Interjú egy pedagógussal a „Nagy Anime Vita" kapcsán

A nemrégiben megjelent Az anime hatása a társadalomra című írásom nagy port kavart, ugyanis már másnap érkezett rá egy ellenvélemény. Ennek én kifejezetten örülök, mivel szeretem a kulturált vitát, az eszmecserét. 

Az ellenvélemény írója helytelenül úgy értelmezte írásomat, mintha engem ért volna trauma az animékkel kapcsolatban. Szeretném leszögezni, hogy ez nem igaz. Én csupán, mint külső szemlélő tapasztaltam az animejelenséget, amely tombolt a középiskolában. És itt hangsúlyoznám: az anime káros hatásait elsősorban a gyerekekre értem. Nekem is van olyan felnőtt ismerősöm, aki csupán kedvtelésből néz ilyen műfajt, és nem teszi azt a személyisége részévé. Ezzel semmi probléma nincsen. Viszont a fejlődő egyéniségekre és éretlen lelkekre az anime rossz hatással van. Számomra ez egy tény. Természetesen vannak olyan gyermekek, akikben nem okoz semmilyen kárt, de itt fordított az arány.

I. D. azzal érvelt, hogy a fanatikus rajongók egy szűk réteg. Ezzel nem értek egyet. A felnőtt társadalomban valószínűleg így van, de a gyerekek között más a helyzet. Írásomban ezúttal kizárólag a gyerekekre, fiatalokra koncentrálok. (Valószínűleg jobb lett volna, ha előző cikkemnek azt a címet adom, hogy Az anime hatása a gyerekekre – viszont, ha valami ilyen nagy hatással van a fiatalokra, az előbb-utóbb a társadalmunkra is hatással lesz.)

Vitapartnerem írása végén feltette a mindent eldöntő kérdést: „»Milyen hatással van az anime a társadalomra?« Leginkább semmilyenre. Ugyanis az anime nincs a »mainstreamben«, ellentétben a valóban káros, ostoba és hulladék sorozatokkal, mint mondjuk a Való Világ vagy az Éjjel-nappal Budapest. Animéket nem adnak a fősodratú csatornákon, pláne nem főműsoridőben. Tehát eleve egy korlátozott réteget tudnak elérni, ezek közül pedig nem mindenkinek tetszik a műfaj.”  Ezzel a pár mondattal a sorok írója elárulta, hogy egyáltalán nem ismeri a mai fiatalokat. Az, hogy mit adnak főműsoridőben, teljesen irreleváns. A mostani tizenévesek nagy átlagban sosem néznek tévét, legtöbbjüknek a Facebook is ciki. De miért is várnák, hogy kedvenc sorozatuk adásba kerüljön főműsoridőben, amikor ma már szinte minden elérhető az interneten? Sőt, külön weboldalak, közösségek vannak, ahol ingyen vagy tagsági díjért cserébe lehet animét és bármi mást nézni. Ezeken a felületeken rengeteg időt töltenek el – az iskolában, órán, szünetben, hazafelé a buszon, majd otthon. Sokan néznek éjszaka is animét, ami természetesen nem ezen műfaj különlegessége.

I. D. írásában arra is kitért, hogy úgy állítom be: „mintha az animék nézése egyenlő lenne mondjuk a heroinfüggőséggel.” Sajnos, sok gyereknek ez pontosan olyan. A függőséget nem lehet elbagatellizálni. Lehet, hogy nem a testük lesz függő, hanem az agyuk és az egész lényük, de az attól még függőség.

„Azt állítani, hogy »az anime káros, beteg és veszélyes« olyan, mintha azt mondanánk, a filmek károsak, betegek és veszélyesek, mert léteznek olyan alkotások, mint Az emberi százlábú vagy a Szerb film.” És ez így is van. A komplett filmipar tele van nézhetetlen, káros, torz alkotásokkal. Az viszont szembeötlő, hogy az animék között sokkal több a beteg és káros, mint bármely más műfajban. És ha teljesen betiltani nem is lehetne, korlátozni azonban igen. Kiszűrni korosztály szerint, és feltüntetni, hogy hány éves kortól ajánlott, és ezt szigorúan betartatni. Személyes véleményem, hogy ez nem csak az animékre igaz. Valósan kategorizálni kéne minden filmet, sorozatot, könyvet.

Hogy bebizonyítsam, álláspontommal nem vagyok egyedül, interjút készítettem a volt gimnáziumi irodalom-tanárnőmmel. Ő nap mint nap találkozik a diákság sokrétű problémáival, belelát a tanulók otthoni helyzetébe, csalódásaikba és örömeikbe egyaránt. (A tanárnő és a középiskola nevét nem tüntetem fel, ugyanis ez egy társadalmi probléma, nem húzható rá egyetlen iskolára.)

– Ön olvasta az előző cikkemet. Mi a véleménye róla?

– Szerintem egy mély társadalmi problémára világítasz rá, amelyen valóban érdemes lenne mindenkinek elgondolkodnia. Egyetértek a cikked céljával és tartalmával.

– Mint gimnáziumi magyar szakos tanárnő, hogyan látja a diákságot? Mennyire ismeri diákjait?

– Több mint harminc éve dolgozom tanárként, és vallom, hogy nemcsak az érettségire való felkészítés a feladatunk, hanem a diákokkal való kapcsolatteremtés is. Pedagógusként az ember rálát a közösségek esetleges problémáira, és ha egy tanuló segítséget, meghallgatást kér, kötelességének érzi, hogy teljesítse azt. Mint magyar szakos tanár jobban érzékelem a diákjaim gondjait, belső vívódásait, mint más szakos kollégák, hiszen minden dolgozat, fogalmazás és órai beszélgetés árulkodó lehet. Irodalomórán egy vers- vagy novellaelemzés során, a tanulók a saját lelkiviláguk, beállítottságuk szerint fogalmaznak meg válaszokat, észrevételeket az adott mű kapcsán. Figyelemre méltó, hogy egy-egy mű kire milyen hatással van. És ha pozitív visszajelzéseket kapnak órai teljesítményük, fogalmazásuk miatt, előfordul, hogy bizalmukba fogadva saját írásaikat is megmutatják.

– Mit gondol az animéről?

– Véleményem szerint megállapítható – és ezt tapasztalatból mondom, mivel a harmincéves tanári pályafutásom alatt rengeteg diák fordult meg a kezeim között –, hogy általában azok vonzódtak az anime műfajához, életérzéséhez, akiknek valamilyen pszichés problémáik, családi viszálykodás vagy egyéb lelki nehézségeik voltak. Többen annyira elmélyültek ebben, hogy sátánisták, halálkultuszhoz vonzódók lettek. Introvertált személyiségek voltak, akik nehezen nyíltak meg, illetve csak, mint magyartanárnak mutatták meg írásaikat, amiből mindez kiderült, mert beszélni sosem beszéltek erről. Az biztos, hogy az animék egyáltalán nem pozitív életszemléletet sugallnak: egyes esetekben akár öngyilkossághoz is vezethetnek, vagy a nézőik egyéb módon tesznek kárt magukban. Sokan egyfajta nihilben élnek, minden elköteleződés, motiváció nélkül. Abszolút nem érdekli őket semmi, nem figyelnek semelyik órán, nem tanulnak, csak fekszenek a padon nap mint nap. Ez természetesen az animétől teljesen független diákokra is igaz, viszont az animések körében mindez sokkal szembetűnőbb.

– Kimondható, hogy egyre több ilyen „animés” diák van?

– Igen, ez teljesen egyértelmű. Ez egy abszolút növekvő tendencia, és leginkább a lányokra vonatkozik. Egyre több ilyen diák kezdi nálunk a kilencediket, és tizenkettedikre a létszámuk megnő. Ez egy kapcsolódási pont az elveszett lelkek számára, sokan társaságot keresnek, és az animések között találnak rá a teljes elfogadásra. Ezzel semmi baj nem lenne, ha nem lehúznák, hanem segítenék egymást gondjaik leküzdésében. Ezekben a csoportokban azonban minden, ami társadalmilag kirívó vagy nem elfogadott, menő lesz. Közösen sajnálják egymást vélt vagy olykor nagyon is valós és súlyos problémáik miatt, de sok esetben nem keresik a kiutat. Ezek a társaságok lehetnek ártalmatlanok, de nagyon veszélyesek is. A középiskolások mindig is klikkesedtek, de egy-egy ilyen társaság már a szekta határát súrolja, vagy kifejezetten annak is vallja magát. Mindezt az anime, a rajzolás, a szenvedés, meg nem értettség és elég sok esetben az alkoholizmus, drogok jegyében. 

Mindannyiunk felelőssége a jövő formálása. Ebben a helyzetben mérlegelnünk kell: ha egy műfaj ennyire káros lehet, biztos, hogy szükségünk van rá? 

Ezzel a gondolattal zártuk az interjút beszélgetőpartneremmel, nyitva hagyva a kérdést az olvasók számára. Számunkra ez a kérdés már eldőlt. Ön mit gondol erről?

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.