Háromszáz éves terv lehetne a válasz az Alföld kiszáradására? Ideje lenne újra elővenni a Duna–Tisza-csatorna ügyét

Mióta a rendkívüli vízhiány Paksnál nem okoz problémát, sajnos ismét háttérbe szorult a különösen nagy szárazság témája – hirtelen már nem beszél róla senki, nem ír róla senki –, egészen addig, amíg nem lesz megint egy figyelemfelkeltő, de már a mindennapokat súlyosan romboló hatása. Pedig sajnos a Duna vízállása azóta sem kecsegtető, és hosszú távú megoldásunk továbbra sincs. Ez azt jelenti, hogy ha nem készülünk fel kidolgozott tervek alapján, akkor egyre több nehézséggel találjuk szembe magunkat, ugyanis a meteorológusok szerint a szárazság várhatóan évről évre fokozatosan nagyobb lesz.

Magyarországon évtizedeken át az volt a vízgazdálkodás egyik fő feladata, hogy a felesleges vizet minél gyorsabban elvezessük, viszont a környezeti változások következtében mára fordult a helyzet: egyre nagyobb területeken inkább már az a kérdés, hogyan tudnánk egyáltalán megtartani a vizet. Különösen igaz ez a Duna és a Tisza között fekvő Homokhátságra, amelynek kiszáradása ma már zajló folyamat. Miközben pedig újra és újra arról beszélünk, hogyan lehetne több vizet tartani az Alföldön, hajlamosak vagyunk megfeledkezni egy koncepcióról, amely több mint háromszáz éve foglalkoztatja a magyar mérnököket; mégpedig a Duna és a Tisza csatornával történő összekötéséről. Talán ideje lenne ismét leporolni ezeket a tervrajzokat, mert a XXI. század vízgazdálkodási gondjai egészen más értelmet adnak ugyanannak az alapgondolatnak, mint amilyet annak idején a régi elképzelés tulajdonított neki.

Évszázados előzmények: Az első ismert terv 1715-ből származik

A Duna–Tisza-csatorna gondolata nem a mai aszályos évek szülötte. Az első ismert terv 1715-ből származik, amikor Dillherr báró, Szolnok parancsnoka egy Pesttől délkelet felé vezető, Szolnoknál a Tiszába torkolló hajózható csatornát javasolt, elsősorban azért, hogy olcsóbban lehessen szállítani az erdélyi sót és a máramarosi fát, emellett a tiszai hal Pestre szállítását is meg akarta oldani. 1802-ben a történelmi Magyarország déli részén elkészült a Ferenc-csatorna, amely szintén a két folyó vízrendszerét kötötte össze, gazdaságilag sikeresnek bizonyult és a mai napig az egyetlen megépült mesterséges vízi kapcsolat a Duna és a Tisza között. A XIX. században Beszédes József, Széchenyi István, Reitter Ferenc, Zichy Jenő, Mikó Imre és Türr István neve is felbukkan a csatornatervek történetében, az 1840-es országgyűlés pedig törvényt alkotott a Dunát a Tiszával összekötő csatorna nyomvonaláról (1840. évi XXXVIII. törvénycikk).^{1, 2}

A XX. században a tervezés ennél is tovább jutott: az 1930-as években több különböző nyomvonalat megvizsgáltak, és a második világháború megakasztotta ugyan az előkészületeket, az eredetileg 1947-re tervezett megvalósítás 1948-ban azonban ténylegesen megkezdődött,³ az első lapát földet pedig maga Tildy Zoltán köztársasági elnök forgatta ki Dunaharasztinál.⁴ A Magyar Távirati Iroda összefoglalója szerint a csatornát olyan szélesre tervezték, hogy akár két ezertonnás uszály is elférhessen rajta. A munka végül félbeszakadt, és mindössze az első, 22 kilométeres szakasz épült meg belőle.⁵

1948 márciusában a filmhíradó is beszámolt az akkori munkálatokról és a tervekről a szovjet mintára épülő hároméves terv részeként:

„A magyar demokrácia hároméves terve végre megvalósítja a régi álmot, megépül a Duna–Tisza-csatorna. A csatorna Dunaharaszti és Taksony községek között indul ki a soroksári Duna-ágból, és Ókécske határában éri el a Tiszát. Duna felőli, 34 kilométeres szakaszába percenként másfél milliárd liter víz ömlik majd, ami 85 ezer katasztrális hold (szerk.: csaknem 50 ezer hektár) öntözésére elegendő. Az építési munkálatok során 22 millió köbméter földet emelnek ki.

