Amerika kiutasít, a Balkán fizet?

A Trump-kormányzat olyan kiutasítási politikát alakított ki, amely túlmutat a szólamokon, és súlyos kérdéseket vet fel az Egyesült Államok külpolitikai felelősségéről. A washingtoni döntéshozók figyelme ugyanis újabban a Balkánra irányult, különösen olyan államokra, mint Szerbia, Bosznia-Hercegovina és Montenegró. Ezeket az országokat arra próbálják rávenni, hogy fogadják be azokat a személyeket, akiket az Egyesült Államok területéről kiutasítanak – még akkor is, ha ezeknek az embereknek semmiféle kapcsolatuk nincs a szóban forgó országokkal.

Ez a megközelítés nemcsak erkölcsi kérdéseket vet fel, hanem nemzetbiztonsági és stratégiai aggályokat is. Szerbia, amely hosszú ideje küzd belső gazdasági nehézségekkel és külföldi nyomásgyakorlással, nem rendelkezik azokkal az erőforrásokkal, amelyek lehetővé tennék több száz vagy ezer, ismeretlen hátterű ember gyors és biztonságos befogadását. A Balkán földrajzi és történelmi sajátosságai miatt már eleve migrációs ütközőzónaként működik, és az amerikai kiutasítottak betelepítése tovább növelheti a térségre nehezedő nyomást.

A politikai döntés hátterében jogi változások is állnak. Az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága olyan határozatot hozott, amely lehetővé teszi a kormány számára, hogy megszüntesse bizonyos bevándorlók ideiglenes védett státuszát. Ezt a státuszt korábban olyanok kapták, akik háború, természeti csapás vagy súlyos politikai instabilitás elől menekültek. A döntés következtében több mint félmillió ember vált kiutasíthatóvá – többségük Haiti, Salvador és más közép-amerikai államok szülötte.

Ahelyett, hogy az Egyesült Államok közvetlen tárgyalásokat folytatna ezekkel az országokkal a visszafogadásukról, a kormány a Balkán felé fordult, és alternatív megoldást keresett. 

Ez azonban nemcsak nemzetközi jogi és erkölcsi kérdéseket vet fel, hanem elsősorban nemzeti érdekeket sért a régióban. Az ilyen lépések azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy az Egyesült Államok saját bevándorlási problémáit a közép- és délkelet-európai államokra kívánja áthárítani, ezzel politikai és biztonsági terhekkel sújtani olyan nemzeteket, amelyeknek semmi közük az amerikai belpolitikai vitákhoz. A probléma lényege, hogy egy nagyhatalom úgy cselekszik, mintha a Balkán országai bármikor felhasználhatóak lennének saját belpolitikai céljai érdekében.

Washington azzal érvel, hogy a balkáni országok nem állnak háborúban, és az Egyesült Államok hajlandó anyagi támogatást nyújtani a befogadásért cserébe. Azonban ez az érvelés figyelmen kívül hagyja a térség belső politikai és társadalmi realitásait. A Balkán országai – köztük Szerbia és Bosznia – törékeny politikai egyensúlyi helyzetben vannak, és lakosságuk túlnyomó többsége érzékenyen reagál minden olyan kezdeményezésre, amely kívülről érkező népesség betelepítését célozza. Ezek a társadalmak történelmi tapasztalatok alapján erőteljesen ragaszkodnak saját nemzeti identitásukhoz és szuverenitásukhoz, ezért az ilyen típusú egyezmények a közvélemény ellenállásába ütköznek. A helyi politikai vezetők mozgástere emiatt rendkívül szűk: egyszerre kell megfelelniük a nyugati partnerek elvárásainak és saját választóik akaratának. Egy ilyen helyzetben a külső nyomásgyakorlás könnyen belpolitikai instabilitást idézhet elő, ami hosszú távon a térség egészének biztonságát veszélyezteti.

A kérdés magyar szempontból is kiemelt jelentőségű. Szerbia Magyarország déli szomszédja, a két ország közötti határ az Európai Unió külső határának része. Amennyiben Szerbia amerikai kitoloncoltakat fogad be, az újabb migrációs nyomást gyakorolhat a magyar határra, különösen, ha ezek az emberek nem kívánnak a Balkánon maradni, hanem Nyugat-Európa felé veszik útjukat. Ez a lehetőség különösen aggasztó olyan időkben, amikor a migráció kérdése továbbra is éles vitákat vált ki a magyar közéletben.

A Mi Hazánk Mozgalom következetesen azt képviseli, hogy Magyarország nem viselheti más országok bevándorláspolitikájának következményeit, és hogy a déli határ védelme nem csupán biztonsági, hanem szuverenitási kérdés is. Ez a megközelítés jól illeszkedik a térség több országában tapasztalható növekvő bizalmatlansághoz, amely a nyugati hatalmak által erőltetett migrációs megoldásokat övezi.

A kérdés nem csak a térség vezetőit aggasztja. Az Egyesült Államokon belül is egyre többen kritizálják a kormány gyakorlatát. Laura Ingraham, jobboldali amerikai televíziós személyiség  például úgy fogalmazott: „Ha Amerika nem védi saját határait, miért tenné bárki más?” Ez az érv különösen erős visszhangot kelt azok körében, akik úgy érzik, hogy az amerikai külpolitika eltávolodott saját alapértékeitől, és a nehézségeket másokra próbálja hárítani.

Egy mértéktartóbb megközelítés szerint az Egyesült Államoknak nem átruháznia kellene a bevándorlással járó nehézségeket más országokra, hanem közvetlen diplomáciai és gyakorlati együttműködésre kellene törekednie azokkal az államokkal, ahonnan a migránsok származnak. Akkor is, ha ezek az országok – mint például Jemen vagy Szomália – jelenleg instabilak és korlátozottan működő állami struktúrákkal rendelkeznek, megfelelő nemzetközi koordinációval és segélyszervezetek bevonásával létrehozható lenne egy olyan visszatelepítési program, amely egyszerre érvényesíti a jogállamiság követelményeit és figyelembe veszi az emberi méltóságot. Ez hosszú távon fenntarthatóbb és méltányosabb megoldást kínálna, mint az, hogy a problémát földrajzilag és politikailag távoli országokra próbálják hárítani.

Az amerikai határvédelem megerősítése és a kiutasítási eljárások felgyorsítása önmagában legitim célkitűzés, különösen egy olyan világban, ahol az államok egyre nagyobb nyomás alatt állnak területi épségük és népességük biztonságának megőrzésével kapcsolatban. Ugyanakkor mindez csak akkor lehet igazán hatékony és erkölcsileg is vállalható, ha nem olyan országokra hárítják a problémát, amelyeknek semmi közük a kialakult helyzethez. A térség stabilitása és a nemzetek önrendelkezésének tiszteletben tartása elengedhetetlen – különösen olyan régiók esetében, mint a Balkán, ahol a külső beavatkozás mindig is súlyos következményekkel járt. Ha az Egyesült Államok kizárólag saját érdekei mentén, erőpozícióból kívánja kezelni a bevándorlással kapcsolatos kihívásokat, az nemcsak diplomáciai feszültségeket, hanem hosszú távú biztonságpolitikai kockázatokat is jelenthet, elsősorban a közép- és kelet-európai térség államainak kárára.

(A Center for Immigration Studies, Federation for American Immigration Reform, Journal of European Public Policy, Fox News nyomán)