Nem volt egy átlagos októberi vasárnap – Mi történt 1944. október 15-én?

Bár idén nem kerek az évforduló – hiszen ezek a történelmi események 81 évvel ezelőtt történtek – mégis érdemes visszatekinteni arra a napra, amelynek történései évtizedekre meghatározták nemzetünk jövőjének alakulását.

1944. október 15-én alapvetően két sorsfordító esemény zajlott. Nem sokkal déli tizenkettő után beolvasták a rádióban Horthy Miklós kormányzó proklamációját melyben kifejtette, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette, illetve azt, hogy a korábbi ellenséggel fegyverszünetet kíván kötni. Ugyanennek a napnak délutánján Horthyt már le is mondatták, a nyilaskeresztesek átvették a hatalmat, a Rádióban röviddel este tíz óra előtt beolvasták Szálasi Ferenc proklamációját a hatalom átvételéről és a harc folytatásáról.

Mennyire volt előkészítve a háborúból való kiugrási kísérlet

Horthy Miklós megbízottja – Faragó Gábor tábornok – már október előtt folytatott titkos tárgyalásokat Moszkvában. Ezek arról szóltak, hogy Magyarország szívesen kilépne a háborúból, békét kötne a szövetségesekkel, csak ennek formáját és idejét kellene közösen meghatározniuk. Október 11-én létre is jött az előzetes fegyverszüneti megállapodás a magyar és a szovjet fél között.

A szovjetek viszont ezeken a tárgyalásokon, elég kemény feltételeket szabtak, amelyek között a következők szerepeltek: a szovjet csapatokkal való ellenségeskedés beszüntetése, hadüzenet Németországnak, visszavonulás az 1937-es határok mögé.

De úgy a németek, mind a nyilasok fel voltak készülve erre a kormányzói lépésre, vagy legalábbis feltételezték, hogy valami történni fog, csak azt nem tudták pontosan, mikor és milyen formában.

Velük ellentétben viszont a honvédséget, illetve az ország lakosságának nagy részét teljesen váratlanul érte ez a proklamáció. Egyrészt ők nem számítottak ilyen lépésre, másrészt a proklamáció szövegében nem voltak arra egyértelmű utalások, hogy tulajdonképpen most mi is lenne az ő részükről a helyes cselekedet.

Összefoglalva tehát: egy rosszul előkészített, váratlanul bejelentett kiugrási kísérletbe kezdett bele Horthy Miklós kormányzó, amelynek semmi esélye nem volt arra, hogy sikeresen végződjön.

Esélylatolgatás, ha a kiugrást jobban előkészítik

Ebben az esetben is nehéz megmondani, miképpen alakult volna a németekhez való viszonyunk.

Ha az átlag állampolgárt nézzük, az országban történt egy közel negyedszázados múltra visszatekintő ellenforradalmi, antikommunista nevelés, ami nem múlt volna el nyomtalanul. Nehéz lett volna elérni, hogy most mindenki azoknak legyen szövetségese, barátja, akikre évtizedeken át gyűlölettel tekintett, fogadja el a baloldali eszméket és a Szovjetuniót, mint fegyvertársat.

A hadsereg vonatkozásában pedig két tényező is jelentős szerepet játszott abban, hogy nem ment volna gördülékenyen az átállás. Egyrészt a tisztikarban a különböző szinteken jelentős számban voltak németbarát tisztek, akik szimpatizáltak azokkal az eszmékkel, katonai célokkal, amelyeket a Harmadik Birodalom hadvezetése képviselt.

Másrészt azoknál a honvédeknél is, akik éveken át, vállvetve, szövetségben harcoltak a német csapatokkal, nehéz lett volna elérni, hogy egyik napról a másikra a tegnapi szövetségest, gyűlölt ellenségnek, az addig gyűlölt ellenséget, pedig fegyvertársnak, bajtársnak tekintsék.

Mit nyertünk volna, ha sikerül a kiugrás

Volt előttünk két ország is, amelyik a háború vége felé oldalt váltott, és kilépett a német szövetségből.

A finnek kinyilatkoztatták, hogy nem harcolnak tovább a hitleri birodalom oldalán, békét kértek a szovjetektől, de volt bennük annyi tisztesség, hogy ezután megőrizték semlegességüket, s nem vettek részt a további harcokban.

Románia kiugrási kísérlete egészen másképpen zajlott, ők gyakorlatilag csináltak egy hátraarcot, s azok – a német és magyar katonák – akik számukra tegnap még bajtársak voltak, hirtelen ellenséggé váltak. A szovjetek oldalán katonailag is beavatkoztak a háborúba, s ezt megtették, annak ellenére, hogy a szovjet hadvezetés – érthető módon – nehéz harci feladatokat adott számukra, például emiatt jelentős veszteségeket szenvedtek el Budapest ostroma alkalmából is. Számukra tehát nem ért véget a háború, a román katona továbbra is vérzett a frontokon, de már szovjet célok érdekében.

Valószínű tehát, hogyha sikerül is a magyar kiugrás, a háború számunkra sem fejeződött volna be, csak most már nem a tengelyhatalmak, hanem a szövetségesek céljaiért estek volna el honvédeink.

Miért folytatta a háborút, miben bízhatott a hatalmat átvevő Szálasi Ferenc nemzetvezető?

Szálasi egy képzett vezérkari tiszt volt, aki ha rátekintett a hadászati térképre, akkor fel tudta mérni, hogy hogyan alakul majd várhatóan a hadi helyzet. Nyilván ő is láthatta, ha minden úgy megy tovább, ahogy korábban, akkor a Harmadik Birodalom veszíteni fog.

Azonban azt is tudjuk, hogy nagyon jó, közvetlen kapcsolatot ápolt német katonai felső vezetőkkel, s bízott benne – mint ahogy oly sokan a németek közül is –, hogy azokkal az új német fegyverekkel, amelyek kifejlesztés alatt álltak, meg lehet még fordítani a háború menetét.

S hogy ez a remény, nem volt teljesen légből kapott, arra példák voltak azok a rakétafegyverek – a V–1 repülőbomba és a V–2 rakéta – amiket ugyan kis számban, de már bevetettek. De ilyen fegyverek voltak még az új – sugárhajtású – német vadászgépek és nehézpáncélosok is, amelyekkel komoly sikereket értek el a németek a frontokon.

Megjegyzendő, a háború után kerültek elő még olyan tervrajzok, melyek újabb repülőgépek, harckocsik, kézifegyverek továbbfejlesztéséről tanúskodtak, sőt, egyes vélekedések szerint az atombomba előállításához is közel járt a német hadiipar.

A csodafegyverek mítosza tehát nem tekinthető fantazmagóriának, az már más kérdés, hogy az állandó bombázások nehezítették, az idő hiánya pedig lehetetlenné tette, hogy ezek megvalósuljanak, hadrendbe álljanak.

A mi szempontunkból pedig összefoglalva ennek az októberi napnak a lényegét: történt egy Horthy Miklós által kezdeményezett, de elvetélt kiugrási kísérlet, ugyanaznap megvalósult – bár nyilvánvalóan német segítséggel – Szálasi Ferenc álma, az ország nemzetvezetője lett.

Hazánk földjén pedig két nagy katonai erő, két különböző világnézet képviselői között tovább dúltak az öldöklő harcok, miközben elestek honvédeink, pusztultak értékeink,

s egyre kétségesebbé vált, mit hoz majd nekünk magyaroknak a holnap.

Retkes Tamás történésznek ezúton is köszönjük az anyag összeállításához nyújtott szakmai segítségét.