Vannak emberek, akiknek az élete nemhogy regénybe illő, de akár egy regényciklusba is beleillene. Közéjük tartozik a most 92 éves Sebes Emil, aki 12 évesen harcolt Budapest védelmében a II. világháborúban, megjárta a kommunista diktatúra börtöneit, sebességi világrekordot állított fel a gyorsasági motorcsónak kategóriában, tiszti fokozatot ért el a cserkészetben, hogy csak a legfontosabb néhány sikerét említsük meg az életének. Van tehát mire visszaemlékeznie, s ezek közül az emlékek közül jónéhányat velünk is szívesen megosztott.
– Egy ember életének meghatározója, hogy milyen családba születik. Önnek mit adott ebben a tekintetben a sors?
– 1932. június kilencedikén születtem, a Horthy korszak virágzása idején. Édesapám az első világháború után megalakult Horthy-hadseregben volt pilóta, futárszolgálatot látott el. Egyébként a családom férfitagjai mind katonák voltak, a keresztapám például Hindy Iván vezérkari tisztje volt, a kitörésben is részt vett és a németekkel való kapcsolattartás volt a feladata; nagyapám pedig ulánus katonaként szolgált az első világháborúban. Édesanyám hadiápolónő volt a második világháborúban, először a 11-es helyőrségi kórházban – ez valamikor az Alkotás utcában volt, de ma már nem létezik –, később a kijevi hadikórházban Horthy Istvánnéval együtt dolgozott, a Budapest-Kijev kórházvonaton hozták haza a sebesülteket. A magyarországi harcok alatt a budai Sziklakórházban szolgált – érdekesség, hogy négy grófnővel együtt, akik szintén önkéntes hadiápolók voltak –, így az ostromot a Várban, az Attila utcában éltük át.
Én az iskoláimat a Szent József Fiúnevelő Intézetben végeztem – ez egy osztrák katolikus papi rend intézménye volt az Istenhegyi úton –, ez az épület ma is iskolaként működik. Mivel édesanyám a fronton volt, édesapám pedig még a háború előtt autóbalesetben elhunyt, én bentlakó diák voltam.
– Milyen volt ez az iskola?
– Érdekesség megemlítem, hogy apám is valamikor ebben az iskolában tanult, kint is volt a tablóképe a folyosón. Itt teljesen klerikális szellemben folyt az oktatás, papok tanítottak, kopaszra voltunk nyírva, drákói fegyelemben tartottak minket. Reggel ötkor volt ébresztő, a nap szentmisével indult, emlékszem, majd megfagytunk, mert akkor már a háborús idők miatt szénhiány volt az iskolánkban is. A nagy szigor és fegyelem ellenére jó emlékeim vannak, úgy érzem, sokat kaptam ott, hiszen szigorú elvek alapján – az erkölcs, a hit, a hazaszeretet szellemében – neveltek minket.
Az iskolával szemben volt a Kis-Sváb-hegy. Ma már ez a rész be van építve, de akkor ott még egy beton bunkerben volt egy német tüzérségi állás, légvédelmi 88-as ágyúkkal. 1944 áprilisától rendszeresen jöttek az amerikai gépek fölénk, sokszor több százan is. Mikor riadó volt, az iskola lement az óvóhelyre, de mi – akik elmúltunk 12 évesek – már leventék voltunk, felmentünk a tüzérállásba, kivettük a ládákból a lőszert és petróleumos kóccal lemostuk. Mikor megjött a katonák számára a tűzparancs, figyeltük, hogy a levegőben hol vannak a pamacsok. Nagy élmény volt számunkra, amikor láttuk, hogy az eltalált gép elkezd füstölni. Aztán mikor vége volt a riadónak, az üres hüvelyeket is mi segítettünk elpakolni. Egyébként a katonák a tornatermünkben voltak elszállásolva, így jóban voltunk velük, s mivel óvodás korom óta tanultam németül, el is tudtunk beszélgetni.
Mi úgy nőttünk fel, hogy csodáltuk a háborút, a mozikban ilyen filmeket vetítettek, olvastuk a Signal újságot. Olvastunk belőle a tengelyhatalmak sikereiről, hiszen hetek alatt lerohanták Franciaországot, Belgiumot, láttuk, hogy eljutottak Moszkva alá is, Magyarország pedig visszakapta a Trianonban elcsatolt területek nagy részét.
Amit láttunk, az el is hittük, ott voltak a plakátokon, hogy Sztálin bolsevista hordái a nőket meggyalázzák, a férfiakat elhurcolják. Sokan mondták a háború alatt, hogy ez csak olyan háborús propaganda, de amikor mi személyesen is átéltük, hogy anyám fülbevalóját kíméletlenül kitépték a füléből, a barátomat pedig megfosztották a zsebórájától, akkor tudtuk, hogy sok volt az igazság abból, amit a szovjetekről hirdettek.
– Hogyan változott meg az élete, amikor 1944 karácsonyán bekerítették Budapestet?
