Gyakran halljuk, a magyar nép beteg, mind testileg, mind szellemileg. Hogy irigy és önző, nemzettestvére sikerének örülni nem tud, sőt, azt lesi, hol verheti át, hol nyerészkedhet rajta. „Magyar magyarnak farkasa” – tartja a mondás. Én személy szerint ebben az önsorsrontó mantrában nem hiszek, mivel számos ellenpéldával és nagyszerű, becsületes, összetartó közösséggel találkoztam, illetve voltam ezek része életem során.
Ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy míg más népek együtt tudnak örülni társaik sikerének, addig megcsonkított hazánkban minden magyar eredményt károgók hada „zenésíti meg”. Míg mi, magyarok, őszintén drukkolunk nemzettestvéreinknek, akik nemzetközi szintéren is megállják a helyüket – mert sikereiket a nemzet sikerének is érezzük, és eredményeik minket is büszkeséggel töltenek el -, addig a károgó csak az alkalomra vár. Csak azt lesi, hogy egyik vagy másik csillagunk mikor botlik meg, mikor történik vele tragédia – akkor előbújik szellemi nyomorának mélyéről, és betegesen perverz örömmel kiáltja a világba: „Látjátok, én megmondtam!” – s ezzel máris jobbnak érzi nyomorult életét.
Ezek azonban nem magyarok. Ezek vagy véresszájú ex-ÁVH-sok, vagy a Kádár-rendszerben kitermelődött, majd itt ragadt ócska prolik. (A proli alatt ma már régen nem a munkásosztályt értjük, hanem azokat a megkeseredett, irigy és önző szellemi nyomorékokat, akik elfuserált életükben egyetlen örömüket mások kárában lelik.) A XXI. század irányított médiája ezen két csoport mellé termelt ki még egy réteget, az ön- és nemzetgyűlölő liberálist, a hazátlan globalistát, a „felvilágosult, progresszív világpolgárt”, akinek alaposan megtanították, gyűlölni és gúnyolni kell mindent, ami magyar, ami nemzeti.
A szélsőliberálisok, a posztkommunisták és a prolik triumvirátusa az, mely féregként lakmározik minden magyar bukásból, akiknek egy-egy magyar tragédia nagyobb ünnep, mint egy születésnap. Ezek az elemek azok, akik azóta Szoboszlai Dominik bukásáért drukkolnak, hogy megjelent a hír: a magyar tehetség a Liverpoolhoz igazol!
Akkor egyből azzal nyugtatták magukat, hogy „úgyse válik be”, „padozni fog”, „fél év és megy kölcsönbe” – aztán, Szoboszlai első két hónapban mutatott teljesítménye láttán arcukra fagyott a mosoly. Egy ország szorított a fiatal magyar tehetség sikeréért, egészen kisgyerekek hordták a nevével fémjelzett mezeket, nem csak itthon, de Liverpoolban is!
Fröcsögtek dühükben, az asztalt csapkodták, „már a csapból is ez folyik!”, „Kit érdekel? Mit kell vele foglalkozni?” – ordították. Míg végül el nem következett szánalmas életük legcsodálatosabb pillanata: Szoboszlai Dominik megsérült. Mire a triumvirátus összes tagjának kiült a mosoly az arcára – úgy vigyorogtak, mint egy uzsorás, mikor kilakoltathatja szerencsétlen áldozatát. És – mint minden jó szellemi kútmérgező – véleményüket nem tudták magukban tartani, hiszen azt ország-világnak hallania kell, mert nem akárki mondja, hanem ŐK!
Jött a lakótelepi szakértő, meg a starbucksos liberális
Vannak, akik szerint labdarúgónak lenni nem is munka. Persze, semmilyen erőfeszítést nem igényel, csak rúgni kell a labdát, azt már keresi is a milliókat. Ez olyan sport, főleg Angliában.
Akadnak, akik a Fidesszel mossák össze Szoboszlait, mert kóros fóbiájukban minden az Orbán – nem Orbán tengelyen létezik:
Van, aki a táppénzt irigyli tőle, másnak az a baja, hogy nem tömegközlekedéssel jár. Mindegy, csak fröcsöghessen valamit, még akkor is, ha semmi frappáns nem jut eszébe.
Bélát pedig az bántja, hogy „túl sok hír” szól Szoboszlairól… Pedig írhatnának az ő érdekfeszítő életéről is. Esetleg attól fél, hogy csökken a Fidesz-fóbiája, ha nem kapja meg a napi dózisát kedvenc portáljától, mellyel szellemileg a leginkább azonosulni képes?
És vannak a teljesen minősíthetetlen hordószónokok, akik Kun (Kohn) Béláék szellemiségét tökéletesen idézik meg, noha az nem egészen világos, Szoboszlai fizetése mégis hogyan befolyásolja a pedagógusok, ápolók és mentősök anyagi helyzetét:
Tamásunk a maszturbálás és Szoboszlai megszállottja. Igazi, „felvilágosult” kombináció
A 444-es olvasóktól még a köreikben egyik legnépszerűbb véleményformáló, az exmomentumos Pottyondi Edina szavai is visszaköszönnek:
Szellemi nyomorultak véleményvezére. Jól egymásra találtak, az a lényeg.
Jelentés Leningrádból
Az is kiderült, hogy a vörös komiszárok mindig éber elvtársát nem lehet átverni, s ő egyenest Leningrádból(!) derítette ki, hogy Szoboszlai nem is sérült meg, csak kispadra került. A vörös vonal égett, s a hírek befutottak.
Sajnos az ilyen és ehhez hasonló hozzászólásokat napestig lehetne sorolni, hiszen annyi van belőlük, mint a szemét.
Szerencsére nem vagyok egyedül, és hozzám hasonlóan mások is könnyen be tudják azonosítani, mely portálok is a gyűjtőhelyei ezen frusztrált, hazátlan magyargyűlölőknek:
Jobbulást Dominik!
Nem szabad azonban elfelejtenünk, bármily hangosak is, ők akkor is csak egy kisebbség. Fröcsögnek, bosszantóak, visszataszítóak, de akkor is csak kisebbségek, s ez fáj nekik a legjobban. No meg az, hogy mi, magyarok, legfeljebb egy-egy cikk vagy szitkozódás idejéig foglalkozunk csak velük, aztán együtt szorítunk Szoboszlaiért, s valamennyi tisztességes magyarért. Nem azért, mert tudjuk, hogy a hazátlanoknak ez szabályosan fizikai fájdalmat okoz, hanem azért, mert őszintén kívánjuk nemzettestvéreink sikerét, s reméljük, hogy egy nap példaképekké válnak az utánuk jövő generációknak.
Irányi Dániel
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