A csatorna megépítése évi 60 millió forint költségmegtakarítást jelent majd az országnak.”

A 60 millió forintos összeg mai pénzre átszámolva (módszertől függően) 27 milliárd forintot is jelenthet, de azt is fontos hozzátenni, hogy akkoriban az állami költségvetés nagyobb arányát tette ki. A mai állami költségvetés ugyanilyen arányának 350–390 milliárd forint felel meg.

(Megjegyzés: A percenkénti másfél milliárd literre vonatkozó adat hibás, ugyanis a Duna – Budapestnél mért – vízhozamának nagyjából tízszeresét jelentené, valószínűleg inkább másfél millió literről van szó.)

A Duna–Tisza-csatorna tehát nem valamiféle soha komolyan nem vett mérnöki fantázia, hiszen az ország egyszer már belefogott a megépítésébe, csak nem fejezte be.

Vízpótlás, öntözés, vízvisszatartás – egyre sürgetőbb az elsivatagosodás elleni védekezés

A korabeli tervezők számára a hajózás és az áruszállítás jelentette a legerősebb érvet. Ma azonban legalább ilyen súlyos indok lenne a vízpótlás, az öntözés, a vízvisszatartás és az elsivatagosodás elleni védekezés.

A Duna–Tisza köze ezalatt az ország egyik leginkább vízhiányos térsége lett. A talajvíz szintje a Homokhátságon ma már több mint tíz méter mélyen van, vagyis a csapadék magától nem jut le odáig, és külső beavatkozás nélkül a helyzet nem javul.⁶ Telkes Róbert, az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság (Aduvízig) vezetője szerint a süllyedést már negyven éve észlelték a szakemberek, és azóta dolgoznak a kezelésén.⁷

Hivatalos elismerésből sincs hiány. Nagy István akkori agrárminiszter már 2022-ben úgy fogalmazott, hogy ökológiai szempontból Magyarország egyik legsérülékenyebb, az időjárás negatív hatásainak rendkívül kitett vidékéről van szó, és ugyanezt rögzíti a térség területfejlesztési programja is.⁸ Az Országos Vízügyi Főigazgatóság és az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság konzorciumában jelenleg is fut a közép-homokhátsági szikes tavak vízpótlását célzó projekt, amely 2025 novemberében indult, és a tervek szerint 2029 szeptemberében fejeződik be.⁹ A helyben keletkező vizek megtartása mellett a talajvíz mélysége miatt a szakemberek szerint külső vízpótlásra is szükség van, és a mostani tervek ennek megfelelően a Dunából érkező víz felvezetésével és térségi szétosztásával számolnak.⁶

A vízgazdálkodás problémájára már a Mi Hazánk Mozgalom is évek óta felhívja a figyelmet, és a párt a Virradat 2.0 programjában is kiemelt problémaként kezeli. A Homokhátság kiszáradására vonatkozóan a dokumentum felhívja a figyelmet, hogy a térség már most is a félsivatagi övezetek kategóriájába van sorolva. Bár a szöveg szerint a párt üdvözölte az előző kormány Vizet a tájba! programját, kifogásolta a hozzá társított alacsony, mindössze 4,7 milliárd forintos keretösszeget, miközben az ország akkori vezetése a Homokhátság vízpótló beruházásai elől több száz milliárd forintot vont el.¹⁰

Ha tehát abban már több szereplő között egyetértés mutatkozik, hogy vizet kell juttatni a térségbe, joggal vetődik fel, hogy szerepet kaphatna-e ebben a Duna–Tisza-csatorna.

Nem mindegy, milyen csatornát építünk

A Duna és a Tisza közötti Homokhátság a nevéből következően valóban hátság: a terepszint jóval magasabban fekszik mindkét folyónál. A Ráckevei–Soroksári-Duna szabályozott vízszintje Dunaharaszti térségében 96 méter körül van a Balti-tenger szintje felett, a Tisza Szolnoknál ennél is alacsonyabban folyik, a kettő között viszont a hátság gerince 130 és 150 méter közé emelkedik – a vizet tehát olyan 35–50 méterrel kellene feljebb juttatni.

