Mi mondjuk meg, hogy te mit gondolj!

A világban mindig történik valami. Azt, hogy ezt a történést közzétesszük vagy elhallgatjuk, a hatalom döntése. Ha pedig közzétesszük, akkor milyen felvezetéssel, körítéssel irányítjuk az emberek gondolatait az adott valós – esetleg fiktív – történéssel kapcsolatban, az már a propaganda feladata. Ennek a propagandának volt utolérhetetlen művelője egy vékony, alacsony, sántító kis ember, aki Goebbels néven szerepel a történelemkönyvekben.

Dr. Paul Joseph Goebbels, a III. Birodalom propagandaminisztere – talán Hitler mellett a legellenszenvesebb embernek felvázolt – alakjáról forgatott filmet a német rendező, Joachim Lang 2024-ben. Azt viszont nehéz eldönteni, hogy ezt a filmet – teljes címe: Goebbels, a manipuláció művészete – hiteles dokumentumnak szánta, amelyet fantáziára épülő játékfilm elemek tarkítanak, vagy olyan játékfilmnek, ami azt a hatást kelti, hogy a benne történtek létező dokumentumok alapján születtek meg. Nem is kell azonban ezen a nézőnek gondolkoznia, mert bármelyik verziót is fogadná el – a film műfaja egyébként hivatalosan a történelmi dráma besorolást kapta – mellényúlna. Dokumentumfilmnek túl fantáziadús, játékfilmnek pedig feleslegesen sok dokumentált tényt sűrítettek bele.

A rendező bevallott célja – mint az a vele készült interjúkból kiderült – elsősorban az volt, hogy felrázza a közvéleményt, hiszen Németországban egyre népszerűbbek a jobboldali nézetek, egyre kevésbé akarják magukat az emberek a „bűnös nép" kategóriájába sorolni. Ma már szeretnék a nyolcvan évvel ezelőtti történéseket maguk mögött hagyni, sőt egyesek fejében még az is megfordult, lehet, hogy az akkori időszakról vallott nézeteiket ideje lenne kissé átértékelni.

Elkészült tehát egy film, mementónak és felkiáltójelnek: „Vigyázz, mert a goebbelsi propaganda azt csinált a német emberekből, amit akart, úgy formálta a nézeteiket, hozzáállásukat, ahogy az érdeke kívánta!"

Bizonyára ez így is volt, hiszen Goebbels zsenije volt a tények megfelelő módon tálalásának, ő volt az, aki a propaganda eszközével művészi szinten tudott eredményeket elérni. De azt sem szabad elfelejteni, hogy mióta világ a világ, az emberek tájékoztatását mindig igyekezett a hatalom a saját, jól felfogott érdekében a maga céljainak megfelelően szűrni, alakítani. Jóllehet ma már a propaganda szó háttérbe szorult, s helyébe a talán kellemesebben csengő narratíva kifejezést használják: a lényeg ugyanaz. Történik valami, akár a szűkebb környezetünkben, akár a nagyvilágban, s a hatalom nemcsak azt mondja el sajátos szemszögből nézve, hogy mi történt, de rögtön azt is, hogy ami történt, azt az egyénnek hogyan kell értelmeznie, milyen jó dolgokat kell belelátnia, s azt is, milyen ellenszenves, megvetendő jelenségeket kell felfedeznie benne.

Visszatérve a filmre, bizton állíthatjuk, hogy egy jócskán félresikerült alkotással van dolgunk. Alapvetően két főszereplője van a filmnek, hiszen Goebbels mellett Hitler személye is – érthető módon – állandóan jelen van a történetben. A mai modern kor követelményeinek megfelelően, a filmben Goebbels természetesen csalja a neki hat gyermeket szülő feleségét, s erről az elítélhető kapcsolatról csak Hitler személyes, határozott fellépésének hatására hajlandó lemondani. Persze Frau Goebbels sem marad adós a megcsalásban, ő is összeszűri a levet valamiféle segédtiszttel, nehogy egy pillanatig a nézőnek az a képzete támadjon, hogy abban a korban a házasság szentségét az emberek még képesek voltak komolyan venni.

Voltak a filmben nehezen érthető mozzanatok, e sorok írójának azonban talán mégis az a jelenet – ami vélhetően a forgatókönyvíró csapongó fantáziájának köszönhetően került be a filmbe – volt a legkomikusabb, amikor a Birodalom vezetői közös ebéden vesznek részt Hitler meghívására. A Führer – akárcsak egy tanár bácsi – elfoglalja a főhelyet az asztalnál, majd a birodalom legfelsőbb vezetőit (akárcsak a nebulókat egy iskoláscsoportban) egymás után név szerint szólítja, és közli, hogy ki hová üljön majd. A főhelyek természetesen a Vezér melletti székek, aztán végül mindenkinek jut hely a nagy asztalnál. Megkezdődik az ebéd, a legfelsőbb vezetők pedig éles nyelvvel tesznek csípős megjegyzéseket egymásra, próbálják „savazni” a másikat a Vezér előtt, a néző szinte azt várja, hogy egyszer csak nem fogják tovább türtőztetni magukat és a szópárbajokat tettlegesség követi majd. Lehet, hogy még egy pofon is elcsattan, mint egy napköziben. Hitler azonban mindezekből szinte mit sem hall meg, olyan villacsapásokkal falja az elé kitett vegetáriánus tálat, mint aki három napja nem evett, s akinek semmi sem számít igazán ebben a pillanatban, csak az, hogy végre jóllakhasson.

A nézőben tehát ez a pár perces jelenet is megingatja azt a hitét – ha ez eddig még nem történt volna meg – hogy egy dokumentumértékű filmalkotást lát.

Az pedig már csak hab a tortán – s bizonyára e sorok írójának szőröző kritikus szemlélete –, hogy a Goebbelst alakító színész külső jegyei alapján alig hasonlít az egykori propagandaminiszterre. Göbbels egy meglehetősen soványarcú, relatív alacsony személy volt, filmbéli alakítója, pedig szinte pufók. Persze azért tudjuk a kezdetektől fogva, hogy a filmben végül is ki kicsoda, hiszen színészünk szinte mindig ugyanazt a barna egyenruhát viseli a horogkeresztes karszalaggal, s – akárcsak annak idején Goebbels – erősen sántítva járkál.

A filmbeli események időrendben követve az egykori német történelmet, Ausztriának a III. Birodalomhoz való csatlakozásával kezdődnek, és meglehetősen nagy léptekkel haladva, Hitler és Goebbels öngyilkosságával érnek véget.

Azonban ezután sem a „vége” felírat jelenik meg a vásznon, hanem egy – vélhetően – holokauszttúlélő hívja fel mindenki figyelmét arra, hogy az embereknek szeretniük kell egymást, s nem gyűlölködniük, hisz minden ember egyformán fontos tagja az emberi társadalomnak. Szépen hangzó tanács, kár, hogy a világ több pontján – Ukrajnától kezdve afrikai országokon át egészen a Gázai övezetig – ezt még manapság sem fogadják meg, és fegyverekkel próbálják megoldani a konfliktusokat.

Akinek van felesleges másfél órája, az unalmában beülhet ennek a filmnek a vetítésére, azonban csak akkor, ha semmilyen elvárásai nincsenek. Ha ismeri ezt a történelmi korszakot, akkor ebből a filmből meglehetősen kevés esélye van arra, hogy új információkhoz jusson, ha pedig tájékozatlan a hitleri éra tekintetében, ebből a filmből bizonyára vajmi keveset fog megérteni. Egyszóval ismét született egy jól hangzó című filmalkotás, sajnos igazán értékelhető beltartalom nélkül. Nem baj, ez is csak egy újabb opusz abban a hosszú sorban, ami finoman szólva sem sikerült tökéletesre; bízzunk benne, hogy talán majd legközelebb.