Néma tanúságtétel – ez az írás nyerte a novellapályázatot

Még a tavasszal hirdetett novellapályázatot a Nacionalista Zóna Kápolnapuszta gyötrelmes második világháborús veszteségeinek emlékére, melynek zsűrizésében egy felkérés nyomán a Magyar Jelen két munkatársa is részt vett. A győztes alkotást Gertrud Träumer néven küldték a megadott elektronikus postaláda címre.

1945. március 16.-án a szovjet alakulatok elérték a Vértes hegységet és visszavonulásra kényszerítették a Magyar Királyi Honvédség erőit, ezzel teljesen kiszolgáltatva a lakosságot a vörös katonák erőszakának. Kápolnapuszta asszonyai és férfijai teljesen védtelenné váltak a kommunisták által kiszabadított vörös partizánok bosszúszomjának, mivel korábban pont ebben a faluban kerítették körbe őket, elfogva a vezetőjüket. Visszaemlékezések és jelöletlen, néma tömegsírok tucatja tanúskodik az elkövetett borzalmakról, mészárlásról, amiről egészen a ’90-es évekig beszélni sem lehetett. Az évfordulóra hirdetett novellapályázatot a Nacionalista Zóna, a zsűriben pedig lapunk munkatársai is ott voltak. A győztes pályaművet a Magyar Jelen oldalán is olvashatjátok. 

Néma tanúságtétel

A távolban kezd pirkadni már… Elvonult a támadó csapat, vérszag fojtogatja az erdei levegőt. A házak falait színültig itatja át a mélyről jövő kín. Felkúszik a pincék mélyéről, ahol megcsonkított és megkínzott testek halmai hevernek. A felszabadítás utolérte Kápolnapuszta békés, zöldellő dombjait is. Nem jött még el a hajnal sem, de mindent beterít a vér. Iszonyatos pokoljárás volt a házak udvarain, az utcákon, jajveszékelés és puskák zaja rázta fel a Vértes erdőit, hírül adva az összes környező falunak: Elesett az ország egy újabb apró falva, beköszöntött a halál, elszabadult a gyarlóság, nincs már remény a földön. Pár órája még azt hitte az ember, hogy éberen lázálmot lát, reszketett, aki élt. Most mégis kihalt csend honol. Némaság ül a kút mélyén minden csepp vízben, némasággal dobban a felugró őz patája a fák között, elnémulva kap a szél a halott hajába. Nem elég az árok ennyi elhunytnak, nem tud ennyi kiontott vért magába szívni a fekete föld. A túlélők a szívük darabjait is elássák a hullaárok mélyén a szeretteik testével együtt. Nincs hang, csak ez az átkozott csend uralkodik most a lelkeken.

Tehetetlenségbe és igazságtalanságba botlik a láb. Egy falu nyomtalanul letűnt a világról, alig pár óra leforgása alatt. Nem látta senki sem, hogy mit jelent a sötétség, az irgalmatlanság. Nem értheti emberi ész, hogy mily erő húzta le lelkek százait igazságtalanul a mélybe, esélyt sem hagyva a megbékélésre. Jajgatásukat, imáikat, segélykiáltásaikat hangtalanul nyelte el a Vértes gyomra. A lelkekét, kiknek utolsó lélegzetük a vérben fulladt el, akik nem távozhattak el, hanem csak némán lebegnek megbecstelenített testeik felett. Aki Kápolnapuszta lankáira teszi a lábát, az csak pusztaságot lel. Pusztaságot, mely szűntelen ontja magából a sötétség kárörvendő, ördögi csendjét.

Kinyitom a szemem… A nap már leáldozott, az éjszakai égen néhány csillag világol. Előttem Kápolnapuszta temetője álmodik, kopott kis fejfáit elringatja az esti szellő. Gyertyák tengere ringatja az elme gondolatait, fényük meleg reménységet ad a hideg éjszakában. Nem állok ellen, ingem fedése alatt teljesen nyitva a szívem, átrezeg rajta az idő, a fény, a csend, a nedves föld illata. Csordultig telek a fájdalmukkal, a csendjükkel. Most mégis suttogás támad a sírok között, engem szólítanak a lelkek. A gyertyák lángnyelveinek táncában nyúlnak felém karjaikkal, nyúlnak felém segítségért. Nyúlnak felém reményért, igazságszolgáltatásért, megbékélésért. Érzem kezeiket arcomon, érzem lehelleteiket borús hajamban. Ez már nem puszta suttogás, hanem hatalmas üvöltés, mely azt mondja: Emlékezz reánk! Megtört végre az átkozott csend. Egy falu százai kiáltják: Emlékezz reánk! Virrassz felettünk! Szívembe zárom szavukat. Lelkembe a sötétség erői nem vethetnek el magot, gyertyát gyújtok helyette. Gyertyák fénye legyen a néma tanúja annak, hogy egy falut nem nyelhet el a föld nyomtalanul, legyen tanúja az emberi embertelenség legsötétebb óráinak, legyen tanúja az emlékezetnek. Megesküszöm, hogy nem felejtek! Megesküszöm, hogy virrasztok felettetek éberen a legnagyobb sötétségben. Bosszúm lesz az emlékezet, kegyelemdöfés a felejtés és a szemet hunyás szívében.

Csukódik a temetőkapu… Intenek felém utoljára a gyertyalángok. Megtört a csend hatalma, áthoztam szívemben az álmodók utolsó sikolyát a sírból a nagyvilágba. Ha a szemembe nézel, őket látod, az emlékezetet látod, a nekik tett ígéretet: Ébren őrködök!