Alapvetően kétféle műszaki megoldás merült fel a víz átvezetésére a Duna és a Tisza között: vagy mélyen a terepszint alá vágott mederben, vagy a felszín közelében vezetve, zsilipekkel lépcsőzve és szivattyúkkal emelve a vizet. Ez a két megközelítés azonban nem a XX. század találmánya. Már 1846-ban arra jutott Klenze, Clark és Vásárhelyi Pál, hogy vagy mély bevágású szelvényben kell átvágni a vízválasztó magasabban fekvő részeit, vagy fokozatosan eső víztartó csatornaszakaszokkal legyőzni a magaslatot, ez utóbbi esetben a vizet a Dunából szivattyúkkal emelve a csatorna szintjére.³

A mély bevágás ellen már 1919-ben komoly ellenérv merült fel. Viczián Ede miniszteri biztos műszaki leírása arra figyelmeztetett, hogy az előzetes geológiai felmérés nem volt elég beható, így a munkálatok megkezdése előtt meg kell győződni arról, hogy a környező gazdaságok nem mennek-e tönkre a talaj minőségének és a kutak vizének önkéntelen lecsapolása, a környező földek kiszárítása miatt. Hat évvel később Dieter János a mély bevágású csatorna mellett mindössze négy érvet hozott fel, ellene viszont tizennégyet, és ezek között ott szerepelt, hogy „a bevágás mentén a talajvizek bizonyos mértékben befolyásoltatnak”.³

A döntés végül mégsem ezen múlt, hanem a költségeken. Az összevetés szerint a mély bevágású változatnál az öntözés terhére 150 millió pengő maradt volna, ami az öntözés minden holdjára közel 2900 pengő befektetést jelentett, míg a magas vezetésűnél ugyanez csak 500–600 pengő, a szivattyúzás évi 50–60 pengős holdankénti költségével együtt is. A mély bevágású változat mellett sokáig az szólt, hogy a terepszint alatt futó meder egyben lecsapolná és belvíztől mentesítené a környező vidéket, vagyis egy beruházással két feladatot oldana meg. Ez akkoriban nyereségnek számított, hiszen a XX. század közepén még a víz elvezetése volt a cél, nem a megtartása. A húszas és harmincas években azonban a lecsapolás a Duna–Tisza közén amúgy is nagyot haladt előre, így erre a csatornára már nem várt különösebb feladat. Ezzel a drágább megoldás legfőbb indoka elesett, és 1940-re világossá vált, hogy a hajózás érdekében csakis a magas vezetésű csatorna megépítése reális.³

A megközelítés ellen szólt azonban, hogy folyamatos szivattyúzást igényel, és hogy belőle csak szűkösen, jórészt a dunai oldalon lehet öntözni. Megépülni végül mégsem ezért nem épült meg. A harmincas években a kormány nem tartotta időszerűnek, mondván, előbb a Duna és a Tisza mellékfolyóit kellene hajózhatóvá tenni, és nagyberuházásokra amúgy sem volt pénz. Amikor pedig 1948-ban végre elindult a munka, néhány hónap múlva el is vonták tőle a forrásokat. A kivitelezést 1950 októberében hivatalosan is abbahagyták. A teljes tervezett hossz húsz százaléka épült meg, annak is csak a jobb oldali szelvénye.³

Betáplálni, tárolni, szétosztani

Ez azonban nem azt jelenti, hogy a két folyó összekötésének gondolatát újabb ötven évre teljesen félre kell tenni egy fiókba, ugyanis a XIX. vagy a XX. század csatornáját nem érdemes megépíteni a XXI. században.

Egy mai Duna–Tisza-csatorna nem kétszáz kilométeres árok kiásását jelentené: zsiliprendszerekre, szivattyúkra, tározókra, vízkormányzó műtárgyakra, megfelelő szigetelésre és mindenekelőtt egy hozzá kapcsolódó térségi vízelosztó rendszerre lenne szükség. Fontos ugyanis különbséget tenni aközött, hogy több víz van a csatornában, és aközött, hogy több víz van a tájban. Attól, hogy építünk egy vízzel teli medret, még nem emelkedik meg automatikusan körülötte a talajvíz, rossz műszaki kialakítás mellett pedig akár csökkenhet is.

A Duna vizének egy részét tehát úgy kell bevezetni a térségbe, majd onnan szétosztani, hogy az ténylegesen javítsa a táj vízmérlegét. Ez pedig már összetett hidrogeológiai feladat, amelyhez a teljes rendszert újra kellene modellezni a mai domborzati, talajvízvédelmi, természetvédelmi és klímaadatok alapján.

Egy XXI. századi változat elsődleges feladata nem a víz átvezetése lenne a Dunából a Tiszába, hanem az, hogy minél nagyobb részét a két folyó közötti térségben hasznosítsuk. A magasabb dunai vízállások idején vizet lehetne betáplálni egy szabályozható rendszerbe, amely alkalmas lenne tározók, mellékcsatornák, öntözőrendszerek, természetközeli vízvisszatartó és talajvízpótlást szolgáló területek ellátására.

Egy ilyen rendszertől a mezőgazdasági öntözés is lényegesen kiszámíthatóbbá válhatna. A gazdálkodó számára ugyanis sovány vigaszt jelent, ha tavasszal vagy egy nagyobb árhullám idején sok víz folyik keresztül az országon, mert közben júliusban, a legnagyobb szükség idején már nincs honnan öntöznie.

Új közlekedési és gazdasági útvonal az országban

A két folyó közvetlen összekötése új közlekedési tengelyt húzna keresztül az ország közepén, a régi tervek éppen ezért számoltak ezertonnás uszályokkal. A közúti teherszállítás egy részének vízre terelése csökkenthetné az utak terhelését és bizonyos árufajtáknál a szállítás költségét, a csatorna mentén pedig kikötők, logisztikai központok és ipari területek jelenhetnének meg. A kialakítás mintegy 570 kilométernyi kerülőt³ takarítana meg a két folyó között; Kecskemét térsége és az Alföld középső része közvetlenebb vízi kapcsolatot kaphatna a Dunával, azon keresztül pedig a nemzetközi Duna–Majna–Rajna-víziúttal és Nyugat-Európával.

Mindennek persze csak akkor lenne gazdasági értelme, ha valóban lenne megfelelő árumennyiség. Egy hajózócsatorna fenntartása, a kotrás, a zsilipek működtetése és különösen a víz magasabb területekre emelése jelentős költséggel jár, és a korábbi tervek esetében is éppen ez jelentette a beruházás egyik legnagyobb problémáját. Ezért nem a hajózásnak kellene eltartania az egészet.

A számításból pedig azt sem szabad kihagyni, hogy mennyibe kerül, ha nem csinálunk semmit

A Duna–Tisza-csatorna kialakítására vonatkozó beruházás gazdasági jelentősége azonban nem merül ki a hajózás fellendítésében. Mivel ugyanaz az infrastruktúra egyszerre szolgálná a Homokhátság vízpótlását és a vízvisszatartást, a mezőgazdasági öntözést, a természetvédelmi területek és vizes élőhelyek vízellátását, a hajózást és az áruszállítást, a kikötő- és logisztikai fejlesztéseket, valamint a turizmust, a horgászatot és a vízi sportokat, így a várható költség-haszon mérleg is kedvezőbben alakul.

A számításból pedig azt sem szabad kihagyni, hogy mennyibe kerül, ha nem csinálunk semmit. Egy nagy vízügyi beruházás költségeit könnyű forintban kifejezni, sokkal nehezebb számszerűsíteni annak az árát, ha néhány évtized alatt tovább romlik az ország egyik legfontosabb mezőgazdasági térségének vízellátása.

Egy ilyen beruházás természetesen jelentős környezeti beavatkozás lenne. A nyomvonal, a vízkivétel, a Duna és a Tisza ökológiai vízigénye, a talajvízre gyakorolt hatás, az élőhelyek és a vízminőség mind olyan kérdés, amelyet a tervezés előtt részletesen vizsgálni kellene. Furcsa helyzetbe kerültünk azonban: az emberi beavatkozástól féltjük azt a tájat, amelynek kiszáradása ellen közben emberi beavatkozással próbálunk védekezni. A mesterséges szabályozások már eddig is megtörténtek, de a cél továbbra is az, hogy ezt a lehető legkisebb környezeti kárral és a legnagyobb társadalmi haszonnal tegyük meg.

Tulajdonképpen már elkezdtük összekötni a két vízrendszert

A felvetést különösen érdekessé teszi, hogy miközben magáról a történelmi hajózócsatornáról alig esik szó, Magyarország jelenlegi vízügyi fejlesztései bizonyos értelemben már ugyanabba az irányba mutatnak.

A Homokhátság vízpótlásának első eleme már készen áll. A Kvassay-szivattyútelepet és a felújított vízerőtelepet 2025. május 26-án adták át, a támogatás bruttó összege meghaladta a 15,4 milliárd forintot. Az új telep szélsőségesen kisvizes időszakban is másodpercenként harminc köbméter tápvizet tud a Ráckevei–Soroksári-Duna-ágba juttatni. Lantos Csaba akkori energiaügyi miniszter a záróeseményen úgy fogalmazott, hogy a Duna-ág egyben ütőérként szolgál a Duna–Tisza közi Homokhátság vízpótlásához, és hogy a kidolgozott vízpótlási megoldás már környezetvédelmi és részben vízjogi engedéllyel is rendelkezik.^{11, 12}

A következő lépésről 2025 júniusában, a Duna-völgyi-főcsatorna hajósi duzzasztójánál tartott sajtótájékoztatón számoltak be a vízügy és a kormány képviselői. Eszerint a Duna vizét a Ráckevei–Soroksári-Duna, a Kiskunsági-főcsatorna és a Duna-völgyi-főcsatorna vonalán vezetnék tovább, majd a főcsatorna hajósi duzzasztójától egy kilométerre épülő szivattyútelep emelné meg. Innen nyomócsöveken, tíz kilométeren át jutna a 45 méterrel magasabban fekvő Kéleshalomra, egy egymillió köbméteres tározóba, onnan pedig kisebb átemelésekkel osztanák tovább, egyebek mellett Kiskunhalas irányába. A hajósi duzzasztótól tíz kilométerre északra egy másik duzzasztó is épül, amelynek a Duna-völgyi-főcsatorna vízszintjét kell megemelnie.⁷

Az előzetes modellvizsgálatok szerint az első ütemben, vagyis még a dunai vízkivétel kiépítése előtt, másodpercenként 3 köbméter víz jutna a Homokhátság irányába, az öntözési időszakon kívül, a téli és tavaszi hónapokban. Ez naponta mintegy 259 ezer köbméter. A tervek szerint az első ütem létesítményeinek bővítésével és a Fajsz térségébe tervezett dunai vízkivételi mű megépítésével a kapacitás másodpercenként 18 köbméterre nőhet, ami naponta már több mint másfél millió köbméter, folyamatos üzem mellett pedig évi nagyjából 568 millió. Ez utóbbi persze elméleti felső határ, a tényleges mennyiséget a dunai vízkészlet, az évszakok és az ökológiai korlátok szabják meg. A nagyságrend viszont így is látszik: ez a mennyiség nem néhány öntözőcsatorna léptékének felel meg.⁷

A tájékoztatón az is elhangzott, hogy a hajósi vízkivétellel valóra válhat egy régi törekvés: összekapcsolódhat a Duna és a Tisza vízrendszere, és közben pótolni lehet a csökkenő felszín alatti vízkészleteket.⁷

67 milliárd forint az első nagy lépésre

Lantos Csaba akkori energiaügyi miniszter a Kvassay-projekt május 26-i záróeseményén arról számolt be, hogy a kormány elfogadta az energiaügyi tárca előterjesztését, és első ütemben mintegy 67 milliárd forintos fejlesztést hagyott jóvá négy homokhátsági területen.¹¹

Ha pedig Magyarország hosszú távon úgyis több tíz- vagy akár százmilliárd forintot költ olyan infrastruktúrára, amely vizet vesz ki a Dunából, csatornákon továbbítja, szivattyúkkal több tíz méterrel magasabbra emeli, tározókban tartja vissza, majd újabb csatornákon szétosztja, akkor érdemesebb lehet mindezt egy nagyobb, egységes koncepció részeként megvalósítani. Vagyis hogy a sok különálló vízpótló beruházás mellett műszakilag és gazdaságilag indokolható lenne-e egy olyan Duna–Tisza vízgazdálkodási tengely, amely a vízpótlás mellett más funkciókat is ellátna.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy nagy hajózócsatorna olcsóbb lenne a mostani fejlesztéseknél; ennek eldöntéséhez részletes megvalósíthatósági tanulmányra lenne szükség. De éppen azért lenne érdemes újraszámolni, mert a legdrágább műszaki problémákat, a vízkivételt, az átemelést, a tározást és a vízkormányzást Magyarország amúgy is meg akarja oldani.

A régi lecsapoló csatornák szerepe is megfordul

Talán még beszédesebb, mennyire megváltozott a vízügyi szemlélet. Azoknak a csatornáknak egy részét, amelyeknek korábban az volt a feladatuk, hogy elvezessék a vizet a tájból, most arra készítik fel, hogy vizet vigyenek vissza ugyanoda. Telkes Róbert ismertetése szerint az Őrjeg a közelmúltig rendkívül belvízveszélyes terület volt, ezért a kiépített csatornarendszere a víz levezetését szolgálta, most viszont ugyanezek a csatornák a víz visszavezetésében kapnak szerepet. Ehhez kell az a duzzasztó is, amellyel Hajós, Homokmégy, Dusnok, Sükösd és Érsekcsanád térsége látható majd el vízzel.⁷ A XX. század egyik problémája az volt, hogyan vezessük el a vizet, a XXI. századé az, hogyan szerezzük vissza.

Hárommilliárd köbméter vizet akarunk megtartani

A lépték országosan még nagyobb. A kormányzati tájékoztatás szerint a Vizet a tájba! program keretében a korábbi mintegy 650–660 millió köbméter helyett hárommilliárd köbméter víz tárolására akarnak képességet teremteni 2026 végéig, ami nagyjából másfél Balaton vízmennyisége. Mintegy 35 ezer hektárnyi olyan területet azonosítottak, amelynek tulajdonosai nagyobb vízhozamok vagy árhullámok idején vizet fogadnának be, és országszerte 38 olyan harmadrendű csatornát is újra feltöltöttek, amelyekben egyes esetekben évtizedek óta nem volt víz. Ezekkel az intézkedésekkel a tájékoztatás szerint 356 ezer hektárra nőtt az öntözhető terület nagysága. Hogy ebből az év hátralévő részében mennyi teljesül, egyelőre nyitott kérdés.¹³

Közben a Tisza felől is épül a rendszer

A Homokhátság vízpótlását nemcsak nyugatról, a Duna felől próbálják megoldani. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság a Duna felőli rendszerrel párhuzamosan a Tisza felőli oldalon is indított egy projektet, amely a Szikrai- és az Alpári-Holt-Tisza vízpótlását, valamint a Közép-Homokhátság tiszai vízgyűjtőjének ökológiai állapotjavítását célozza. Mintegy 250 hektárt érintene, a meglévő vízpótló és vízelvezető rendszer fejlesztésével, rekonstrukciójával és új vízpótló útvonalak kialakításával. Egyelőre a tervezés zajlik: a 210 millió forintos támogatási szerződés tárgya a projekt előkészítése, a befejezést 2029-re tervezik. Ugyanígy előkészítési szakaszban van a közép-homokhátsági szikes tavak vízpótlása is, amely a Kurjantó-tó, a Kondor-tó, az Ágasegyházai-rét, az Orgoványi-rét, a Csíra-szék és a Kolon-tó vízellátását javítaná.^{9, 14}

Lassan tehát különös helyzet alakul ki. Nyugatról a Duna vizét vezetjük a Homokhátságra, keletről a Tisza felől készülnek a vízpótló rendszerek, a kettő között pedig ott fekszik ugyanaz a térség, amelyen keresztül évszázadok óta tervezzük a Duna–Tisza-csatornát. Innen nézve szinte magától adódik a felvetés: ha egyszer mindkét oldalról kiépülnek ezek a rendszerek, hosszú távon nem lenne-e értelme összekapcsolni őket?

