Ungváry Krisztián baloldali történész a Telexen október 23-a alkalmából egy Mindszentyről szóló pamfletet jelentetett meg, melynek kétségkívül a szándékos mítoszrombolás volt a célja. Elöljáróban annyit mindenképpen le kívánunk szögezni, hogy Ungváry értekezése már azon szempontból is problémás, hogy nem állja ki a tudományosság próbáját, ugyanis a témát sosem kutatta, továbbá primer forrásokra sem támaszkodik. Más műveiben a szintén szándékolt mítoszrombolás mellett a tudományosság álcája legalább meg-megjelent, ugyanakkor itt a kocsma sarkában ülő, 5 feles mélyen tartó megmondóember szintjére süllyedt. Szemétdombra való munkásságáról kijelenthetjük, hogy nem szól másról, mint a magyar történelem gyalázásáról, a hősök mocskolásáról a liberális propaganda demagóg eszközeit felhasználva, mint erre korábban mások rámutattak az 1945-ös budavári kitörést proletár szintről megközelítő írásai kapcsán is – írja véleménycikkében egy vármegyés. Alább a folytatás.
Leszögezhetjük még, hogy Mindszenty jellemében mindazt kívánja bűnként, nemzetellenes cselekedetként, szellemi deviációként beállítani, amitől valamit is ér az ember élete. Hazaszeretetét, a legitim államhatalomhoz való hűségét és mélyenszántó katolicizmusát kárhoztatja. Ungváry cikke, ahogyan fentebb kifejtettük, nemhogy nem tudományos, hanem egy 1956 utáni koncepciós per vádiratának is megfelelne, szellemiségét tekintve.
A „vádirat” abszolút modernista alapon, modern értékrend alapján kritizálja a bíboros személyét; ez a normalitás, a tradicionális, konzervatív világnézet szemszögéből visszás és teljesen elfogadhatatlan.
Hogy Mindszenty „elmebaját” és „személyiségzavarát” megértsük, mélyebben kell áttekintenünk az I. és II. világháború utáni magyar politikai helyzetet. Egy illegitim esküszegő kormányzat Nemzetgyűlés néven a szociáldemokrata Károlyi égisze alatt elbitorolta a király hatalmát, majd a kommunizmus karmaiba lökte hazánkat. Ezután a Horthy-rendszer, bár fenntartotta a királyság intézményét, de érvénytelenül megfosztotta IV. Károlyt trónjától, ugyanis koronás főt trónjától fosztani nem lehet. Ahogyan IV. Károly is írta: „törvénytelennek és hatálytalannak nyilvánítom”. Mindszenty azok közé tartozott, akik hűséggel kitartottak a király mellett, s ezt az irányvonalat vitte tovább 1944-től, mikoron – a régóta létező közjogi méltósággal – a hercegprímási tisztséggel illették meg.
A hercegprímási cím pediglen nem egyházi ranggal látta el, hanem világi hatalmat adott a kezébe, lényegét tekintve a „felszabadítás” után Szálasi kivégzésével ő lett az ország első embere. A köztársaság kikiáltása a második világháború után, a megszálló szovjet csapatok kényszerítő eszközei okán sem lehet legitim, főleg egy olyan „kékcédulás választással”, amelyet a történész szakma összessége csalásként határoz meg. Az 1949-es alaptörvény szakított végleg a királysággal, de az előző mondatban taglaltak alapján ez sem fogadható el. (Vagy ha igen, akkor Ungváry elismeri a kelet-ukrajnai ezévi népszavazásokat is?) Ekkor volt igazán szükség a nemzet védelmére, amikor a szovjet megszállás borzalmai terrorizálták a magyar népet. Ez a megszállás mindennek mondható, csak közjogilag legitimnek nem. A kommunista hatalombitorlás idejére így Mindszenty lett a Magyar Királyság első embere, őrült voltát ennek függvényében alaptalan arra alapozni, hogy mindvégig ragaszkodott azon jogához, hogy ő az ország első zászlós ura. Ez olyan, mintha valaki azért nevezné bolondnak a mindenkori brit uralkodót, mert az „normandiai hercegnek képzeli magát”.
Mindszentynek nagyonis volt realitásérzéke, csak éppen tudta, mi lenne az ideális, és azt nem volt hajlandó feladni. Ezekből pedig, ha nem vagyunk teljesen dilettánsok, akkor egyenesen következtethetünk arra, hogy miért intézkedett még Nixonnál is a király személyében.
