Hodász András szerint a lelki traumáink forrása a „beteges kereszténység”

A korábban papként szolgáló, jelenleg magát keresztény szemléletű coachként azonosító Hodász András írást tett közzé az egészséges és a patológiás vallásosság különbségeiről a Szemlélek című, keresztény és liberális fogalomrendszert, vagyis a búzát az ocsúval jó alaposan összekeverő honlapon.

Az írás az egészséges és patológiás, azaz beteges vallásosság fogalmát így különbözteti meg: „Az egészséges vallásosság felemeli és gazdagítja az ember életét, a patológiás vallásosság szorongáshoz, traumákhoz, végső soron mentális betegségekhez vezethet.” A cikk leszögezi: „Nem a hit a hibás. Ugyanaz az anyag lehet gyógyszer vagy méreg. A különbség nem a hatóanyagban van, hanem az adagban, a kontextusban és az állapotban, amelyben alkalmazzák. 

A vallás sokunk számára a legfontosabb erőforrás, de tény, hogy másoknak kontrollrendszer, traumafenntartó struktúra, ketrec.”

Megállapítja, hogy a patológiás vallásosságra a büntető, kontrolláló istenkép jellemző: „Isten ilyenkor nem a szeretet, hanem a félelem és a külső kényszer forrása.”

A klasszikus egyrészt-másrészt dialektikus módszerével felépített, relativizáló cikket két válaszban is határozottan elutasítja az Ostiarius, egy fiatal szerkesztők által nemrég indított, hagyományhű katolicizmust képviselő portál, mint a kereszténység megítélésére alkalmatlan, pszichologizáló eszmefuttatást. 

Az első reagálás szerint a cikk veszélyessége nem abban áll, hogy nyíltan támadja a katolikus hitet, hanem abban, hogy barátságosan elmagyarázza, miért kellene azt végre „kinőni”. „Hodász András írása pontosan ebbe a műfajba tartozik: a vallásos ember pszichológiai boncolása, amelynek végén mindig ugyanaz a diagnózis születik meg – túl sok hit, túl sok engedelmesség, túl sok abszolútum” – jelenti ki az Ostiarius cikkének szerzője. Álláspontja szerint 

Hodász írásában a pszichológia nem segédtudomány, hanem kvázi kinyilatkoztatás. 

„Ami belső feszültséget okoz, az gyanús. Ami áldozattal jár, az potenciálisan káros. Ami radikális, az szélsőséges.”

A Caietanus írói néven publikáló tanulmányszerző ezek után megállapítja: „Ez a megközelítés azonban homlokegyenest szembemegy a katolicizmus antropológiai realizmusával. A katolikus hit soha nem ígérte, hogy a belső béke automatikus, az engedelmesség kényelmes, vagy a kereszt hordozása terápiás élmény lesz. Sőt: »aki utánam akar jönni, tagadja meg magát« – ez aligha fér bele egy modern önmegvalósítás-központú vallásfelfogásba.”

 A tanulmány rámutat:  

„Amikor valaki hosszú időn át a »felszabadultabb«, »kevésbé neurotikus«, »rugalmasabb« kereszténységet hirdeti, majd végül mind a papi hivatást, mind az Anyaszentegyház tanító tekintélyét maga mögött hagyja, és szexuális aberrációra cseréli, óhatatlanul felmerül a kérdés: valóban ez az út vezet az érett hithez? 

Hodász András önmagában épp elég példa, hogy a jóérzésű emberek ódzkodjanak ettől a felfogástól. Ez nem személyes támadás. Ez következményelemzés. Az Anyaszentegyház mindig is így gondolkodott: egy tanítás igazságát nemcsak a szép szavak, hanem a hosszú távú gyümölcsök is igazolják.”

A tanulmányíró szerint Hodász írásának valódi állítása az, hogy „a hagyományos katolikus lelkiség önmagában gyanús. Hogy az engedelmesség infantilizál. Hogy a bűntudat káros. Hogy az abszolút igazság veszélyes. Ez viszont nem katolikus álláspont. Ez a modern ember önvédelmi reflexe az evangéliummal szemben. A katolicizmus számukra nem azért zavaró, mert rosszul értjük, hanem mert jól. És aki ezt pszichológiai problémává akarja átkeretezni, az nem gyógyít – hanem kiüresít.”

A szerző második tanulmányában azt elemezte, vajon a pszichológiai mérce valóban alkalmas-e a keresztény élet megítélésére, illetve hogy a modern kritika összeegyeztethető-e a katolikus teológia klasszikus antropológiai és erkölcsi keretével. Rámutat, hogy bár a „modern pszichologizáló kritika a belső feszültséget, konfliktust és lelki nyugtalanságot önmagában rendellenes jelenségnek tekinti, Aquinói Szent Tamás antropológiai és erkölcsteológiai keretében azonban 

a belső konfliktus nem patológia, hanem a bukott emberi természet objektív állapotából következő szükségszerűség.” 

Megállapítja, hogy ezek „a nehézségek nem a lelki élet torzulásai, hanem annak jelei, hogy az emberi természetet a helyes rend felé formálják. A belső feszültség tehát nem a hit túlzásának, hanem éppen annak komolyan vételének következménye.”

A tanulmány végső következtetésében elveti a patologikus vallásosság Hodász által prezentált, modern, pszichologizáló kategóriáját, mint olyant, amely „nem alkalmas a keresztény élet megítélésére, mert a pszichés komfortot teszi normává, a konfliktust pedig betegségként kezeli.”

Kapcsolódó: