Trianon: amikor beérett a belső ellenség munkája

Az 1919-es Párizs környéki békék, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó 1920-as trianoni diktátum a történelem egyik legigazságtalanabb békéit eredményezte. Jól látható volt már abban az időben is, hogy a világot irányító elitnek a célja nem a béketeremtés, hanem Közép-Európa olyan mértékű meggyengítése, hogy a térségben többé ne emelkedhessen fel nagyhatalom. De még csak összefogás se lehessen, csakis ellenségeskedés, megosztottság és sovinizmus.  

Németországot rabigába hajtották, megalázták és kifosztották. A Szent Korona országát darabokra zúzták, népeit idegen államokba kényszerítették, ahol nem csak a magyarokra várt üldöztetés és elnyomás. Az egymással is rivalizáló, ellenséges államok között békés megegyezés és területi rendezés elképzelhetetlen volt, ami a közös együttműködést is lehetetlenné tette. Kizárólag a magyargyűlölet tartotta őket össze valamennyire. Minden úgy alakult, ahogy azt az elit elképzelte. 

A cél a közép-európai hatalmak megalázása volt.

Mi, magyarok, szeretünk 1920. június 4-e kapcsán az antanthatalmakra, illetve a mögöttük álló erőkre mutogatni, mint amelyeket kizárólagos felelősség terhel országunk megcsonkításáért. Ez azonban féligazság. Trianon sohasem jöhetett volna létre a belső ellenség aknamunkája nélkül. Az 1867-es kiegyezést követő liberális politikai vezetés a magyar adófizetők pénzéből nevelte ki azt az értelmiségi réteget, mely később a nemzetiségeket fellázította. Ez a vezetés volt az, mely nemcsak közönyösen szemlélte, de még támogatta is az idegenszívű sajtótermékek magyarellenes uszítását – tette mindezt a liberalizmus jegyében, hiszen a „sajtó- és szólásszabadság érték és erény”. És ez a liberális vezetés volt az, mely táptalajt adott a (főleg) Budapesten és más nagyvárosokban összeverődő „világpolgárok” szervezkedéseinek. 

Nem véletlen az sem, hogy manapság a szélsőliberális-globalista sajtó és liberális olvasóik vagy mélyen hallgatnak Trianonról, vagy csak gúnyosan viccelődnek vele. Elvégre éppen az ő szellemi elődeiknek köszönhető országunk kétharmadának elcsatolása, amit (még) nem akarnak annyira nagy dobra verni. Az ő szellemi elődeik uszítottak a fronton a hazáért vérző Honvédség és a magyar kormány ellen, miközben dicsérték Wilson amerikai elnököt, a franciákat, a briteket, de még a cseheket is. Tán még a románok sem gyűlölték úgy a magyarokat, mint a liberális sajtó firkászai és Budapest világpolgárai. 

Ha már románok, érdemes megemlíteni azt is, hogy miközben a román kormány minden alkalommal „magyarosítást” és „kisebbségek elleni elnyomást” kiáltott Magyarországgal szemben, amikor csak lehetőségét látta, addig éppen a román kormány volt az, mely területén tűzzel-vassal irtotta a nemzetiségeket, és az erőszakos románosítás következtében megteremtette a „nemzetállamot”, melyet azóta is „egységesnek” és „oszthatatlannak” képzel. Ha a mi elitünk bármit is tanult volna '48-ból, akkor a románhoz hasonló erőszakos magyarosításba kezdtek volna. Horvátországot nem számítva így Trianon idejére élt volna itt közel 17 millió magyar, annak a kétharmadát elrabolni azért kissé meredekebb lett volna, mint így. 

Jó kérdés persze, hogy egy ilyen kezdeményezést arisztokráciánk és nemességünk támogatott volna-e, hiszen ők meg előszeretettel hozták be tömegszámra a kor „vendégmunkásait”: a román, rác, ukrán parasztokat a földjeikre, mert olcsóbb munkaerőt kínáltak, mint a magyarok; igénytelenebbek is voltak, jóval kevesebbel beérték. Felvidékén is sok tótot hoztak le így egyébként a peremvidékről, ami megint csak hozzájárult ahhoz, hogy a magyarság szépen lassan visszaszorult a Kárpát-medencéből. 

Nem a front, a hátország omlott össze

1918-ban a Monarchia nem a fronton szenvedett vereséget, hanem a hátországban. A belső ellenség győzte le, és hozta a nyakunkra Trianont. Károlyi Mihály és hadügyminisztere, Linder „Nem akarok több katonát látni” Béla nélkül aligha törhettek volna be ellenállás nélkül az idegen csapatok az országba. Nélkülük Kun (Kohn) Béláék sem hiszem, hogy hatalomra kerültek volna, s az országcsonkítás sem lehetett volna ilyen mértékű. 

Ha a Magyar Honvédséget tényleg „tönkreverték” volna és csak „legyőzött, bicegő hadirokkantak” tértek volna haza fegyverek és felszerelés nélkül, akkor 1919-ben aligha alakult volna úgy az északi hadjárat, ahogy. Az idegen betörések nyomán tízezrek jelentkeztek védeni a magyar hazát. Mind készek voltak, hogy kiűzzék a megszállókat. A szakképzett vezetésnek és a magyar katonák töretlen moráljának köszönhetően az északi hadjárat során gyakorlatilag kikergettük a cseheket Felvidékről. Így festene egy frontokon megvert, kimerült, legyőzött hadsereg? Ilyen egy ország, mely „békére vágyik, bármi áron”? Aligha. Morális és erkölcsi válságba nem a hadsereg süllyedt, hanem a hátország, azon belül is főleg Budapest. Igaz, nemcsak 1918-ban, hanem már évtizedekkel korábban is, azóta csak „szinten tart”. 1918 hullavirágszagú, szégyenteljes őszéről talán Vitéz Somogyváry Gyula (Gyula deák) És Mihály harcolt című regénye adja a legpontosabb látleletet:

„Az a szörnyűséges különbség, amely a front és a Balatonon nyaraló pesti zsúrközönség élete között mutatkozott, arcukba kergette a vért ezeknek az agyonhajszolt, rongyos-kopott katonáknak. Földváron már kiköptek az ablakon. Tisztességtudó emberek voltak mind, de ezt a pöffeszkedő és fölényes jólétet látva nem bírták tovább ideggel.

