„Ha elfutsz, azt mondom, kiraboltál” – novella a közbiztonságról

A szépirodalmon keresztül sok esetben érzékletesebben lehet hozzányúlni egy-egy, a társadalmat érintő, foglalkoztató témához és problémához, mint egy sablonos hír közlésével. Ezért a Magyar Jelen felületén élve a műfaj adta lehetőségekkel, időnként novella formájában is reagálunk majd egy-egy eseményre vagy közéleti témára. Elsőként egy olyan írást teszünk közzé, melyben egy fiatal lány történetén keresztül ismerhetjük meg a miskolci mindennapok egy ijesztő szeletét.

Az autóbusz-állomás szinte üres volt, csak néhány ember ült csendben a padokon, várva az éjszakai járatokat. A lámpák gyenge fénye hideg árnyakat vetett a járdára. Emese az állomás felé tartva összébb húzta magán a vékony kabátot, és remélte, hogy a busz hamarosan megérkezik. Fáradt volt, hosszú nap állt mögötte, és semmi másra nem vágyott, csak hogy hazaérjen. A telefonját szorongatta, és próbálta figyelmen kívül hagyni azt a feszültséget, amit az üresedő állomás hangulata keltett benne.

Egyszer csak egy középmagas, ápolatlan férfi lépett elé, aki a semmiből került oda, mintha a sötétségből vált volna ki.

– Hé, hová ilyen sietve? – kérdezte cigarettától rekedt hangon, mosolyogva, ám a mosoly mögött valami nyugtalanító rejtőzött.

A hölgy ösztönösen hátrébb lépett, megpróbálta kikerülni, de az ürge nem engedte. A fazon közeledése egyre agresszívabbá vált. A kezével elállta a nő útját, hogy ne tudjon szabadulni.

– Hagyj békén, te büdös cigány! – szólt rémülten Emese, és megpróbálta ellökni a pasast, de az csak közelebb hajolt hozzá.

– Miért, mi a baj? Nem akartalak megijeszteni! – szinte már a fülébe súgta, a hangjában valami fenyegető bujkált.

A lány szívverése felgyorsult, és hirtelen döntésből futni kezdett. Cipője magassarkú volt, a talaj pedig csúszott az eső utáni nedvességtől, így botladozva haladt előre. Ahogy elindult, hallotta, hogy a figura léptei követik. Szaporázni kezdte a lépéseit, de a pacák egyre közelebb ért: a zaklatás félelemmé, majd pánikká vált benne.

A fickó kiáltása, mint egy villám, hasított bele a csendbe:

– Ha elfutsz, azt mondom, hogy kiraboltál!

Emese szíve még hevesebben vert, amikor meghallotta a krapek fenyegetését. Még gyorsabban próbált futni, de a sarkai akadályozták. A könnyek lassan kibuggyantak a szeméből, és az adrenalin mellett a tehetetlenség érzése is egyre erősebb lett benne. A buszok mellett elhaladva az emberek rá sem figyeltek, mintha láthatatlan lenne.

És a fószer betartotta a szavát.

– Kiraboltak! – megállt, és kiáltotta teli torokból.

A kurjantás felverte az állomás csendjét, amire a távolban kirajzolódott egy egyenruhás alak. Megpillantotta a menekülő egyént, és habozás nélkül utána indult.

– Álljon meg! – hallotta Emese, és érezte, hogy egy erős kéz ragadja meg a karját. – Azt mondja, kirabolta! 

Próbált válaszolni, de a szavak alig akartak kijönni a száján.

– Nem... én nem raboltam ki senkit... – mondta reszketve, miközben újra rátört a sírás.

A hekus homlokát ráncolva nézett rá, ekkor már látta a könnyeket a nő arcán és elengedte a karját.

– Ha nem rabolta ki, akkor miért szaladt el?

– Mert féltem – felelte elcsukló hangon. – Nem hagyott békén.

Ekkor odaért a cigány pofa is. Hirtelen megállt, zihált, fújtatott, mintha a rendőr jelenléte megzavarta volna. A rendfenntartó azonban elővette a jegyzetfüzetét, és kérdezgetni kezdte mindkettőjüket, hogy felvegye a jegyzőkönyvet. Az ellentmondások egyre szaporodtak a zaklató válaszaiban, és hamar kiderült, hogy csak blöffölt. A molesztáló vállai lassan meggörnyedtek, ahogy rájött, nincs hová menekülnie.

A rendőrkopó, bár elsőre nem értette meg az egész helyzetet, végül átlátott a történteken. A roma mentegetőzni kezdett, de a zsaru már tudta, mi történt valójában. Jegyzetfüzetét visszacsúsztatta az övébe, és az áldozat felé fordult.

– Elnézést, hölgyem. Jól van?

Emese csak bólintott, bár még mindig remegett, és próbált túllépni az átélt borzalmakon.
Az állomás lassan visszasüppedt a csendbe, de Emese szíve még mindig zakatolt. Nem akart már itt lenni, csak hazavágyott.

Hazaúton az járt a fejében, hogy mindig arra tanították, ne legyen előítéletes a cigányokkal szemben. De hiába a társadalom minden erőfeszítése a befogadásra, a vér nem válik vízzé. A valóság könyörtelenül szembesít az igazsággal, amit a jó szándék elhallgat.