– El kell mondanom, hogy nekem mint gyereknek ez kezdetben inkább szenzáció volt. Akkor még nem tudtuk, hogy ez majd azzal jár, hogy se víz, se villany, se élelem, s hogy szinte két hónapot csak az óvóhelyen töltünk el. Karácsonykor már intenzív ágyúdörgést hallottunk, az oroszok ekkor már Budafokon jártak, a sebesülteket Hévvel hozták be, az akkor még üzemelő helyőrségi kórházba.
Mi az Attila úton voltunk lent az óvóhelyen – a Vérmező mellett -, hozzánk is kerültek a védekező német katonákból. Vizet a várbeli katakombákból hoztunk, a lőszer -és élelem-utánpótlást először vitorlázógépekkel hozták, később – amikor már romlott a hadi helyzet – ejtőernyős tartályokban dobálták le a Vérmezőre. Ezekhez a tartályokhoz a lakosságnak nem volt szabad hozzányúlnia, de mi gyerekek a német katonáktól gyakran kaptunk belőlük borsót, konzerveket, sőt még belga csokoládét is.
– Ön aktívan is segített az utánpótlások érkezésekor?
– Még a vitorlázógéppel érkezett utánpótlások idején történt, hogy minket, leventéket is segítségül hívtak rakodni. Elmondták, hogy a vérmezői leszállóhelyre beérkező vitorlázógépek szárnyait kell majd leszerelnünk, hogy a gépeket könnyebben el tudják vontatni az útból, s így szabad legyen a hely a következő érkező gépnek. Lámpákkal jelöltük ki a zsebkendőnyi leszállóhelyet, ezt látták az érkező gépek nagyon fiatal 17-19 éves pilótái, s igyekeztek oda leszállni az utánpótlással. Az oroszok ezalatt a Kis-Sváb-hegyről lőtték fel a Sztálin-gyertyákat, s azok fényénél tüzeltek a repülőkre. Nagyon sok gép megsemmisült, mert vagy elnavigálta magát és házba csapódott, vagy túl gyorsan jött és belerohant a földön még ott álló gépbe, vagy orosz tüzérségi tűz érte.
– Önök is segítettek tehát, de pontosan hogyan?
– Amikor leszállt a gép, közülünk két gyerek ment a jobb szárnydúcra, kettő a balra, egy-egy fogta a szárnyvéget, így egy gépre hat ember jutott. Kivettük a szárnyakat rögzítő csapszegeket, lecsatoltuk a gép végén a fékezőernyőt. Ha mindennel kész voltunk, akkor kék lámpával jeleztünk. Ekkor jött egy lánctalpas motorkerékpár, hozzácsatolták a törzset, s az elhúzta – mi pedig ez alatt arrább vittük a lecsatolt szárnyakat -, hogy legyen helye a következő leszálló gépnek.
Húsz leszálló gépből tán az első tíz szállt le terv szerint, a következők vagy egymásnak, vagy a házak falának csapódtak.
A megérkezett muníciókat – élelmet, panzerfaustokat, lőszert, gyógyszert – egyből rakták fel teherautókra, és vitték el a csapatokhoz.
– Az egyik ilyen gyerekpilótával ön is összebarátkozott. Ez hogyan történt?
– Mielőtt erről beszélnék, el kell, hogy mondjam, hogy azok a pilóták, akik teljesítették a feladatot – ezzel is motiválták őket, bár mindannyian nagyon elszántak voltak -, megkapták a vaskeresztet a német katonai vezetéstől.
Nos, az egyik fiúval én úgy barátkoztam össze, hogy megsebesült, és a Sziklakórházba került, ahol édesanyám is dolgozott. Ő mesélte nekem, hogy otthon vitorlázó sportrepülő volt, 17 évesen többekkel önként jelentkezett erre a feladatra. Pápán elmondták nekik, hogy a bajtársaknak kell Budára utánpótlást szállítani úgy, hogy egy JU-52-es – kettesével – Budakesziig húzza őket, ott leoldják a gépeiket, onnan pedig vitorlázóként kell elérniük a Vérmezőt. Zöld lámpasor jelezte, hová kell leszállni, s ezt ő sikeresen teljesítette is. Amikor kiugrott a gépből, egy német százados fogadta és pár szóval köszöntötte, de ebben a pillanatban olyan orosz aknavetőtüzet kaptak, ami a tisztnek mindkét lábát szétszaggatta, ő pedig a karjába, vállába kapott szilánkokat. Felkerült sebesülten a Sziklakórházba – ahol zsidó orvosok is dolgoztak sárga karszalaggal –, úgy nézett ki, hogy a karját amputálni kell. Szerencséjére azonban a kórházban hozzájutott penicillinhez – ez onnan volt a kórházban, hogy a lelőtt amerikai gépekből megkapták gyógyításra –, így ennek segítségével meg tudták menteni a karját.
A fiú túlélte a háborút, tartottam vele a kapcsolatot, el is jött évtizedek múlva Budapestre. Kimentünk a Vérmezőre is, de nagyon csodálkozott, hogy azon a részen, ahol ő annak idején leszállt, most már hatalmas fák vannak.
– Említette a házakba behúzódó német katonákat. Önökhöz milyen katonák kerültek a pincékbe?
