században nem más, mint a piac kontrollálatlan tombolásának rendszere, amely minden politikai, vallási és kulturális érdeket a tőke érdekének rendel alá. A kapitalizmus fizetőeszköze nemcsak a pénz, de a virtuális pénz és az adat is, amely immár fizikailag nem létező, csupán a társadalmi konszenzus által elfogadott. A kapitalizmus legújabb fejezete a kriptovaluta és a mesterséges intelligencia, melyek hozzájárulnak egy, az emberiségre leselkedő disztópikus világkép megteremtéséhez, amellyel már ma is számolnunk kell. Az új hívószó a biztonság álcájába bújtatott megfigyelőállam, amely immár nem a benne élő nemzet vagy nemzetek érdekét képviseli, hanem a tőke akadálytalan áramlásának folyamata felett őrködik. A kapitalizmus és ezzel együtt a teljes rendszer uralkodó osztálya a pénzvilág, azon belül is Magyarország esetében az amerikai és nyugat-európai bankárvilág, a tőzsde és a cégholdingok, amelyek immár személytelenül birtokolják a gazdasági hatalmon keresztül a politikai hatalmat is. Ennek dilemmája, hogy nem lehet egy felelőst megnevezni, egy ellenségképet az emberek elé állítani, hiszen ilyen nincsen. Legfeljebb kollektív bűnösség van jelen, mely a pénzvilág csúcsát érinti.

Mikor globalizmusról beszélünk, mikor kritizáljuk a Világbankot, a WHO-t, a BlackRockot és bármely egyéb szervezetet, valójában a kapitalizmus, avagy a fennálló világrend ellen szólalunk fel. Éppen ezért, bár a fő narratívának nem hangoztatott része, de a nemzeti radikalizmus valójában a legantikapitalistább erő Magyarországon. Bár maga a terminus egyesekben rossz szájízt kelthet, minthogy kapitalizmusról és antikapitalizmusról az előző évszázadban még a kommunisták beszéltek, igazság szerint a kettő mindig is egy volt, így a kommunista rezsimek sem szóltak másról, mint az egy állam kezében összpontosított kapitalista hatalomról, egyszereplős piaci versenyről, melyet a „népuralom” propagandájával kívántak elfedni. A kommunizmus sosem lett volna képes létezni a kapitalizmus nélkül, annak tünete, ám téves az a marxista megállapítás, mely azt vallja, hogy a kapitalizmusból kommunizmusba juthatunk el (ezáltal azt szükségszerűnek titulálva). Valójában a kommunizmus a kapitalizmus egyik zsákutcája, amely a népirtásokon és a totalitárius diktatúrákon kívül nem vezet sehova.

Ma a kapitalizmus legvehemensebb utcai védnökei a kommunisták és az anarchisták (például az Antifa), melyek valójában a rendszer fenntartásáért dolgoznak azzal, hogy akadályozzák a nemzeti radikalizmust cselekvésében, miközben egy és ugyanazon állásponton vannak, mint az óriáscégek, csak más megközelítésből, és életüket a kapitalizmus játékszabályai szerint élik. Az egyetlen érdem, ami a „baloldal” számára írható, az a hatalmas antikapitalista irodalom, amelyet az évtizedek során megalkottak, ám csak kritikájukban adhatunk nekik néhol igazat, miközben megoldásaik rendre tévesek.

A Mi Hazánk Mozgalom esetében jól fellelhető az antikapitalista vonulat, mely szerves része politikájának. Itt elsősorban a dolgozói érdekképviseletet, a vendégmunkások elleni kiállást és a multik térhódításával szembeni fellépést értem. 

Ez az antikapitalizmus mégsem ugyanaz, mint a baloldal által hangoztatott antikapitalizmus. Míg a baloldal antagonisztikus ellentétekben, a társadalmat megosztó osztályharcban gondolkodik, addig a nemzeti radikális oldal elsősorban a magyar munkások megvédéséről a (meghatározóan külföldi) tőkével szemben beszél, így itt nem osztályharcról van szó, hanem a nemzetvédelem gazdasági szférában megnyilvánuló képviseletéről.

A nemzeti radikalizmus számára az ember és az általa végzett munka szerves egységet alkot. Az emberek a munkájuk révén tudnak kiteljesedni, amennyiben ez a munka megfelelő az azt végző személy karakterének, és a munka által biztos megélhetéshez juthat, amely akár egy életen át egy szakmában maradást jelent. Így a munka nem csupán egy túlélésért folytatott tevékenység, de a személyiség kiteljesedéshez szükséges jó. Az ember és az elvégzett munka nem idegenedhet el egymástól, hiszen az meghasonulást és az emberi mivolt romlását eredményezi. A munkavállaló és a munkás között harmóniára kell törekedni, melynek része kell, hogy legyen a problémák megoldására való készség. Ellentétes érdekek helyett egy olyan rendszert kell kialakítani, amely együttműködésre ösztönzi a két felet. A munkáltató érdeke kell legyen, hogy munkavállalói minél egészségesebb munkakörnyezetben minél jobb bérekért dolgozhassanak, melyért cserébe elvárhatja, hogy a munkavállaló egy kicsit a sajátjaként is tekintsen a vállalatra, ahol dolgozik. Lényegében felelősségtudattal kell rendelkeznie a két félnek egymás irányába. A harmónia megteremtése előfeltétele annak, hogy az egyén képes legyen magasabb rendű ügyekkel is foglalkozni, felülemelkedni önmagán, avagy a materiális térből kitörni a transzcendens felé.

Gazdasági modelljét tekintve a nemzeti radikalizmus az ember állapotából vezeti le elveit. Itt azt értem, hogy ahogyan az egyén ideális állapota a szabad akaratra épülő, önellátásra berendezett élet, úgy a gazdasági világban is ennek az elvnek kell érvényesülnie. A multik, azon belül is az idegen óriásvállalatok jelenléte ebbe nem fér bele. A cél az kell legyen, hogy minél több ember lehessen önmaga alkalmazottja, avagy egyéni vállalkozó, mely a kisüzletek egyenlő feltételek közötti versenyét eredményezi. Példaként hozzuk ide a boltok esetét. Míg egy adott multicég 1000 üzlettel rendelkezik, addig egy magyar vállalkozó csak eggyel, a sajátjával. Miközben a multicég megengedheti magának, hogy hosszútávon olyan számító üzletpolitikát folytasson, amely ideiglenesen veszteségessé teszi az üzleteit Magyarországon (értsd: szándékosan olyan olcsón adja termékeit, hogy az meg se éri neki), addig a magyar vállalkozó rövid időn belül mindenét elveszítheti, ha veszteséges. A multi pont erre játszik, hiszen míg ő képes a Magyarországon kieső profitot más országbeli üzleteivel pótolni, addig a kiskereskedő tönkremegy. Miután így, mesterségesen megszüntette a magyarországi piacon a versenyt, immár önkényesen szabhatja meg az árakat, hiszen nincs többé versenyhelyzet. Érvként lehet felhozni, hogy majd a multi versenyez a többi multival, ám ezek sokszor a háttérben valójában kartellekként működve összejátszanak. Emellett nem mehetünk el amellett, hogy a mi érdekünk nem a piac háborítatlan fenntartása, hanem a magyarság érdekeinek megvédése, így igenis az állam kötelességévé válik megvédeni a nemzetet az idegen tőke uralmától. Emellett az sem mindegy, hogy a profit a nemzet határain belül marad-e. Gyarmatiság és nemzeti szuverenitás harca ez.

A végkövetkeztetés, hogy míg a fennálló világrend primátusa a szabadpiac, addig a nemzeti radikalizmus az elsőbbséget a nemzet érdekeinek szenteli. Így minden olyan lépés, mely a jelenlegi piaci viszonyok állami beavatkozással történő megváltoztatását célozza, legitim. Minthogy egy ilyen állam érdeke a nemzet boldogulásának előmozdítása, a piaci modellje csakis a kis- és közepes vállalkozások támogatása, avagy a nemzet tagjainak minél erőteljesebb kibontakozásának biztosítása lehet egy olyan versenyben, ahol minden szereplő ugyanazon játékszabályok szerint játszik. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a vállalkozói réteg az ország határain belül található. Önmagában ez nem nyomja el a nagyvállalkozásokat, hiszen tehetsége révén bárki előrébb juthat, mígnem valóban erre a szintre jut el. Ez esetben következik az export hangsúlyozása, mely az azonos szabályok alapján lefolytatott verseny után biztosítja a győzteseknek, hogy a határokon kívül kamatoztassák vállalkozói tehetségüket. Vannak olyan stratégiailag létfontosságú ágazatok is, ahol nem megengedett a piaci verseny megléte. Ezekben az államnak egyedüli hatalmi helyzetben kell lennie. Itt végképp nem érvényesül a profit, hanem a nemzeti érdeké a főszerep. A nemzeti radikalizmus tehát antikapitalista, amennyiben a kapitalizmus a globális tőkét jelenti, mégis biztosítja a szabad versenyt saját nemzete tagjainak, miközben protekcionista gazdaságpolitikával megvédi ezen szereplőket a külföldi behatásoktól. Az antikapitalizmus az idegen bankár-, tőzsde- és vállalatvilág elleni éles kiállást jelenti.