Szájba rágni reméljük, azért nem kell…
A Kárpát-medence népeihez való hozzáállásában sovinizmussal vádolni nettó idiótaság. Minden bizonnyal, ha már Ungvárynak történelemből diplomája van, akkor mind középkori, mind újkori nyugati utazók forrásaival találkozott, akik feljegyzik, hogy a románok „civilizálatlan, barbár népség”, Mindszenty vádját pediglen, hogy tombol bennük a „bolsevik erkölcstelenség”, maguk mutatták be az első és második világháborús árulásukkal. Ezek alapján Mindszentyt sovinizmussal vádolni csupán rosszindulatból lehetséges. Az ő szeme előtt a koronás király uralma alatt egy országban egyesített nemzetek birodalmiságtudatban központosított összetartozása lebegett. Egy ilyen birodalomban pedig sovinizmusnak helye nincs.
„Nagy Töhötöm jezsuita szerzetes elhűlve tapasztalta, hogy Mindszentyt még 1944-ben is az foglalkoztatta, hogy hogyan lehetne hatalomra juttatni a Habsburgokat, és emiatt József királyi herceggel is tárgyalt.” – írja Ungváry. Bár problémát ebben se látunk, de ha már, mint ócsároló hivatkozási alap Mindszenty személyének és a katolikus tanításhoz való hűségének megjelent Nagy Töhötöm, meg kell jegyeznünk, ő szabadkőműves, s kommunista besúgó is volt, majd a jezsuita rend elhagyása után maradt a vakolók között. Szavahihetősége így konvergál a nullához. Bár itt legalább Ungváry használt forrást és minimális magyarázatot, nem csak vádakkal dobálózott, mint például a következő esetben: „eszméi életveszélyessé váltak azokban a szövegekben, amelyekben nem volt hajlandó elismerni az 1947-es párizsi békeszerződésben megvont határokat.” Veszélyességével kapcsolatban említi azt is, hogy Mindszenty „Szlovákiát rendszeresen Észak-Magyarországnak nevezte”.
Ha Szlovákiát életveszélyes Észak-Magyarországnak nevezni, akkor jelenleg rengeteg ember élete veszélyben forog hazánkban. Mindazoké, akik Szlovákiát Felvidéknek nevezik, vagy éppen Erdélyt nem hívják Romániának…
Továbbá történészként tisztában kellene lennie azzal is, hogy a trianoni trauma, valamint a revíziós sikerek közelsége miatt sem volt irreális a korszakban ezen szóhasználat.
Mindszenty Józsefet nem a NER rendszere, nem az orbáni nemzetpolitika emelte piedesztálra. Fentebb kifejtettük, hogy miért is volt ő a korszakban a régi, hagyományos világ utolsó képviselője. Ennek következtében személye az ellenforradalom emberének tekintete előtt megkérdőjelezhetetlen tekintélyként lebegett. Alakját áthatotta már akkoriban is a kultusz, szavának meghatározó ereje volt, nem véletlenül volt az ellenforradalmárok első dolga börtönéből kiszabadítani, és nem véletlenül festették falakra az emblematikus ’56-os jelszavak mellett is a „Mindszenty visszatér” feliratokat. Itt megjegyeznénk azt is, hogy igazán alacsonyrendű bármely nagy történelmi személyünket támadások, rágalmak célkeresztjébe venni, mert a Fidesz felkapta személyét. A valódi érték és nagyság felismerése a Fideszre nézve pozitívum, s nem az adott személyre tekintve negatívum, hiszen ő már érdemeitől, nagyságától fogva sérthetetlen, és semmi köze semmilyen aktuálpolitikai viszonyrendszerhez.
A baloldalnak elemi szükséglete, hogy mindent, ami nem „mai”, nem „modern”, nem liberális, azt ördöginek, barbárnak és elvetendőnek bélyegezzen, nem is bizonyítja ezt más, mint a cikk zárásaként használt kommunista tévképzet, melyet már a legvadabb liberálisok sem mernek használni.
Ungváry azért előállt a demagógiával: „Az ő világképe a jobbágyok és főispánok világa, a tömjénnel telefüstölt társadalmi egyenlőtlenségeké, amelyben a szegényeknek és elnyomottaknak a »tekintély« alapján kell elfogadniuk nyomorúságos sorsukat.” Kedves Krisztián, eddig azért azt hittük, hogy jobban megy ez neked…
Egy vármegyés történész tollából
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