Régi elképzelés, mai kihívás: újra kell tervezni a Duna–Tisza-csatornát?

A Duna–Tisza-csatorna nyilvánvalóan nem csodaszer, rosszul megépítve akár újabb problémákat is teremthet, és felelőtlenség lenne úgy tenni, mintha ma már tudnánk, hogy gazdaságosan és elfogadható környezeti hatások mellett megépíthető. Legalább ennyire felelőtlenség lenne azonban egy háromszáz éves elképzelést végleg eltemetni, miközben éppen az a probléma súlyosbodik, amelynek kezelésében egy modern változata szerepet kaphatna.

Nem feltétlenül a száz évvel ezelőtt megtervezett csatornát kellene tehát megépíteni. Azt kellene megvizsgálni, hogy a most épülő vízpótló rendszerek összeállhatnak-e egyetlen, a Dunát a Tiszával összekötő vízgazdálkodási gerincrendszerré, és ha igen, milyenné. A kiszáradás ugyanis nem áll meg magától.

Források

1. Szűcs Lajos: Vécsey Miklós és a Duna–Tisza-csatorna Nemzeti Levéltár
   Besenyszög (2022). Hivatkozás ellenőrizve: 2026. 09. 15.
2. 1840. évi törvénycikk a Dunát a Tiszával összekötő csatornáról
   Hivatkozás ellenőrizve: 2026. 09. 15.
3. Duna–Tisza-csatorna történetének forrásai a Környezetvédelmi és Vízügyi Levéltárban
   Hivatkozás ellenőrizve: 2026. 09. 15.
4. Mészáros Géza: A szárazság miatt újra felmerült egy Duna és Tisza közötti csatorna létrehozása
   szoljon.hu (2022. augusztus 21.). Hivatkozás ellenőrizve: 2026. 09. 15.
5. Kajcsa Zsuzsa: A nagy tervek árnyékában: Duna–Tisza-csatorna története az építés megkezdésétől napjainkig
   A Magyar Hidrológiai Társaság XXXIII. Országos Vándorgyűlése (Szombathely, 2015. július 1–3.) 9. szekció. A vízgazdálkodás története. Hivatkozás ellenőrizve: 2026. 09. 15.
6. Pálok-Ney Katalin: Sínen van a közép-homokhátsági szikes tavak vízpótlása
   magyarmezogazdasag.hu (2025. július 17.). Hivatkozás ellenőrizve: 2026. 09. 15.
7. Pozsgai Ákos: Megkezdődik a Duna–Tisza köze vízutánpótlása, új korszak a határán a Homokhátság
   baon.hu (2025. június 5.). Hivatkozás ellenőrizve: 2026. 09. 15.
8. Köpöncei Csilla: Több évszázados probléma oldódhat meg a Homokhátságon
   Magyar Nemzet (2022. július 19.). Hivatkozás ellenőrizve: 2026. 09. 15.
9. Közép-homokhátsági szikes tavak vízpótlása
   KEHOP_PLUSZ-1.2.21-24-2025-00007. Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság. Hivatkozás ellenőrizve: 2026. 09. 15.
10. Mi Hazánk Mozgalom: Virradat 2.0
    Hivatkozás ellenőrizve: 2026. 09. 15.
11. Lantos Csaba: elkészült a Kvassay-szivattyútelep, és befejeződött a vízerőtelep fejlesztése
    kormany.hu (2025. május). Hivatkozás ellenőrizve: 2026. 09. 15.
12. Elkészült a Kvassay-szivattyútelep
    Baja Hangja, Bácskai Napló. Hivatkozás ellenőrizve: 2026. 09. 15.
13. Az ingyenes öntözővíz több mint 10 milliárd forint költségmegtakarítást eredményez a gazdálkodók számára
    kormany.hu (2025. július 9.). Hivatkozás ellenőrizve: 2026. 09. 15.
14. A Szikrai- és az Alpári-Holt-Tisza vízpótlása, valamint a Közép-Homokhátság tiszai vízgyűjtőjének ökológiai állapotjavítása
    KEHOP_PLUSZ-1.2.21-24-2025-00008. Országos Vízügyi Főigazgatóság. Hivatkozás ellenőrizve: 2026. 09. 15.

Kapcsolódó cikkeink: