Úgy alkot családi portrékat, ahogy előtte még senki. A nevéhez fűződik a Magyar Lélek sorozat, ír, rajzol, alkot. Milyen hatással lehet a lélekre a művészet? Hány hónap alatt lehet egy 610 oldalas regényt megírni? Mivel éri el, hogy a gyermekek a mesekönyveit nézegessék esténként a telefon helyett? A válaszokat Berzsán Eszti mondta el nekünk. Nagyinterjú.
Magyar Jelen – A legtöbb gyermek szeret rajzolni, tehát elég korán kiderül, hogy tehetséges-e. Nálad mikor került képbe az alkotás?
Berzsán Eszti – Már kétéves koromban is papírt meg ceruzát kértem mindig, szóval elég korán. A tehetséggel kapcsolatban azt mondanám, hogy amikor kapsz egy ajándékot, hogy valamiben jobb lehetsz, akkor lehet, hogy a másik oldalon meg hiányzik valami. Én kaptam egy tehetséget a sorstól/univerzumtól – nevezzük bárhogy -, de például a másik oldalon meg nem vagyok annyira gyakorlatias. A vállalkozói lét miatt nagyon sok munkámba került, hogy ezt az oldalamat megerősítsem, de úgy érzem, sikerült. Visszatérve: szerintem mindenkibe beleültetett az univerzum egy pici magocskát, amit fejleszteni lehet, és mindenkinek meg kell találnia azt az egy valamit, amiben virágzó tud lenni. Én például nem tudom elképzelni az életem anélkül, hogy valamit ne szövegben vagy képben fogalmazzak meg, olyan természetes ez nekem, mint a levegővétel. Ebből a szempontból „könnyű” dolgom volt, mert korán rátaláltam arra az útra, amin járni szerettem volna… de persze rengeteg akadályt kellett leküzdeni hozzá, és nem mellesleg rengeteget tanulni is.
Tehát már óvodában egyértelmű volt, hogy te jó vagy a rajzolásban?
Nem jártam óvodába, mert akkor még nem volt kötelező. Az édesanyámmal és a testvéreimmel voltunk együtt otthon, szóval nem nagyon volt viszonyítási alap. Csak azt tudtam, hogy amikor rajzolok, olyankor boldog vagyok. Egy olyan biztos rejtekhely volt ez számomra, ami mindig ott volt, ha kellett. Ez később is megmaradt: amikor azt éreztem, hogy nem vagyok elég szabad, akkor mindig a rajzoláshoz nyúltam, az alkotáson keresztül tudtam felszabadulni. Történeteket meséltem, nem törődtem a külvilággal, elvándoroltam olyan vidékekre a fantázia világában, ahol nem érhetett semmi baj. Voltak jobb és rosszabb időszakok is persze, de mindig tudtam, hogy ez az én utam. Amikor bekerültem az iskolába, akkor derült ki számomra és mindenki más számára is, hogy amúgy ezt elég jól csinálom. Már másodikosként a felsősök szakkörébe jártam, a versenyre járás természetes lett, mert azt csináltam, amit szerettem továbbra is, csak közben nyertem. Akkor még nem fogtam fel igazán, milyen nagy dolog is a sok megnyert rajz/szavaló-és Kazinczy verseny, és hogy népszerű művészkörökbe járhatok, de visszagondolva azt mondom, igenis különleges dolog volt ez… egy hatalmas közösségi komplexum, ahová besütött a nap, és a tehetségem révén csupa felnőtt művész közé nyertem egész éves belépést.
Nem okozott gondot, hogy kevesebbet voltál a kortársaiddal?
Töltöttem időt velük is… de az, hogy felnőttek közé jártam rajzolni, húzott felfelé. Emlékszem, amikor a mellettem rajzoló húszéves lány rajzára néztem, azt éreztem, hogy „hú, az a rajz sokkal jobb, mint ami én tudok”, közben pedig azt nem vettem számításba, hogy azt egy felnőtt rajzolta. Én meg voltam kilenc. Azonban ez a légkör járult hozzá ahhoz, hogy mindig jobb és jobb akarjak lenni. Az önbizalom kérdése egy másik dolog.
Mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, hogy bármennyit is teljesítek, az nem elég, és sajnos ehhez a szüleim is nagyban hozzájárultak, mert ők úgy neveltek, hogy ha jól teljesítek, az a nulla, és utána onnan kell feljebb menni. Az önbizalom magjait egy szülő tudja elültetni gyermekében, és ezt az ültetgetést már a születés pillanatában el kell kezdeni. Tudatosan.
Én azt üzenném a szülőknek, hogy nagyon kell biztatniuk a gyermekeiket, mert senki nem fogja felemelni őket és eljuttatni odáig, ameddig el tudnának jutni, ha ők nem adják meg utódaiknak a maximális támogatást. Azonban ha megteszik, a legfontosabb útravalót adják gyermekeiknek egy életre.
A fentiek teljes hiányában nekem magamnak kellett végigmennem az önismeret- és önbizalomszerzés rögös útján. Azonban van ennek jó oldala is: a maximalizmusom egy életen át hű társam. A tökéletesnél kevesebbel nem elégszem meg, és szigorú vagyok magammal/és másokkal szemben is…
Középiskolában is folytatódott a rajzművészet elmélyítése?
Igen-igen, egy nagyon jó nevű rajztagozatos gimnáziumba jártam, ahová úgy lehetett különleges módon, felvételi nélkül bekerülni, ha a gimi által rendezett versenyen nyert az ember. Én így kerültem be. Szerettem oda járni, de sokszor úgy éreztem, kilógok a rajzosok közül is. Tulajdonképpen mindig egy magányos cédrus voltam. Ám amikor rajz/művészeti óra volt, akkor felvillanyozódtam, és csak élveztem az egészet. Gimiben már nem igazán voltak versenyek, úgyhogy a tanulmányokra koncentráltam, nyelvvizsgát szereztem, és beleszerettem az irodalomba. Gimi után a Dekoratőr iskolába mentem, ahol grafika szakon végeztem. A Dekorban művésztanárok oktattak, napi 12 órán át rajzoltunk, kirakatot rendeztünk, betűt írtunk, szóval ott még tovább mélyült a rajz szeretete.
Sokszor felteszem a kérdést most, hogy vajon sikerült-e oda eljutnom, ahová akkoriban, gyerekként, tiniként akartam, vagy gondoltam, hogy fogok… De az a helyzet, hogy kislányként az ember nem tudja még: a felnőttek között sokkal nehezebb kitűnni. Itt már nem elég jónak lenni valamiben, a sikeres karrier beindításához bizony pénz és háttér is kell. A gyermekszínészekhez tudnám hasonlítani ezt. Sokakat megszerettünk a képernyőn fiatalon, de ahogy telik az idő, és felnőnek, át kell alakulniuk, mert ugyanaz a „teljesítmény” már nem elég, felnőttként is bizonyítaniuk kell másképp, máshogyan, hogy tehetségesek, hogy van helyük a palettán.
De te előbb-utóbb megtaláltad azt, amivel ki tudsz tűnni a tömegből.
Igen, azt hiszem, ez így van, és hálás is vagyok ezért, de tény, hogy idáig nagyon rögös út vezetett. Az önismeret, a helyes én-kép nagyon fontos ahhoz, hogy saját magával rendben legyen az ember. Művészekkel kapcsolatban ez szerintem fokozottan igaz. Fontos megtalálni néhány kérdésre a választ, például, hogy ki vagyok én? Hogy látom a világot? Milyen személyiség vagyok? Mik az erősségeim? Miben kell fejlődnöm? Ezek mind kellenek ahhoz, hogy az ember megtudja, miben is jó igazán, és ez tudja a legjobban építeni az önbizalmat, ezen keresztül pedig a karrierjét, a jövőjét. A rajz, az írás egy-egy csatorna, kifejezésmód, eszköz. Az üzenet a fontos, amit közlök általa… Kialakult én-és világképpel magabiztosan, túláradóan és boldogan közlök, adok… Szerintem ez az, ami kitűnik a tömegből.
Neked a rajz segített megismerni önmagad, vagy ez volt a menekülő utad a bajban?
Vannak, akik a bajban, a depresszióban tudnak alkotni. Én nem ilyen vagyok. Én a kis pacsirta vagyok, aki már akkor örül a hajnalnak, mikor még sötét van. Leginkább a pozitív energiáktól tudok alkotni. A múltban megtörtént, hogy évekig nem húztam egyetlen vonalat sem, mert ért egy nagyon nagy trauma, ami sajnos bejutott a lelkem legbenső részébe, és minden varázserőm odalett. Nem tudtam alkotni. Csak éltem az életem, mint bárki más, akinek nincs a rajzoláshoz, alkotáshoz különleges vonzalma, vagy tehetsége. Mivel ilyen nagy volt a trauma, valami hatalmas, elemi dolognak kellett történnie, hogy feléledjek, és visszabillenjen bennem minden. A lányom születése hozta el a csodát. Mint valami fantasztikus filmben, az energiáim, az életerőm, a boldogságom szikrázó ereje egy pillanat alatt visszaszállt belém a szülőszobán. A gyermekem születése szó szerint visszalökött az életbe. És azóta csak jönnek és jönnek az új ötletek, én pedig azon dolgozom, hogy mindet meg is valósítsam.
Tehát a lányod születése után vált hivatásoddá a művészet. Hogyan jött a hírnév?
Kezdetben feltettem a munkáimat az internetre, a Facebook régen olyan volt, mint egy online kiállítási tér. Magától beindult. Egyre több és több követőm lett, aztán Instagramon és Tiktokon is megvetettem a lábamat. Az emberek szeretik a lelket nyugtató, békét és örömöt adó képeket, írásokat, szeretik az őszinteséget, a családiasságot, ezért követnek. Aztán útnak indítottam a Magyar Lélek sorozatot, és egy év alatt 93 képet alkottam, az elmúlt évben majdnem minden nap rajzoltam… a sorozat hatalmas siker.
Mi is pontosan ez a Magyar Lélek sorozat?
Ez tulajdonképpen egy élő képsorozat. A képek élnek, lélegeznek, nem lehet velük betelni. Annyi csodálatos hely van a hazánkban, és annyi gyönyörű érték, kincs, amikről talán nem is tudunk, hogy szeretném ezeket bemutatni. Így a magyar lánykát, a sorozat főszereplőjét ezeken a helyszíneken mutatom be, rendszerint tájegységnek megfelelő népviseletben, mintha csak valamilyen életképet látnánk. Én úgy gondolom, hogy szükség van magyarságunk megjelenítésére nem csak nemzeti ünnepeink alkalmával.
Minden magyar ember lelkében ott van egy pici gyertyaláng, amit talán a multikulti, a közösségi média hatalmas, duzzadó árama, a mainstream dolgok elfednek… de az a láng, Hazánk szeretete, a közös bölcsőnkhöz való ragaszkodás és szeretet mindannyiunkban ott van, ott kell legyen.
A Magyar Lélek nem tesz mást, mint finoman megérint, csak megsimít, a füledbe suttog. Ébreszti benned a Hazád iránti szeretetet, az érzést erősíti, hogy igenis jó ide tartozni, mert annyi szép közös kincsünk van, annyi érték és gyönyörűség, ami egyedülállóan csak a miénk. Számomra megtiszteltetés megalkotni ezt a sorozat, hiszen egy szent és történelmi áramlatba kapcsolódom be, és a képeken megjelenő vers-részletekkel nagy költőink előtt is tudok tisztelegni. A Magyar Lélek képekhez ma már elérhetők kifestők, naptárak, hűtőmágnesek, prémium jegyzetkönyvek, amiket imádnak az emberek kortól, nemtől, bármiféle hovatartozástól függetlenül.
Galéria a Magyar Lélek sorozatról
De nem a Magyar Lélek volt az első sorozatod. A különleges portrékészítést korábban kezdted.
A portrévarázslataim tulajdonképpen sorsrajzok. Kapok különböző fényképeket és instrukciókat a megrendelőimtől, én pedig megrajzolom ezeket. Például a nagymama kezébe az unokát, mert a nagymama már nem élhette meg, hogy valóban találkozhassanak… Vagy egy olyan képre, ami eredetileg csak felsőtestes, lábakat varázsolok. De elrepítek bárkit egy különleges helyszínre, vagy felöltöztetek bárkit szuperhősnek, vikingnek, vagy épp század eleji kosztümbe… Ezek a portrék nagyon időigényesek, sok koncentrációt igényelnek,
mert ezek igazából rajzos tollbamondások, amiket nekem a szívemmel kell megértenem.
Mind a mai napig lehet tőlem portrévarázslatokat rendelni (ezeknek a különleges megrendeléseknek a részleteit emailben szoktam megbeszélni a megrendelőimmel, [email protected]).
Galéria a portrésorozatról
Papíron rajzolsz vagy digitálisan?
31 évig papíron rajzoltam, festettem éjjel-nappal. Meg persze vászonra is. A digitális és az analóg művészetnek is megvan az előnye és a hátránya is: például ha végigrajzolsz egy képregényt papíron, és a végén úgy elrontod, hogy javíthatatlan, akkor bizony az egészet elölről kell kezdeni. Ma is festek időnként, és tervezem is festmény kiállítások rendezését a jövőben, de a Magyar Lélek sorozatomat és a portrévarázslatokat digitálisan, kézzel alkotom.
A rajzolás mellett a irodalom szeretete is megmaradt, úgy tudom, írással is foglalkozol.
2019-ben jelent meg az első mesekönyvem, aminek a címe: ‘Felícia a Sellők-szigetén’. A lányomat Felíciának hívják, ő a mese névadója. Ezt a mesét versben írtam, és az egész mesét illusztráltam is. A mesekönyveim megalkotásakor arra figyelek, hogy minél színesebb, szuggesztívebb legyen a hatás, hogy a gyerekek szívesebben vegyék ezt a kezükbe, mint a telefont, ezért az oldalak gazdagon illusztráltak. A mesekönyveimben olvasható történeteknek üzenete van. Az üzenet hatást gyakorol a gyerekekre, beépül, és segíti a fejlődést. Felnőtteknek is írok, megjelent két novella gyűjteményem (az ÉJFÉLI NOVELLÁK 1., és 2.) kellemes, könnyed, olykor megható, vagy épp fűszeres-szerelmes novellákkal, és kicsit több, mint egy éve jött ki 610 oldalas regényem, a BORBÁLA GYŰRŰJE (aminek érdekessége, hogy nem bírtam szünetet tartani az írásban, és négy hónap alatt elkészültem vele), de rengeteg ötletem van még, forgatókönyvekre, színdarabokra is, az inspirációm és lendületem vagy száz évre elég.
És ezt az egész mesevilágot ketten a férjeddel építettétek fel.
Igen, ketten csinálunk mindent. Ő a marketing, a gyakorlati rész, én az alkotómunka, de például a social felületeket is közösen vezetjük, és az alkotómunkában is van, hogy tevékenyen részt vesz, szeretek vele ötletelni a regényeimhez, és szeretem neki felolvasni az újszülött írásaimat, nagyon jó művészi és kritikai érzéke van. Csapatmunka az egész, ettől is ennyire jó. Mi együtt a legjobb csapat vagyunk! Van egy szuper webshopunk (www.esztiberzsan.com), amit folyamatosan fejlesztünk. Úgy érzem, hiába dolgozunk már együtt az ‘Eszti Berzsán – író, illusztrátor’ világában nyolc-kilenc éve, a java most kezdődik, annyi minden van még, aminek meg kell valósulnia. Érzem, hogy most jön a virágzás, most jön a kiteljesedés. A növekedést úgy képzelem el, hogy a népszerűség növekedéssel együtt a könyveim, írásaim, gyönyörű Magyar Lélek termékeim iránt is megnő a kereslet, mert hogy ez egyáltalán nem lehetetlen… sőt! Mi ezt várjuk, ezen dolgozunk a nap 24 órájában… én pedig én írom-írom-hozom ki az újabb és újabb könyveket, amiket az emberek boldogan olvasnak… utazom, inspirációt szerzek, és alkotok, és örömöt, kikapcsolódást, lelki épülést, boldogságot hozok az olvasóimnak, követőimnek. Aztán jöhetnek a filmek, színházi darabok, és minden, amit az élet és a lehetőségek hoznak.
Kiállításaid szoktak lenni?
Igen, most pont május elején van egy Szentesen. Ezek a kiállítások azért is jók, mert amióta Facebook könyörtelenül visszaveszi az eléréseket, azóta nagyon nehéz megmutatnom az új munkáimat, így viszont, kiállítások keretében van lehetőség személyesen is találkozni azokkal, akik olvassák a regényeimet, követnek a social felületeken, akiknek a falán ott lóg az éves naptáram tele az alkotásaimmal, vagy akik esténként olvassák a mesekönyveimet…
Én az emberek szívébe szeretném beírni magamat…
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
