Az ecset és a toll mestere – interjú Polnai Gáborral

– Hogyan válik valaki festőművésszé, milyen képzéseken vett részt pályafutása alatt?

– Talán meglepő módon a pályám során elkerültem a hagyományos iskolarendszerű képzéseket. A festészet iránti elhivatottságom ugyanakkor mélyen gyökerezik: gyermekkorom meghatározó élménye volt nagyapám mellett tölteni az időt, aki amatőr festőként alkotott. Tőle lestem el az anyag tiszteletét, és nála láttam először azt az alázatos elkötelezettséget, amely nélkülözhetetlen a művészethez.

A saját utamat végül autodidakta módon jelöltem ki. Az évekig tartó kísérletezés, a technikai határok feszegetése és a folyamatos önképzés segített abban, hogy kiforrjon saját, egyéni látásmódom. Úgy gondolom, ez a belső ösztönökön alapuló szabadság adja a munkáim igazi karakterét.

– Meghatározható, hogy Ön milyen stílusban alkot?

– Nem törekszem arra, hogy a munkáimat tudatosan egy-egy merev stílusirányzat keretei közé szorítsam. Számomra a festészet elsősorban egy mély, belső érzelmi folyamat kivetülése: a vásznaimon nem szabályrendszereket követek, hanem pillanatnyi hangulatokat és benyomásokat igyekszem megragadni.

– Említi, hogy festészete figuratív. Ez a témaválasztásban is jelentkezik?

– A témaválasztásomat elsősorban az intuíció és a pillanatnyi érzelmi rezonancia irányítja. Azokhoz a motívumokhoz nyúlok, amelyek képesek belső reflexiót indítani bennem: legyen szó egy tájról vagy egy épületről, ezek a formák számomra a kreatív szabadság biztos díszletei. A festészetemben a külső látvány csupán kiindulópont, egy eszköz a belső képek kivetítéséhez.

Különösen fontos helyet foglalnak el alkotói világomban az ősi magyar motívumok. Ezekre nem pusztán díszítőelemként tekintek; számomra mély történelmi és ideológiai jelentéssel bírnak. Egyfajta szellemi hidat jelentenek a gyökereinkhez, és lehetőséget adnak arra, hogy a tradicionális formavilágot beépítsem a modern, egyéni narratívámba.

– Milyen hordozóanyagokat, festékeket használ?

– Elsődleges médiumom a vászon és az akril, amelynek dinamikája tökéletesen rezonál az alkotói alkatommal. Ez a technika biztosítja számomra azt a rugalmasságot, amellyel a hirtelen jött impulzusokat és az ösztönös festői gesztusokat azonnal formába önthetem.

– Kik vásárolják a festményeit, milyen elismeréseket kapott a művészetéért?

– Közönségemet elsősorban a hazai művészetkedvelők alkotják. Számomra a valódi siker nem egy statisztikai adat, hanem az a személyes párbeszéd, amely a festmény és új tulajdonosa között születik meg. Mivel a kortárs világban alkotok, tudatosan használom a közösségi média platformjait: ez a felület biztosítja számomra azt a szabadságot és közvetlen elérést, ahol valódi korlátok nélkül mutathatom meg munkáimat az érdeklődőknek.

Autodidakta alkotóként az utamat nem intézményi hátszél vagy szakmai protekció egyengeti. Bár állami kitüntetésekkel még nem rendelkezem, a függetlenségem egyben a legnagyobb hajtóerőm is: minden elért eredményem, a sikeres önálló kiállításaim és a gyűjtőim bizalma a saját, kitartó munkám gyümölcse. Úgy gondolom, egy „intézményi védőháló” nélküli művésznek kétszer annyit kell bizonyítania, de ez a küzdelem teszi a nevemet hitelessé és a stílusomat igazán azonossá önmagammal. Ebben a világban nekünk kell kitaposni az utat, de a közönség szeretete és a közvetlen visszajelzések igazolják, hogy ez a hitelesebb irány.

– Itt elértünk talán minden művész legfontosabb álmához, hogy megmutathassa önmagát a nagyközönségnek. Egy mai alkotónak erre milyen lehetőségei vannak?

– A 21. században az alkotói láthatóság egyik legmeghatározóbb színtere vitathatatlanul a digitális tér. A közösségi média platformjai – különösen a hazai művészeti csoportok és színvonalas gyűjtőoldalak – páratlan lehetőséget kínálnak arra, hogy munkáinkkal szélesebb közönséghez is eljussunk. Ez a közeg azonnali reflexiót biztosít, és lebontja a falakat a művész és az érdeklődő között, megteremtve a közvetlen párbeszéd lehetőségét.

Ugyanakkor mélyen hiszek abban, hogy a festészet igazi ereje a személyes találkozásban rejlik. Egy képernyő sosem pótolhatja azt a textúrát, mélységet és érzelmi kisugárzást, amely egy kiállítótérben, a mű fizikai jelenlétében tapasztalható meg.

– Egy művész legtöbbször a művei eladásából él. Milyen igény van manapság a kortárs művekre a műtárgypiacon?

– Tapasztalataim szerint a hazai műtárgypiac jelenleg meglehetősen szelektív a kortárs alkotókkal szemben. A gyűjtői kedv gyakran a már kanonizált, befutott nevekre korlátozódik, ahol a döntéseket elsősorban a befektetési szempontok és az értékállóság biztonsága irányítja. Ebben a közegben a független kortárs művek nehezebben kapnak teret, különösen, ha nem áll mögöttük markáns intézményi legitimáció.

