A kommunizmus a világ alighanem legembertelenebb és legkegyetlenebb rendszere volt, mely valaha is létezett. Miközben édestestvére, a kulturmarxizmussal kevert liberalizmus finom és alattomos módszerekkel ássa alá a nemzetet, gyakorlatilag rábírva az északi civilizáció népeit az önkéntes nemzeti öngyilkosságra, addig a kommunizmust a nemzethalált kőkemény terrorral, tömegsírokkal, deportálásokkal kívánta elérni, ugyanúgy az internacionalizmus nevében. Így természetesen szükséges, sőt, indokolt egy emléknap a kommunizmus áldozatainak emlékére, már csak annak fényében is, hogy a gyilkos ideológia milyen szellemi és erkölcsi pusztítást okozott hazánkban is. Gyebnár Dávid véleménycikke.
De hogy lehetett ezt pont Kovács Béla deportálásának napjára, február 25-ére tenni!? Ez a kommunizmus áldozatai emlékének nyílt megcsúfolása, mely tökéletesen beleillik abba a cinikus, álnemzeti képbe, melyet a rendszerváltásnak nevezett színjáték után kialakuló jobboldal képvisel mind a mai napig.
A Kisgazdapárt nem áldozat, hanem kollaboráns volt
Manapság a szalonkonzervatívoknak legfeljebb annyit engednek meg a globalisták, hogy a történelmi múltra visszatekintő Független Kisgazdapártra nézzenek fel, attól „jobbra” minden szigorúan tabu. Így alakulhatott ki az a rendkívül hamis és legalább annyira káros narratíva a jobboldalon, hogy itt ’45 után a kisgazdák felépítették az első „szabad köztársaságot”, amit aztán a gonosz Rákosi (Rosenfeld) Mátyás és Péter (Auspitz) Gábor felszámolt, a „szabad köztársaság” vezetőinek pedig menekülniük kellett az országból. Ha csak ennyit ismerünk a múltból, szemünkben könnyek gyűlnek a szívszorító történet hallatán. Egyetlen „apróságról” nem beszélnek ezzel kapcsolatban: hogy az FKgP már a második világháború alatt összebútorozott a szocdemekkel és a kommunistákkal egy antifasiszta koalíció keretében, a „demokratikus ellenzékkel” együtt igyekeztek aláásni hazánk háborús erőfeszítéseit, s elősegíteni csonka Magyarország mielőbbi szovjet megszállását. Ami később sajnos be is következett, ám a Budapest romjai közül kirohanó, ruszkikat üdvözlő és körbecsókoló zsidó lakosságon kívül senki nem üdvözölte a kommunista hordákat felszabadítókként.
Még véget sem ért a háború, máris megkezdődtek a tömeges letartóztatások, fosztogatások, nők tízezreit gyalázták meg, férfiakat lőttek agyon, pusztán kedvtelésből. Még szovjet források szerint is legalább 550 ezer magyar embert hurcoltak a Gulágra. A deportáltak közül sokan sohasem tértek haza. Ám azok is, akik megtapasztalták a munkatáborok borzalmait, szabadulásuk után pár évvel jobbára elhaláloztak, mert azokban a táborokban tényleg olyan körülmények uralkodtak, melyek tönkretették, megnyomorították az embert. Közülük senki nem élt meg 90–100 évet, pláne nem jó egészségben.
És ezek nem a kommunista hatalomátvétel után kezdődtek! Ezek mind az Ideiglenes „Nemzeti” Kormány alatt történtek. Persze, lehet azt mondani, hogy sok ráhatásuk nem volt az eseményekre, de akkor ki kellett volna lépniük a kormányból. Amivel nem értek egyet, ahhoz nem adom a nevem. Ilyen egyszerű. Pláne az ilyen vérzivataros időkben, mikor jobbára csak hősök és árulók álltak szemben egymással.
A kisgazdák dicstelen szerepe azonban itt nem ért véget. A háború európai befejezése után ugyanis a kisgazda miniszterelnök, Nagy Ferenc, és a kisgazda köztársasági elnök, Tildy Zoltán irányítása alatt zajlottak azok a koncepciós perek, melyekben lefejezték hazánk politikai és szellemi elitjét. A kisgazdák épp olyan lelkesen akasztottak fel mindenkit, akire csak rávetült a gyanú, hogy bármilyen módon „kollaborált” a nácikkal, mint a többi hasonszőrű. Mert ebben a vérengzésben mellettük részt vettek a szociáldemokraták is, Szakasits Árpáddal, Kéthly Annával és a többiekkel. Szó nem volt itt még arról, hogy bárki is veszélyben érezte volna magát. Sőt, valamennyien lelkes „nácivadászként” akasztottak politikust, minisztert, tábornokot – „horthystát”, „hungaristát” egyaránt. Aki bármiféle nosztalgiával tekint a Horthy-korszakra, ezen érdemes lenne elgondolkodnia, hiszen könnyen lehet, hogy a Független Kisgazdapárt kollaboránsai őt is a Népbíróság elé citálták volna egy koholt váddal.
Kovács Béla, a gyáva megalkuvó
Miután viszonylag felületesen ismertettem magának az FKgP-nek a szerepét, illetve a kommunistákkal való kollaborálását, ideje rátérni arra, miért is mondtam, hogy a kommunizmus áldozatai emlékének megcsúfolása, hogy az emléknap éppen Kovács Béla deportálásának napjára esik. Kezdjük azzal, hogy ha az lenne a mérce, hogy kit deportáltak vagy végeztek ki a kommunisták, akkor akár Rajk László kivégzésének napját is kijelölhetnénk az emlékezésre (ő legalább tényleg mentett nemzeti érzelmű magyar embert, így mondjuk már különb volt az átlag kisgazda vezetőnél).
Kovács, csak úgy, mint pártja, már a háború idején Magyarország mihamarabbi vereségéért harcolt, aminek meg is lett a gyümölcse a katasztrófa után: 1944. november 29-e után a Pécs Városi Intézőbizottság tagja, majd a Belügyminisztérium politikai államtitkára lett, 1945. augusztus 20-ától az FKgP főtitkárává választották.
A kivégzésekhez, vérengzésekhez, deportálásokhoz, kifosztásokhoz ő is csendben asszisztált, mint párttársai. Semmivel sem volt különb náluk. Majd, mikor már eljátszotta szerepét, Rákosinak rá sem volt már szüksége, így végül 1947. február 25-én este a szovjet hatóságok köztársaság-ellenes összeesküvés vádjával letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták.
Erről ő maga így írt: „Az összeesküvésben nem vettem részt, abban bűnösnek nem érzem magam. Egész életem munkájával kerültem volna szembe, ha a köztársaság, népünk szabadsága, a földreform vagy a demokrácia bármely vívmánya ellen irányuló szervezkedésben részt vettem volna.”
Mártír volt-e? Aligha!
Nagy Imre kapcsán egyébként legitim vita lehet, hogy tekinthető-e mártírnak, hiszen ő végül a forradalom pártjára állt. Igaz, a forradalmárok sorsában már nem akart osztozni, inkább a jugoszláv követségre menekült. Ahonnan végül – Kádárék hazugságainak bedőlve – mégiscsak előbújt. Elfogták, és kivégezték. Kovács Béláról azonban még csak az sem mondható el, hogy (kis történelmi ferdítéssel, de) mártírhalált halt volna a szabadságért. Őt 1947-ben 20 évre ítélték a Szovjetunióban, ám ebből alig 4 évet töltött a Gulágon, ’51-ben már egy moszkvai börtönben ült, ’55-ben pedig az ÁVH jászberényi börtönében tartották fogva. 1956. január 18-án a BM Budapesti Központi Börtönébe vitték; de néhány hónappal később, áprilisban hazaengedték családjához. Nem a forradalom idején szabadult tehát, hanem a kommunisták engedték haza!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt, pontosabban október 31-én részt vett az FKgP újjászervezésében. Október 27. és november 2. között a második Nagy Imre-kormányban földművelésügyi miniszter, majd a kormányátalakítás után két napig államminiszter volt. Nem tudni, hogy ez idő tájt ügynök volt-e, ám számomra elég gyanús, hogy igen. Elég csak arra gondolni, hogy míg Nagy Imrét a jugoszláv követségen is zaklatták, Kovács november 4-e után kereste a kiegyezés lehetőségét a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormánnyal, még Kádár Jánossal is tárgyalt! Sőt, 1958 novemberében országgyűlési képviselővé is megválasztották! 1959. június 21-én halt meg.
Valaki, aki részt vállalt a forradalmi kormányban, parlamenti képviselő lehetett a Kádár-korszak kezdetén, a megtorlás éveiben! Ismerve a kommunizmus belső működését és logikáját, ez tényleg nem ébresztett kétségeket senkiben?
Ha nem, akkor érdemes felidézni, hogy olyan emberek tekintenek rá „erkölcsi példaképként”, mint Göncz Árpád, aki így beszélt róla: „Annak idején Kovács Béla volt az, aki emberileg és erkölcsileg példát mutatott, és akiben ott rejlett a lehetőség, hogy nagy államférfi legyen. Mint ahogy Nagy Ferencben is.” Így igaz! Pont annyira volt „nagy államférfi” és „erkölcsi példa”, mint Nagy Ferenc. Vagy akár Tildy Zoltán. Ebben legalább egyetértünk.
Csak egy ilyen kifacsart világban, mint a mai, fordulhat az elő, hogy éppen az ő deportálásának dátuma váljék a kommunizmus áldozatainak emléknapjává… Ez részben talán magyarázatot ad hazánk szellemi és erkölcsi válságára is. Amíg nem tesszük helyre a múltunkat, esélyünk sincs egy tiszta, magyar jövőre.
Gyebnár Dávid
„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