A front lázadt fel a hinterland ellen.

Este hazajött a legkisebbik bátyám. Leszerelték rokkantsága miatt. Azt mondotta:

fel kellene robbantani ezt az egész Pestet. Mert itt már csaknem mindenki megveszett. Nyíltan vallják azt a hülyeséget, hogy ha abbahagyjuk a harcot, akkor, az antant kegyelméből, már másnaptól kezdve, Kánaán lesz itt. 

Félretoltam a lapokat. Nem a mi gondolatunk volt, amit ezek nap-nap után, más-más tálalásban bizonygattak. A »kölcsönös megértésen alapuló béke« lehetőségét. És én nem értettem, hogy írhatnak felnőtt emberek ilyen badarságokat 1918-ban. Mikor a négyéves háború szörnyű veszteségei félőrültté tettek már minden hadviselő államot, és minden fegyver bosszút lihegett. Hol volt akkor már a világ a »kölcsönös megértéstől?« A front népe tisztában volt avval, hogy ennek a háborúnak a győztese nem ismer irgalmat és józanságot. Tehát nincs más hátra, mint kitartani s verekedni tovább, hacsak egy lélegzetvételnyivel is tovább, mint az ellenség.”

Nem volt kőbe vésve az ország ilyen mértékű elrablása

Magyarországot teljes egészében nyilván nem őrizhettük volna meg, de egy kevésbé igazságtalan békét kiharcolhattunk volna, ahogyan a törökök is kiharcolták. Ők fegyverrel vívták ki a békét, Károlyiék pedig feltett kezekkel bíztak a románbarát franciák jóindulatában. Kohn Béláék felvették a harcot, ám az északi hadjárat sikere után az első felszólítást követően egyszerűen kiürítették a Felvidéket, egyértelműen bizonyítva, nem érdekli őket a Szent Korona országának megóvása, csakis saját hatalmon maradásukért harcolnak, mint fajtájuk rendszerint. Ráadásul a betörő románok helyett inkább a Székely Hadosztályban látták az ellenséget, semmint az országrablókban. Ezt látván nem meglepő, hogy tömegesen tették le a fegyvert vagy adták meg magukat a katonák. Mégis miért harcoljanak? Hogy Lenin és Trockij követői megőrizzék hatalmukat? Ezt követően pedig már elkerülhetetlen volt az összeomlás. 

Édestestvérek közös munkájának eredménye

A vörös-liberális koprodukció nélkül aligha lett volna ilyen mértékű és igazságtalan a trianoni békediktátum. A Magyar Honvédség (akkoriban Vörös Hadseregnek hívták, de kb. elvétve, ha találni köztük kommunistát) megfutamította a cseheket, és meg volt az ereje és elszántsága ahhoz is, hogy a románokat ismét Bukarestig kergesse, mint pár éve. Ám a vezetői ismételten elárulták és cserben hagyták. A belső ellenség kitartó aknamunkája, valamint a két testvérideológia, az internacionalista szocializmus és a nemzetellenes liberalizmus mérge sikerrel veszejtette el hazánk kétharmadát, a Kárpát-medencére pedig soviniszta gyűlölködés árnyéka ült, mely a mai napig meghatározza a napi politikát, pedig nem volt ez mindig így. 

Velünk élő Trianon

1920-ban még a szlovák soviniszták is elismerték, hogy azért nem lehet népszavazást tartani a Felvidéken, mert még az ott élő tótok is a Magyarországhoz való tartozás mellett voksolnának a cseh unió helyett. Ez mondjuk aligha meglepő, hiszen majd ezer év kötött össze minket. 1990-re aztán a cseh és a kommunista propaganda elvégezte dolgát, Felvidéken épp úgy gyűlölték a magyarokat, mint Délvidéken vagy Erdélyben. Mára ez már szerencsére némiképp változott, hiszen az értelmesebb nacionalisták mindenhol felismerték, hogy amíg ők folyamatosan a magyar kártyát lobogtatják, egész Európa elvész, beleértve saját hazájukat is. A románokon kívül valamennyien felérték ésszel, hogy a mesterségesen beléjük oltott gyűlölet csak arra való, hogy a politika elterelje a figyelmüket a valós problémákról és gátat szabjon az összefogásnak. Mint ahogy teszi ezt most a zsidó származású Zelenszkij maffiaállama Ukrajnában. 

Nekünk is le kell vonni a következtetéseket. Nem felejthetjük soha és le sem mondhatunk soha igazi hazánkról, de be kell látnunk, hogy a múlt hibáit nem tudjuk visszacsinálni, a jövőt viszont csak az európai nemzetek közös együttműködésével építhetjük, különben egyesével számolnak fel minket ellenségeink. Ahogyan a történelmi tanulságokat is le kell vonni, és modern kontextusban értelmezni: a befogadás, a tolerancia és a „sokszínűség” végül az országunk elvesztéséhez fog vezetni. Ennél veszélyesebb csak a közöny, mellyel a társadalom jelentős része a szemünk előtt zajló folyamatokat szemléli. 

Gyebnár Dávid

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.