– Kinek az értékítélete határozza meg egy-egy alkotó munkáinak művészi fokát?

– Egy alkotói életmű megítélése több, egymásra épülő értékszintből áll össze. A legőszintébb visszajelzések számomra közvetlenül a közönségtől érkeznek: azoktól a nézőktől, akikben egy-egy képem mély, személyes emóciót vagy emléket vált ki. Emellett nélkülözhetetlennek tartom a szakmatársak reflexióit is, hiszen a művészeti közeg belső párbeszéde mindig új inspirációt és szakmai támpontokat ad.

Úgy vélem, az igazi értékítélet a kiállítások és bemutatók nyilvános terében kristályosodik ki, ahol a művek kilépnek a műterem magányából. Ezek az impulzusok együttesen rajzolják meg azt az ívet, amely egy alkotói út hitelességét és hosszú távú súlyát meghatározza.

– Manapság sajnos az élet minden területét átszövi a politika. Mennyire van ez jelen a művészetek területén?

– Meggyőződésem, hogy a kultúrpolitika és a helyi szabályozási környezet alapvetően meghatározza egy-egy művész életpályájának lehetőségeit, különösen gazdasági téren. Számos olyan művészetkedvelőt látok, aki őszinte nyitottsággal támogatná a kortárs alkotókat, ám a jelenlegi gazdasági realitások gyakran gátat szabnak ennek a szándéknak. Egy hivatásszerűen alkotó művész számára a képek árazása nem csupán presztízskérdés, hanem a fenntarthatóság alapja: az alkotások értéke nem süllyedhet az önköltségi szint alá, hiszen a minőségi alapanyagok és a megélhetés biztosítása elengedhetetlen a folyamatos munkához.

– Mennyire jegyzik külföldön a kortárs magyar alkotókat, hol helyezkedünk el a nemzetközi megítélésekben?

– A kortárs magyar képzőművészet nemzetközi pozíciója összetett kérdés: úgy látom, a globális láthatóság jelenleg még egy viszonylag szűk, kanonizált alkotói körre korlátozódik. Míg néhány neves művészünk már stabilan jelen van a nemzetközi diskurzusban, a többség számára a hazai közeg marad az elsődleges bázis. Ez a jelenség nem a tehetség hiányából fakad, hanem sokkal inkább a kulturális távolságokból, valamint abból a jelentős tőke- és kapcsolatrendszeri igényből, amely a nemzetközi piacon való tartós jelenléthez elengedhetetlen.

Ugyanakkor optimista vagyok, hiszen a digitális kor lebontja a határokat. Bár az áttörés jelenleg még többnyire az egyéni ambíciókon, az agilis online jelenléten és a független kiállítási lehetőségeken múlik, a magyar alkotókban rejlő potenciál messze túlmutat az országhatárokon. A jövő záloga az a fajta tudatos nemzetközi hálózatépítés, amely képessé teszi a magyar vizuális nyelvet arra, hogy a világ bármely pontján érvényes és érthető válaszokat adjon a kor kérdéseire.

– Mennyire szubjektív egy műalkotás, festmény értékes/értéktelen besorolása?

– Meggyőződésem, hogy a művészetben az „értékes” és az „értéktelen” közötti határvonal mélyen szubjektív, hiszen a befogadás minden esetben egy egyéni belső utazás. Míg egyes gyűjtők számára a névjeggyé vált presztízs és a piaci pozíció a mérvadó, addig mások a vizuális hangulat, a pillanatnyi benyomás vagy a képből áradó elemi érzelmi hatás alapján választanak.

– A modern kor lehetővé teszi az internetes megjelenést, de korunkban már hódít a mesterséges intelligencia is. Ez mennyire képes értékesnek mondható festményeket létrehozni?

– Meggyőződésem, hogy a mesterséges intelligencia képtelen valódi műalkotások létrehozására. Bár az algoritmusok látványos vizuális produktumokat generálnak, ezekből hiányzik az a személyes élettapasztalat, az alkotói vívódás és az az elemi érzelmi energia, amely csak az emberi lélekből fakadhat. A festészet nem csupán végeredmény, hanem egy megismételhetetlen folyamat lenyomata.

– Hogyan látja a festészet mint klasszikus művészeti ág jövőjét és létjogosultságát a holnap világában?

– A technológiai forradalom és a mesterséges intelligencia térnyerése alapjaiban rajzolta át a vizuális kultúra térképét. Napjainkban, amikor a digitális eszközök pillanatok alatt képesek komplex látványvilágot generálni, a festészet hagyományos, elmélyült munkafolyamata különleges jelentőséget nyer. Ez a változás egyszerre jelent egzisztenciális kihívást és szemléletváltást, különösen az ifjabb generációk körében.

Optimista vagyok a műfaj sorsát illetően, mert meggyőződésem, hogy a manuális alkotófolyamatba befektetett idő és szellemi energia olyan aurát teremt, amelyet az algoritmusok képtelenek reprodukálni. A festmény a jövőben is több marad egyszerű látványnál: egy megismételhetetlen emberi lenyomat lesz, amely a digitális zajban a hitelesség és a megélt valóság szigeteként szolgál.

Kapcsolódó: