A napokban bejárta a magyarországi sajtót a hír, miszerint a Liu fivérek Kínába „igazolnak”, és a jövőben a magyar színek helyett a kommunista állampárt lobogója alatt versenyeznek. Jómagam teljesen közömbös vagyok az olimpia iránt, így az ő munkásságukat sem igazán követtem. Azt mondjuk sosem értettem igazán, a kóserkonzervatív oldal miért ünnepli melldöngetve a két kínai sikereit, de mivel nem éreztem károsnak a dolgot, nem láttam értelmét felszólalni ellene. Egészen mostanáig. Gyebnár Dávid véleménycikke.
A Liu fivérek magyarok. Magyar színekben versenyeztek és magyar színekben fognak versenyezni. A magyar himnusz dobogtatta meg a szívüket és az FTC versenyzői ma is
– jelentette ki büszkén Kósa Lajos augusztusban.
Nem telt el három egész hónap, és a fivérek megmutatták, annyira magyarok, mint a Ferencváros futballcsapatának Afrika-tagozata (mely a játékosállomány jelentős része…). Szívüket soha nem a magyar himnusz dobogtatta meg, hanem a szép számsor, amit a bankszámlájukon láttak egy-egy utalás után. Sikereiket nem a magyar nemzet dicsőségére halmozták, kizárólag saját jólétük motiválta őket. Ezáltal pedig teljesen érthető, hogy most, mikor a kommunista Kína jobb ajánlatot tett, magyar állampolgárságukat a kukába dobva már repülnek is Pekingbe. A kóserkonzervatívok meg döbbenten pislognak, nem értik ezt az „árulást”, hiszen „ők magyarok”, akiknek szurkoltak, akik címeres mezben álltak a dobogón, a magyar trikolór alatt versenyeztek.
Tenyerén hordozta őket a magyar állam, még az edzőtáborukat is a magyar adófizetők finanszírozták. Ráadásul hazai viszonylatban nem is rossz (átlagjövedelemhez igazított) életjáradék várt rájuk: az idősebb testvérnek 35 éves korától ez (jelenlegi árfolyamon) 800 ezer forint lenne, az ifjabbnak majd’ a duplája, 1,5 millió. De Kína jobbat ígért, és ők nem haboztak. Miért is tették volna? Hogyan dönthettek volna másképp, ha számukra a mérleg mindkét serpenyőjében kizárólag a pénz volt? Az egyikben a pár száz ezer magyar forint, a másikban a kínai jüan. Mao sármjának pedig nem tudtak ellenállni.
Nem csak nekünk nem ment, az USA-nak sem
Igazából nem is értem, miben bízott a magyar kormány, mikor a kínai sportolókat még az Egyesült Államok sem tudja megtartani. Hiába születtek az államokban, hiába kaptak amerikai nevelést, hiába finanszírozták az előremenetelüket, amint megkörnyékezte őket Kína, egyből ugrottak. Mert ők sosem érezték magukénak se az országot, se az európai gyökerű kultúrát. Belül mindig is kínaiak voltak és maradtak, nevelés ide, vagy oda.
Eileen Gu előtt fényes jövő állt, az USA ünnepelt csillaga volt, 18 évesen mégis maga mögött hagyta az Egyesült Államok csapatát, és 2022-ben már Kommunista Kínának nyerte az érmeket.
Mondjuk, az ő elvesztésével inkább nyertek az amerikaiak, hiszen kínai származása miatt – állítása szerint – gyerekkorától érzékenyen érintették a „kisebbségi jogok”, és tizenévesen már sportolóként is a „fehér felsőbbrendűség” ellen harcolt. Aktív támogatója a BLM-nek, meg minden szexuális kisebbségnek. No, nem Kínában. Ezeket az eszméket kizárólag az Egyesült Államokban terjesztette. A kommunistákhoz igazolása után még azt is megtudhattuk tőle, nincs is ujgur népírtás.
De említhetném akár a Beverly Zhu néven született műkorcsolyázót, aki szintén az Államokban jött világra. Ott nőtt fel, s kezdte meg karrierjét, ám sikerei felkeltették a kínai kormány érdeklődését. Ő sem habozott, mikor országot kellett cserélnie. Még nevét is megváltoztatta Zhu Yi-re. Mondjuk, az ő esete különösen vicces, ugyanis az ünnepelt olimpikonból egy csapásra közellenség vált, mikor az egyik versenyén elcsúszott, ami miatt Kína elbukott egy aranyérmet. Olyan szintű gyűlöletcunami zúdult rá a kínai szurkolók részéről, amit korábban elképzelni sem tudott. Elhordták mindennek, amerikai ügynöknek, árulónak, megkapta, hogy nem is kínai, csak „egy idegen”. Többen felvetették, takarodjon haza.
Mindezek fényében azt mondom, nem kár a Liu fivérekért. Engedjük el őket, menjenek haza, nincs itt keresnivalójuk. Viszont az árulás bérét meg kell fizetniük. Ahhoz ugyanis, hogy Kínába igazolhassanak, szükséges a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség hozzájárulása. Ha én lennék a szövetség elnöke, habozás nélkül áldásomat adnám a váltásra, egyetlen feltétellel:
fizessék vissza az összes pénzt, amit a magyar adófizetők a képzésükre és a tanításukra költöttek.
Ezek ketten két helyet vettek el két magyar gyerektől, akik ugyanúgy, vagy akár jobban is szerepelhettek volna az olimpián. Magyar emberek pénzéből tanultak, és készültek a versenyekre. Mi öltünk időt és energiát a felkészítésükbe, viszont a babérokat Kína aratja le. Ez így nincs rendjén.
Minden a pénzről szól
Viszont ne legyünk szemellenzősök. Korunk pénzuralmi világában általános jelenség, hogy a pénz többet ér, mint bármilyen érték vagy eszme. Az emberek jelentős része megfelelő összegért cserébe bármikor kész feladni elveit, vagy sutba dobni erkölcseit. Ez az olimpikonoknál és sportolóknál is így van. Sajnálatos módon a gyerekek a versenyekre való felkészítés során semmilyen ideológiai nevelést nem kapnak. Beléjük verik az eredmények és a győzelem fontosságát, a törtetést és az ambíciót, amivel majd jönnek az érmek, a dicsőség, a hírnév, no meg a pénz. Így pedig egy igen torz kép alakul ki bennük, ahol már nem az ország dicsőségéért akarnak nyerni, hanem kizárólag saját önös érdekük motiválja őket. Legtöbbjüknek ezáltal nem jelent semmit a magyar trikolór meg a koronás címer. Csak a vastag pénzkötegek lebegnek a szemük előtt.
Gondoljunk csak Dusev-Janics Natasára, akiből szintén hiányzott az alázat és a címerünk tisztelete. Őt is kizárólag a pénz motiválta. A legszánalmasabb az ő esetében is (sajnos) a magyar fél hozzáállása volt. Miután a pénz miatt átigazolt a szerbekhez, ám kiderült, átverték, már jött is vissza, hogy akkor lehet mégiscsak jó lesz a forintban kapott fizetés is. És mi visszafogadtuk! Ahelyett, hogy visszakísértük volna Röszkéig, majd soha viszont nem látást kívánunk… Vagy ott van Rapport Richárd szombathelyi születésű magyar sakkmester. Nála is volt az a pénz, ami miatt szeptembertől már inkább román, semmint magyar.
A Puskás Akadémia csángói labdarúgóját, Corbu Mariust felkereste a magyar válogatott stábja, akik elárulták, tehetséges, magyar származású fiatalként rá is számítanának a jövőben, ő azonban nem akar pár évet várni, így inkább román válogatott lesz. Ennyire nem jelent neki semmit magyarsága. Ennyire nem kötődik az anyaországhoz. A Puskás Akadémián semmilyen hazaszeretet nem ragadt az ifjú karrieristára. Mondjuk annyi külföldi között, mint amennyi ott játszik, még az is csoda, hogy magyarul nem felejtett el.
Hazaszeretet és alázat nélkül mit sem ér az egész
Szerencsére ellenpéldával is tudok szolgálni, méghozzá a magyar labdarúgó-válogatottal. Külön kiemelve Willi Orbánt, aki Németországban született, mégis a magyar válogatottat választotta.
Aki az utóbbi években nézett magyar meccseket, annak aligha kell bizonygatni válogatott játékosaink mentalitását. Hosszú évtizedek óta végre azt látom, hogy azok, akik magukra öltik a koronás mezt, nagyon is érzik a felelősség súlyát, és mikor pályára lépnek, nem a beígért prémiumok lebegnek a szemük előtt, hanem a tudat, hogy egy nemzetet képviselnek.
Ilyen erőn felüli teljesítményre és ilyen nagyszerű eredményekre csak olyan sportolók képesek, akiket magasabb célok vezérelnek. Elég csak az Anglia elleni mérkőzésre gondolnunk. Az „angol” csapatot világsztárok alkotják, papíron rommá kellett volna verniük a csapatunkat. Mégis 4-et vertünk nekik idegenben. Mert náluk idegen zsoldosok vannak, akiknek semmi kötődésük sincs az országhoz, melynek színeiben játszanak – ezzel szemben a magyar csapat tényleg egy országot képviselve, egy nemzet győzelméért hajtott.
És ez jelenti a siker kulcsát: a hazaszeretet. Ami csak nacionalista neveléssel érhető el.
Nacionalista alapok nélkül csak pénzéhes zsoldosokat nevelünk, akik bármikor zászlót cserélnek, ha jobb ajánlatot kapnak.
Mint a zsoldosok a történelem folyamán mindig.
Gyebnár Dávid
Kiemelt kép: MTI/Illyés Tibor
A Twitter– és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