– Nálunk fiatal SS-önkéntesek voltak, 18-20 évesek. Jól beszéltek magyarul, hiszen Baranya megyei svábok voltak a 8. Florian Geyer SS-lovashadosztályból. Ők minden ötletet megpróbáltak, egyszer kibontották a falat a ház utca frontján, szétszedtek egy páncéltörő ágyút, majd bevitték a házba, ahol egy nap alatt összerakták újra úgy, hogy az utca kövével egy szinten volt az ágyú csöve. Ki is lőtték az első orosz harckocsit, ami kijött a Vérmezőre, hiszen az nem gondolta, hogy pont a mi házunkból kap ágyútüzet.
– Közülük aztán az egyik katonával különösen jó barátságot ápolt.
– Volt egy Konrád nevezetű, 20 éves fiú, aki megengedte nekem is, hogy lőjek az oroszokra. Az ötödik emeleten egy dohányzóasztalra volt felállítva egy német MG 42-es, távcsöves villámgéppuska, abba befűzött egy heveder lőszert, és vártunk. Amikor láttuk, hogy a Krisztina körúti – ahol már oroszok voltak – házak tetején széthúzzák a cserepeket, akkor oda kellett lőnöm, és ettől csak úgy porzottak odaát a cserepek. Tizenkét éves voltam ekkor, de mivel a leventefoglalkozásokon már lőttünk kispuskával, a lövés nem volt nekem új, viszont nyilván egész más volt egy ilyen éles helyzet, mint egy lőtéri gyakorlat. Persze az örömöm nem tartott sokáig, mert – s ebben is különbözött a helyzet a lőtértől – nemsokára jött odaátról a viszontválasz, s akkor nekünk kellett fedezékbe húzódnunk.
– Ennek a fiúnak mi lett a későbbi sorsa?
– Amikor válságosra fordult a helyzet, ő is részt vett a kitörésben. De mielőtt elindult volna, nekem adta a szájharmonikáját, hiszen tudta, hogy reménytelen vállalkozásban vesz részt. Odaadta anyámnak a vaskeresztjét és a zsoldkönyvét, az egyenruhájáról pedig lefejtette az SS-jelzéseket, hisz az oroszok minden SS-katonát fogság helyett azonnal agyonlőttek. Este nyolckor indult a kitörés, reggelre már nagy csend lett a Széll Kálmán téren, és az utcákat annyi elesett halott katona borította, hogy alig lehetett tőlük lépni.
Egyszer csak megjelent az óvóhelyünkön ez a Konrád nevű fiú, sebesülten, bekötözve, már a Postapalotánál megsebesült, de valahogy vissza tudott vergődni hozzánk. Olyan szerencséje volt, hogy rögtön oda tudtuk adni neki annak a viceházmesternek a ruháját és papírjait – akkor még ezek az igazolványok nem voltak fényképesek -, aki pár nappal előtte, miközben vízért ment, halálos lövést kapott. Nemsokára bejöttek a pincébe az oroszok is, mindenkit falhoz állítottak, német katonákat kerestek, de szerencsére mindent rendben találtak, Édesanyám pedig ellátta Konrád sebeit, így márciusban vonat tetején utazva Mekényesre haza tudott menni. Nyáron mi még meg tudtuk látogatni, de ősszel – mint svábokat – kitelepítették őt is az egész családjával Németországba.
– Találkozott vele később is?
– A hetvenes években visszajárt Magyarországra, itt nyaralt a családjával a Balaton mellett. Emlékszem, nagy Mercedesszel jöttek, és mindig nagyon örültünk egymásnak. A Bundeswehrben lett hivatásos katona, őrnagyi rendfokozatig vitte, de egy hadgyakorlaton baleset érte, elütötte egy katonai autó, így hatvanévesen elhunyt.
– Mondta, hogy édesanyja a Sziklakórházban ápolt sebesülteket. Velük hogyan bántak a bejövő orosz katonák?
– Arról nem tudok, hogy a Sziklakórházban bárkit is bántottak volna, tisztelték a fehér fityulát, az orvosi köpenyt. Van egy történet a lángszórós felgyújtásról, de ez nem a Sziklakórházban, hanem a mellette lévő – ma is megvan a befalazott bejárata az alatt a fedett lépcső alatt, ami megy fel a Mátyás templomhoz – német katonai kórházban történt. Itt tulajdonképpen nem is kórtermek, hanem labirintus helyiségek voltak telezsúfolva német sebesültekkel. Az oroszok bementek ide, mindenfelé benzint locsoltak szét, és végül azt egy rakétapisztollyal meggyújtották, így mindenki bennégett, senki nem menekült meg.
***
Buda elestéig, az ostrom befejezéséig – bár vannak, akik ezt a történelmi eseményt Budapest felszabadításának nevezik – tartott Sebes Emil bácsi kétrészes élettörténetének első része. A második részben az új rendszerben átélt megpróbáltatásairól, a polgári és sportéletben elért sikereiről, mind a mai napig korát meghazudtoló aktivitásáról olvashatnak azok, akik kedvelik a történelem oral history útján való visszaidézését, megismerését.
Tölgyesi Tibor
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