Bajtársiasság és tekintélyelvűség

Bajtársiasság alatt olyan hozzáállást értünk, amely szoros kapcsolatban áll azzal a nemzetfelfogással, amit a nemzeti radikalizmus vall. Míg a magyar nemzet minden tagja (amennyiben elfogadja a magyarság alkotóelemeinek alapjait és az erkölcsi rendet) a honfitársunk; bajtársunk az, aki ugyanarra a küzdelemre vállalkozott, mint mi. Ez a kapcsolat nem más, mint két ismeretlen ember közötti előzetes viszonyulás, mondhatnánk pozitív előítélet, amely azt feltételezi, hogy bármilyen helyzetben találkozzon két, egységes világnézettel rendelkező személy, ez egy olyan kiindulási alapot tud biztosítani a kettejük közötti kapcsolatban, amely immár nem teljes ismeretlenként tekint a másik félre, hanem egy olyan személyre, akit bár természetes okokból még nem ismerünk, mégis bárhol hozzon össze bennünket a sors, feltételezhetjük, hogy jól ki fogunk jönni. Az előfeltevés után a próba viszont továbbra is a gyakorlat, így a valós ismeretség megszerzése után dől el igazán, hogy bajtársunknak hívhatunk-e valakit. A kialakult bajtársiasság egy olyan önfeláldozó attitűdöt követel meg, amely bármilyen helyzetben biztosítja a másik fél számára segítőkészségünket, amelyet cserébe mi is ugyanennyire elvárhatunk. A bajtársiasság önmagában nem barátság – persze alapvetésében oda futhat ki –, hanem annak a vállalásnak a jelentősége, hogy egy bajtársunkon a közös ügy szolgálatában bármikor tudnunk kell segíteni, a közös cél előmozdításának érdekében. Ez kell a nemzeti radikalizmust az átlagos politikai mozgalmak fölé emelje.

Míg az előbb felvázolt bajtársiasság horizontális, létezik egy vertikális bajtársiasság is, amely egy ősi alapelvre, a tekintélyelvűségre épül. Az autoritásra alapuló bajtársiasság nem más, mint annak a vállalása, hogy egy adott személyt el tudok fogadni felettem állónak, az esetleges utasításait végre tudom hajtani, ám nem azért, mert bármilyen titulussal is rendelkezne, hanem mert képességei és eddigi tettei alapján erre alkalmasnak bizonyult. Az ilyesfajta tekintély elfogadása az alávetett számára nem kényszerű, nem szolgai, hanem abból a belső meggyőződésből fakad, hogy a közös ügy előmozdításának érdekében lennie kell természetes hierarchiának, amelynek elfogadása az egyén saját elhatározásából ered. Az ilyesfajta autoritás nem kényszerű, nem nyomasztó, hanem természetszerű és működőképes. A jobboldaliság magában hordozza a tekintélyelvűséget, ám ennek nem üres titulusokhoz, hanem emberi teljesítményekhez kell igazodnia.

Ilyetén képes leképződni az autoritás a teljes társadalomban. A tanár nem azért bír autoritással a diák felett, mert ő a tanár, hanem mert képességei és ismeretei révén olyan tudást ad át a diák számára, amely számára hasznos. A diák nem azért rendeli magát alá a tanár akaratának, mert erre kényszerül, hanem mert elismeri tanára tudásbeli felsőbbségét, és azokat saját elhatározása alapján el kívánja sajátítani tőle, melyre csak a kellő tisztelet megadásával képes. Ugyanígy hozhatjuk a szülő-gyermek viszonyt is, ahol a gyermek érdeke, hogy hallgasson szülőjére saját fejlődése érdekében. De példának tekinthetjük a hadsereget is, ahol mind a tiszt, mind a közkatona érdeke a minél hatékonyabb együttműködés, hiszen válsághelyzetekben ezen múlhat az életük. Mindezekhez kölcsönös bizalomra van szükség, és arra, hogy a feljebbvaló személy valóban olyan karakterrel bírjon, akit érdemes követni. Nyilván ezek idealista megállapítások.

Az emberi minőség hiányában a tekintélyelvűség csupán egy üres keret, amely fojtogató érzést nyújt mindkét fél számára. Nem várhatjuk el, hogy a teljes társadalom ezen elvek mentén működjön, hiszen minél magasabb a minőségi feltétel, annál kevesebb ember tud neki eleget tenni. Ám saját köreinkben, bajtársainkkal erre az ideára kell tudnunk törekedni. Az autoritás az a biztos alap, amelyre egy stabil ország és új politikai elit tud épülni, amelynek több a célja önmaga fenntartásánál.

Az organikus társadalom

Az organikus társadalom szemben áll a kapitalista társadalommal. Egyének véget nem érő gazdasági versenye és egymás kizsákmányolása helyett olyan társadalmat kíván felépíteni, ahol a cél az egyének közötti kooperáció, az egyén betagozódása a közösségbe. A kisközösség, amely lehet egy adott település, városrész, egy vallási közeg, egy nagyobb baráti társaság, de ide tartozik a munkahelyi közösség és a politikai közösség is, az az alap, amelyben az egyén létezik. Személyiségének kiteljesüléséhez szüksége van a közösségben betöltött szerepére, azon kívül nem tud létezni. Az effajta kollektíva nem nyomja el az egyéniséget, minthogy az egyéniség valódi elnyomatása a jelenlegi kapitalista rendszerben van jelen, ahol a lakhelye négy fala közé zárt, atomizálódott ember valójában nem tud kiteljesedni, hiszen az ember mindig is közösségi lényként létezett, mely közösséget a jelenlegi világ az elmúlt évtizedekben teljesen szétzúzta, a helyében hagyott atomizált ember nem érez semmi és senki iránt felelősséget, az egyéni cselekvés helyét átvette a tanult tehetetlenség, amely minden esetben egy feljebbvaló erőtől, azaz az államtól várja a megoldásokat problémáira. Ezen az sem segít, hogy az állam immár törvényesítette ezt a helyzetet, és olyan korlátok közé szorította az embereket, amely kizárja a legtöbb önálló kezdeményezési formát. A struktúra fél attól, hogy a benne élő egyének a saját kezükbe vegyék az ügyek intézését, amely kezdeményezőkészség hiányzik is az egyénekből.

Erre a legékesebb példák a napjainkban épülő megfigyelőállamok, melyek immár mindenhol csak úgy tudják fenntartani a rendet, ha az állam szeme a legeldugottabb sikátorban, a legutolsó tömegközlekedési eszközön is jelen van. Jóllehet kényelmesnek tűnhet, hogy nekünk nem kell semmilyen felelősséget vállalnunk, ez hosszútávon tehetetlen emberekhez, az állam további erősödéséhez, rendőrállammá alakulásához vezet, amely ellentétes a nemzeti radikalizmus célkitűzéseivel.

Az organikus társadalom ezzel szemben bízik saját tagjaiban, és biztosítja számukra az önálló cselekvés szabadságát. Nem bújik a technológia és a rendőrállam mögé a rend fenntartásához, hanem tudatosítja az emberekben, hogy a saját környezetükben joguk és kötelességük a rend fenntartása, a stabilitás biztosítása. Nem kíván mindent centralizálni, hanem hagyja, hogy azokat az ügyeket, amelyek megoldhatók a közösség szintjén, a közösség oldja meg. Éppen ezért államfelépítésében található egy decentralizáció, amely a hatalmat a különböző társadalmi szintek között igazságosan elosztja. Erre példa a vármegyék működése, mely a rendi Magyarországon kiemelkedő szerepet játszott a helyiek életének meghatározásában, mára azonban egy sóhivatal szintjén üzemel, amelynek ebben a formában nincs valódi funkciója. 

Ugyanígy, ahogy korábban szó volt róla, támogatja a szakszervezeteket, amennyiben azok egy üzem közösségének megvédésére jönnek létre. Támogatja a munkásokat abban, hogy kiálljanak önmagukért a multikkal szemben.

Emellett, a tradicionális társadalmakhoz hasonlóan nem az írott jog, hanem a szokásjog érvényesül jobban. Nem egy személytelen, írott törvény követeli meg egy közösség erkölcsét, hanem a közösség tagjai egymástól. Ez a kis falvakban a mai napig érvényesül és működik, ahol ha nincsen egyéb zavaró elem jelen, biztosított a biztonság és a nyugalom fennállása a törvény állandó jelenléte nélkül is, erkölcsi alapon.

Az így működő kisközösségek tehát fent képesek tartani a közerkölcsöt, a szokásjogon alapuló törvényt, tagjaik számára biztos világképet tudnak biztosítani olyan egyéniségekkel, akik életrevalóbbak azokkal az emberekkel összehasonlítva, akik például ma egy nagyvárosban élnek a lakásuknak nevezett betonbörtönükben, ahol minden egyén ugyanolyan gyökértelen és szorongó, mint a másik. Egy ilyen társadalom stabilitást és kohéziót biztosít, és egy olyan nemzetet tud teremteni, amely a közösségei révén erős egyéniségekkel bír.

Egy ilyen társadalom megteremtése előfeltétele annak, hogy az állam ne csak önmagáért létezzen, és ne csak szolgáltatói államként működjön, de olyan államként, amely sokkal többre, a nemzet történelmi küldetésének beteljesítésére vállalkozik.

A szociális kérdés

Gondoskodónak kell lennie az államnak? Noha a nemzeti radikalizmusban nem kap hangsúlyos szerepet, a válasz félig igen, félig nem. Gondoskodónak kell lennie abból a szempontból, hogy a nemzet azon tagjait, akik önakaratukon kívül nehéz helyzetbe kerültek, betegséggel küzdenek, vagy egyszerűen elérték az öregkort, juttassa kellő segítséghez. Ez a nemzeti szolidaritás, ám ez nem csaphat át abba a liberális pátyolgató államfelfogásba, ahol olyanok élősködnek az állam erőforrásain, akiknek minden lehetőségük meglenne saját sorsuk javítására. Épp ezért egy nemzeti radikális szociális rendszerben az elesettek segítése mellett hangsúlyos szerepet kell kapjon a munkaképes emberek visszavezetése a munka világába. Az állam feladata az, hogy mindenki számára biztosítson munkát, senki ne szenvedjen attól, hogy nincs lehetősége a képességeihez mérten megdolgoznia kenyeréért.

Ez direkt, és indirekt beavatkozást jelent a gazdaságba. Egyrészt, mint korábban szó volt róla, támogatja a kis- és középvállalkozások virágzását, így számos olyan munkahely létrejöttét ösztönzi, ahol pár tucat embert alkalmaznak. Ez képes lefedni a munkavállalói igényeket az ország bármely pontján, emellett azonban az állam is aktívan jelen van a munkaerőpiacon, így tudatosan létesít olyan új munkahelyeket, amelyek munkanélküliséggel sújtott régiókban teremtenek munkát, emellett a térség sajátosságaihoz igazodnak. 

Az effajta hozzáállást nevezhetjük szociális alapú ösztönzésnek, ahol az a cél, hogy az állam az egyént a saját lábára állítsa, ehhez viszont minden segítséget megad. Így egy másik példa erre a szociális bérlakások juttatása a fiataloknak, akik azért kapják ezt, hogy könnyebb körülmények között tudjanak önállósulni, amikor itt az ideje, és teljes tagjai lehessenek a társadalomnak. Miután a fiatal már a saját lábára állt, természetesen továbblép.

Az idősekről való gondoskodás is fontos szerepet játszik, minthogy a nemzeti radikalizmus teljesítmény alapú elismerést nyújt, így egy ledolgozott élet után vallja, mindenki megérdemli a nyugodt nyugdíjas éveket. Ehhez az út egyrészt a közbiztonság fenntartásán, másrészt egy olyan ellátórendszeren át vezet, ahol senkinek nem kell szegénységben élnie, aki egész életében tisztességesen dolgozott.

Végezetül pedig a családok támogatása sem maradhat el, amely a 21. század legégetőbb problémájára, a brutális elnéptelenedésre kíván választ adni. Minthogy a cél a magyar nemzet történelmi küldetésének beteljesítése, így elmaradhatatlan, hogy az állam ösztönzőket adjon minden tisztességes magyar családnak, amely gyermeket kíván vállalni. Az államnak végig kell kísérnie a gyermeket felnövekedésének szakaszain, hiszen mind a család, mind a nemzet érdeke, hogy az állami oktatásban résztvevő gyermek valós értékekkel és rendes erkölcsi tartással, egészségesen kerüljön ki az oktatási intézményekből. Ezt azonban nem kényszerítésen, hanem a minőségi oktatáson keresztül éri el.

A kultúra és a kultúrharc

Olyan, hogy nemzeti radikális kultúra nem létezik, mindazonáltal csoportosítani tudjuk a kultúra azon stílusait, melyek megfelelnek a nemzeti radikális világképnek. Ezek leegyszerűsítve azon kulturális stílusok, melyek nem önmagukért, hanem az emberek inspirálásáért léteznek. Ezek azok a kulturális stílusok, melyek mentesek a nihilista gondolkodás alól, így festészetben, építészetben, szobrászatban megközelítőleg azon stílusok, melyek a kubizmus előtt jöttek létre. Ez nem anakronizmus, nem ósdiság, hanem annak a ténynek a kijelentése, hogy a mai stílusok súlyos visszafejlődései, degradációi az európai kultúrának, így amíg nem jön egy olyan új kulturális stílus, amely ezeket fel tudja váltani, addig az európai kultúra csúcsteljesítményéből kell tudnunk meríteni, amely nem ósdi, hanem örökérvényű.

Az építészetről külön szólva, igenis számít az esztétika. A mai építészeti stílusok mindent megtettek azért, hogy kiöljék az esztétikát a világból, csupán funkciójára szorítva le az építményeket, miközben az emberi léleknek igenis szüksége van arra, hogy épületei révén fejezzen ki egy magasabb rendű szellemiséget, láttassa önnön civilizációs nagyságát. Sivár épületek sivár lelkű embereket eredményeznek. Nem csoda, hogy az emberek azon épületeket örökítik meg rendszeresen, melyek valódi európai szellemben épültek.

A zene terén, mint már írtam róla, a nemzeti rock tekinthető a nemzeti radikális szubkultúra részének, ám emellett a népzene, a komolyzene, illetve bármilyen olyan dal, amely nem követi a nyugatról beözönlő primitív, gettós zenei irányzatokat, igenlést érdemel.

A kultúrharc annak kivetülése, ahogy felvesszük a küzdelmet a romboló balliberális áramlatokkal, melyek a kultúrán keresztül kívánják befolyásolni az emberek gondolkodását. Metapolitikai küzdelem ez, ahol a szimbólumoknak, a narratíváknak és a nyelvnek van jelentős szerepe. A kultúrharchoz tudni érdemes, hogy a nyugati világot 1968 nemzedéke uralja, amely az egyetemekről indulva kerítette hatalmába az establishmentet. Ez az újbalos, neomarxista világnézetű közeg azóta uralkodó elitté vált, amely így meghatározza a művészet minden területét. Ezzel szemben elengedhetetlen felvenni a harcot, és megteremteni az ellenkultúra frontját, hiszen a fiatalság a kulturális jelek által szocializálódik, és nyeri el politikai és világnézeti öntudatát.

Etnikai öntudat, avagy a globalizációra adott ellenválasz

Eredetileg az etnikai öntudat nem számított a hagyományos jobboldali gondolkodás részének, minthogy nem volt szükség rá mindaddig, míg Európa azonos származású népek kontinense volt. A globalizációval, migránsok tízmillióinak mesterséges betelepítésével azonban ma már elkerülhetetlen, hogy ez is részét képezze a nemzeti radikális identitásnak. Az alapprobléma az a tény, hogy két vagy több teljesen ellentétes civilizáció, eltérő normáik, vallásuk és neveltetésük révén sosem lesz képes megférni egymás mellett. Az egyik kényszerűen tör a másik elpusztítására, mely esetünkben az európai civilizáció lassú erodálódását jelenti. Ezek az ellentétek feloldhatatlanok, mivel rendszeresen csak az egyik fél, az európai ember identitása oldódik fel, így még teljesebbé téve az elnyomást. Ez a folyamat párhuzamos társadalmakhoz, állandó villongásokhoz vezet, melynek minden tünetét látjuk ma Európában. Ha valami ma egyesíti Európát, az nem más, mint a migrációs vírus által okozott betegség. Minthogy ez egy vírusra való ellenreakció, a betegség eltűnésével ez is természetesen meg fog szűnni, és visszaadja helyét a különböző civilizációk békés egymás mellett élésének, egymás kölcsönös tiszteletének (mely ma is ugyanúgy jelen van, mikor két ország kapcsolatairól van szó), melyhez a remigráció gondolata fog elvezetni, mely fogalomról és tervről egy külön írásban kívánok írni. Addig is viszont, ez egy természetes ellenreakció lesz egy olyan katasztrofális problémára, melyet Európa elitje a lakosság megkérdezése nélkül állított elő hosszú évtizedek alatt. Az ő felelősségre vonásuk nem maradhat el ez ügyben sem.

A radikalizmus legitimitása

Radikálisnak lenni nem mást jelent, mint egy bizonytalanná váló világban kiállni az örök értékek mellett, melyeket a fennálló rend hosszú idők óta elnyom. Radikálisnak lenni ma annyi, mint azon munkálkodni, hogy lebontsuk azt a világrendet, melyet a pénzvilág és a korrupt elitek uralnak. A radikalizmus az egyetlen valódi módszer, ahogy ma küzdeni lehet a pusztító deviáns áramlatok ellen. A radikalizmus jelent: meg nem alkuvást, fáradhatatlan küzdelmet és azt a kellő komolyságot, amit a populista, mainstream pártok sosem lesznek képesek képviselni. A radikalizmus szakít azzal a kispolgári stílussal, amely valamiféle konszenzust keres, mert tudja, ez a konszenzus nem létezhet. Radikálisnak lenni annyi, mint tisztában lenni azzal, ha félúton megállunk, elvesztünk.

Különleges időkben különleges emberekre van szükség. Az Amerika által uralt egypólusú világ felbomlóban van, mivel az Amerikát valójában irányító elitek azt hiszik, immár végleg minden ország felett állnak, ám éppen ez lesz a vesztük. Az amerikai szuperhatalom helyét a regionális hatalmi központok fogják átvenni. Különleges időket élünk, mivel egy olyan, jelenleg is zajló átrendeződésnek vagyunk a szemtanúi, amely elődeink életében még távoli célnak volt tekinthető. Az Európai Unió nevű bürokratikus monolit és a rendszert fenntartó pártok mind végnapjaikat élik. Az embereket nem csak a propaganda és a média, hanem a szemük láttára végbemenő valóság radikalizálja. Nem is lehetne máshogy a világ megváltoztatásához kezdeni, mint radikálisan. Miközben a túloldalon van minden pénz, hatalom és emberanyag, számunkra „csak” erős hitünk, tiszta célunk és maroknyi elkötelezett hazafiak egy csapata áll rendelkezésre. Ám ez nem hátrány, hanem lehetőség. Lehetőség arra, hogy amiért most küzdünk, valóban egyedülálló legyen.

Az effajta küzdelem nem korlátozódik Magyarországra. Egész Európára szükség van benne. Egy kontinentális lázadás előkészítéséről van itt szó, amely túlmutat a mindennapi politikán, melyet nem az érdekel, hogy melyik pártocska éppen hány százalékon áll a legújabban meghamisított közvélemény-kutatásokon, hanem az, hogy az emberek egy olyan lelkiség birtokába kerüljenek, amely belülről vezérli őket a valódi változás igenlésére.

A küzdelem két igazság között zajlik. Ezek közül az egyik hamis, ez a jelenlegi elit igazsága. A másik annak az igazsága, hogy a bankár, a bürokrata és ezek szolgálói és az általuk Európára erőltetett fanatikus ateizmus és deviáns kultúra nem uralkodhatnak ezen a kontinensen tovább, mert Európa sokkal több annál, mint idegen elitek szétrabolható szabadpiaca, homokozója.

A radikalizmus tehát az egyetlen járható út nemcsak a politikában, de mindennapi életünkben is. Az első és legfontosabb változás önmagunkban kezdődik azzal, hogy tudatosítjuk, ez a világ nem a miénk, így juthatunk el oda, hogy annak lebontásában jelentős szerepet vállaljunk. Nincs idő kompromisszumokra, nincs idő együttérzésre. Az ellenoldal sosem burkolt célja az általunk vallott értékek és az ezeket képviselő emberek elpusztítása. Ilyen ellenséggel szemben kíméletlennek kell lenni, győzelmünk esetében pedig nagylelkűnek, hiszen bennünk munkálkodik egy olyan erkölcsi tartás, mely bennük sosem volt jelen.

Európa minden országában ébredeznek az új világ letéteményeseinek erői. A kérdés az, hogy Magyarországon ezen erők az események után fognak-e kullogni, vagy mi visszük az élen a zászlót. Utóbbi kívánatosabb, hiszen a dicsőség is azé, aki elől megy a harcban. Európában jobbról jövő globalizmusellenes hullám előkészítése zajlik. A fennálló globalista rend megsemmisítése civilizációs szükségszerűség.

A nemzeti radikalizmus különböző irányzatai

Konzervatívok. Tradicionalisták. Militáns konzervatívok. Nacionalisták. Királyságpártiak. Hungaristák. Ezen felsorolás tartalmazza azon főbb nézeteket, melyeket a nemzeti radikális tábor tagjai vallanak. Vannak szervezetek, melyek egy-egy nézetet képviselnek, majd pedig van a pártpolitikai tér, ahol az egy pártzászló alá tömörülő nemzeti radikálisok azokra a célokra fókuszálnak, melyek közösek tudnak lenni ebben a küzdelemben, ezzel az általuk képviselt ideológiát nem elnyomva, de elfedve dolgoznak. Ezen irányzatok nem élesen elkülöníthetők, hiszen mindenki hordoz magában mindegyikből részleteket személyisége révén. A nemzeti radikális párt köré tömörülő mozgalmak és szereplők feladata az egyszerű szavazó becsatornázása és intellektuális képzése, hogy szerves részéve válhasson a mozgalomnak. Lényegében egy harci szövetségbe tömörülés egy új társadalmi rend megteremtéséért.

Végső gondolatok – Lehet-e forradalmi egy nemzeti radikális?

Az írásomban felvázolt gondolatok nem könnyűek, hiszen egy ilyen ügy mellé szegődni nem kevesebbet követel, mint az ember felülemelkedését önmagán, olyan áldozatok meghozatalára készülve, melyek egész eddigi életünket zárójelbe helyezik.

Terminológiáját tekintve a nemzeti radikalizmus forradalmi, amennyiben a forradalmiság a fennálló rend elleni küzdelmet követeli meg. Egy ilyen ügynek szentelni az életünket hálátlan feladat, hiszen ez lemondásokkal, áldozatokkal és nélkülözéssel jár. Mégis úgy gondolom, hogy ennél kevésbé nemesebb ügy szolgálatáért nem is éri meg dolgozni. 

Mindaz, amit felvázoltam, egy újfajta embert követel meg. Ez az ember a Politikai Harcos, aki a leírtak szerint gondolkodik a világról, és folyamatosan képezi magát mind fizikai, szellemi és lelki értelemben. Ezen Politikai Harcosok csoportja egy új irányzatot alkot, mely a nemzeti radikalizmuson belül helyezkedik el. Ez az irányzat a Nemzeti Forradalmi gondolkodás, melynek kifejtése további írásokat igényel.

Összegzésként, az írásom elején feltett kérdésre, mely szerint mi a nemzeti radikalizmus, azt a választ adhatjuk, hogy egy olyan gyűjtőfogalma a nemzeti oldal különböző irányzatainak, mely egyben közös pontokat is meghatároz, amelyhez minden irányzat tarthatja magát. A nemzeti radikalizmus annak a szükségszerűségnek a megnyilvánulása, hogy a különböző irányzatok egy pártban egyesülve tudnak megjelenni a politikai térben. Tehát egy párt, de több mozgalom és irányzat a győztes recept. A MIÉP népi értelmiségi, irodalmi holdudvara után a Jobbik a mozgalmi erőket becsatornázva járta ezt az utat szégyenletes árulásának pillanatáig, majd a Mi Hazánk Mozgalom vette kezébe a zászlót, melyről azt mondhatnánk, a két előző párt szintézise, jobb verziója. A legfőbb kérdés, hogy a jövőben mennyire lesz terhelő ez a múlt, mennyire akadályozza az újító gondolatok megjelenését, és képes lesz-e a Mi Hazánk elődei hibáit elkerülve valami történelmit alkotni. A nemzeti radikális táborba tartozni sokkal több, mint egy sima politikai közösség mellett elköteleződni, hiszen ez nemcsak az országtól, de az egyéntől is megköveteli a változást, a minőségbeli javulást. A nemzeti radikalizmus és tagjai a fennálló rend egyetlen legitim kihívói. A legfőbb, hogy semmilyen helyzetben ne érezzük veszettnek az ügyet. Azon kell fáradoznunk, hogy előkészítsük a változás szelét Magyarországon is. Változást az hozhat, aki először önmagát képes megváltoztatni a kijelölt célhoz igazodva.

A szebb jövő, amit kijelöltünk országunk számára, nem más, mint visszatérés ahhoz a történelmi küldetéshez, amely egyben garantálja a nemzeti identitás és az ország fennmaradását, nemzeti újjászületését. Nem múltba révedés ez, hanem a jövőért való állhatatos küzdelem. Küzdelem Magyarországért és egész Európáért, egy örök igazságokra épülő új világért.

Dér Dániel

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját. Amennyiben reagálna erre a cikkre, küldje el írását a szerk@magyarjelen.hu e-mail címre.