Nemzeti öncsonkítás a magyarórák és a magyar szak leépítése

Sulyok Tamás köztársasági elnök a Debreceni Egyetem tanévnyitóján, Hankó Balázs kultúráért és innovációért felelős miniszter pedig az idén százéves alapítását ünneplő Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem tanévnyitó ünnepségén vett részt, és nyitotta meg a 2025/2026-os felsőoktatási tanévet. Mindketten elmondták, hogy a magyar egyetemeken kézen fogva jár a hagyományok megőrzése az innovációval, megháromszorozódott az egyetemek állami támogatása, és folyamatosan nő a hazai egyetemek nemzetközi verseny- és teljesítőképessége.

Nem vitatva az elért tudományos eredményeket, a felsőoktatás és a közoktatás területén mégis olyan súlyos strukturális problémára kell felhívnunk a figyelmet, amelyre a politika jobb és baloldala egyaránt csak a vállát vonogatja. 

A magyar oktatás kardinális problémája ma az, hogy egyre csökken a humán területek, az irodalom és a történelem oktatása, súlya, jelentősége. 

Ez éppenséggel a mesterséges intelligencia térhódításának, a szövegteremtő gondolkodás elsorvadásának korában nagyon nagy baj, amely ellen csakis az irodalomórák számának növelésével lehetne védekezni.

(Forrás: zaol.hu)

Szabó Dezső, a nemzeti radikalizmus atyja kevesellte a heti hat irodalomórát, és kilencet követelt. Ehhez képest ma egy ötödikesnek heti négy idegennyelv-órája van, míg a magyaron belül kettő jut irodalomra és kettő nyelvtanra. Ez önmagában súlyos aránytalanságot jelez, nem teszi lehetővé a mélyebb elmélyülést az irodalmi szövegekben. A tanár rohan végig évszázadokon, kevés idő marad beszélgetésre, kreatív feldolgozásra vagy a művek élményszerű megértésére, ami közvetlenül kihat a diákok olvasási szokásaira: sokan csak kötelező jelleggel olvasnak, és nem fedezik fel az irodalom örömét.

A szövegértési felmérések rendre azt mutatják, hogy a gyerekek jelentős része nehezen érti meg a hosszabb, bonyolultabb szövegeket, ami később más tantárgyak tanulását, sőt a munkaerőpiaci érvényesülést is megnehezíti. 

Mert a szakszövegek megértéséhez az irodalmi szövegen át vezet az út: csak az irodalmi szövegben van olyan szövegkohézió, egymásra rétegzettség és kölcsönhatás, amelynek megismerése, kellő mennyiségű berögzülése után a gyermeknek nem lesz gondja a molekularácsok szerkezetének megértésével sem.

(Forrás: fiumei.hu)

Vissza kell adni az irodalomnak, mint tantárgynak a jelentőségét, mert az irodalom nem pusztán szövegek memorizálása (ami nagyon-nagyon fontos!), vagy szerzők életrajzának megtanulása: olyan közös kulturális nyelvet ad, amely összeköti a generációkat, és segít abban, hogy egy társadalom értse önmagát és a világot maga körül. 

Az olvasás során a diákok megtanulnak értelmezni, érvelni, és érzékenyen reagálni a világ történéseire.

Olvasás nélkül a kritikus gondolkodás és a nyelvi igényesség elsorvad, ellenben felszaporodnak az LMBTQ-szakok, és az olyan magyarellenes tanárok, mint Papp Réka Kinga, az ELTE oktatója, aki szerint a magyar, mint etnikum kétszázötvenéves kitaláció.

Jelenleg ott tart a „magyarhelyzet”, hogy bizonyos mérnökképzésekre jelentkezőknél már beszámít a magyarérettségi eredménye: az egyetemi oktatók ugyanis észrevették, hogy hiába a matek ötös az érettségin, nem tud teljesíteni a hallgató, ha a humán tudományokat elhanyagolta. Több mérnökoktató nem engedi át vizsgáján azt a hallgatót, aki ugyan jól megoldotta a feladatot, de minősíthetetlen helyesírással adta be azt. De az egyetemi tanárnak nem a helyesírás-korrepetálás lenne a feladata...

A magyar szak megbecsültsége alacsony, a pálya bizonytalansága, és a csökkenő hallgatói létszám oda vezet, hogy egyre kevesebb elhivatott fiatal választja. Ez hosszú távon a közoktatást is gyengíti, hiszen még kevesebb lesz a felkészült, lelkes irodalomtanár. És ha nem lesznek irodalomtanárok, ki fogja megtanítani a következő nemzedéket arra, hogy gondolkodjon, kérdezzen, vitatkozzon? Vagy tényleg beérjük azzal, hogy az iskolából kikerülő fiatal nem olvas mást, csak reklámfeliratokat és chatüzeneteket?

Mindez túlmutat az oktatás belső problémáján. Ha a társadalom nem fordít kellő figyelmet az irodalomra, saját kulturális önismeretét és nyelvi gazdagságát veszélyezteti. Az irodalomórák számának növelése, a magyar szak megerősítése és a tanárképzés vonzóbbá tétele nem luxus, hanem társadalmi minimum. A közösségi emlékezet, a szövegértési képesség és a társadalmi párbeszéd megőrzésének záloga. A magyarság túlélésének záloga.