Sic transit gloria mundi – néhány gondolat egy naptári nap kapcsán

Amikor az ember lapozgatja naptárját, nézegeti az elkövetkező napokat, szeme egyszer csak megakad egy dátumon, nemsokára következik november hetedik napja, november hetedike. A rendszerváltás előtt nem sokkal, vagy már utána születetteknek ez a dátum nem mond semmit, azoknak a magyaroknak azonban, akik korábban születtek, még élénken él az emlékezetükben, hogy az úgynevezett szocialista rendszerben mit is jelentett ez az akkor piros betűs ünnep.

A szocialista-kommunista rendszerben mindennek az origója, alfája és ómegája ez a dátum volt. Hangzatos neve is volt: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepe, amit az egyszerűség kedvéért NOSZF-ként rövidítettek. Ez volt az a nap, amikor a kommunista legendárium szerint Oroszországban átvette a hatalmat a kommunista párt, és egy alacsony, tömzsi, kopasz, szakállas, Lenin álnévre hallgató forradalmár lett ebben a hatalmas országban az élet-halál ura. Ekkortól indult meg az a folyamat, amelyről ma már szerencsére látszik, hogy az emberi történelemben nem több, mint egy zsákutca.

A magyar embereknek persze már az is kicsit furcsa és megmosolyogtató volt, hogy miért kell egy októberi forradalmat novemberben ünnepelni, de ezen lépjünk túl, mert ennek oka, hogy Oroszországban másféle naptárt használtak akkor, mint nálunk.

Amin azonban nem lehet túllépni – s persze 1945-től 1989-ig fővesztés terhe mellett nem is volt ajánlatos ezt senkinek szóvá tenni –, hogy a nagy testvér, a Szovjetunió Kelet-Európa általa megszállt részébe is elhozta nemcsak a szocializmus „magasztos” eszméit, de természetesen a vele járó ünnepnapokat is.

November hetedike volt az a nap, amikor vörös zászlóerdőbe borult a mi országunk is, ünnepelnie kellett kicsinek és nagynak, mert az ország nyakára ültetett helytartók véleménye szerint ezen a napon egy új korszak hajnala köszöntött az emberiségre. Ezt a dátumot például a történettudomány művelői olyannyira komolyan vették, hogy deklarálták, létezik: őskor, ókor, középkor, újkor és legújabb kor is. Ez utóbbi persze mikor is kezdődhetett volna máskor, mint a bolsevik „forradalom” győzelmének napján, november hetedikén. Azt hitték, míg a világ világ lesz, ezt mindenki így fogja elfogadni, de alig telt el száz év, s ma már szánalmasan mosolygunk azokon, akik még ebben hisznek. Remélhetőleg ezt a „tudományos” álláspontot napjainkban a történészek közül már senki nem osztja, de egykor ennek bizonygatásáért akadémiai tagság is járhatott egyeseknek.

Már a rómaiak óta tudjuk, hogy a népnek kenyér és cirkusz kell a boldogulásához. A cirkusz megvolt a fényes ünnepségekben, az ünnepi vállalati, iskolai gyűlésekben, a hangzatos igazgatói, párttitkári beszédekben. A „kenyér” is megérkezett, ekkortájt osztották ki a jutalmakat a jól dolgozó elvtársaknak, rendeztek közös vacsorát a dolgozóknak, volt egy kis közérzetjavító árufeltöltés az üzletekben – mert a boldog szocialista időszakban azért jellemző volt az üzletekben a szűkös választék –, hiszen azt szerették volna, hogy mindenki önfeledt boldogságban élje át ezt a napot, és újult erővel építse a szocializmus rendszerét. A pártvezetésben tehát megvolt a szándék, pusztán az emberek széles néptömegeiben hiányzott az erre való fogadókészség. Az ország nagy része hallgatott, megtartotta magának véleményét, és remélte, várta egy jobb korszaknak az eljövetelét. S mivel a humort nem lehet kiölni az emberekből, érdemes ideidézni egy akkor közszájon forgó gúnyos megjegyzést, mely az állapotokra utalva így szólt: „Mi már a fejlett szocializmusban vagyunk, vagy lesz még ennél sokkal rosszabb is?”

November hetedike amellett, hogy piros betűs ünnep volt a naptárak lapjain, az élet minden területére bevette magát. Számtalan üzem, intézmény, úttörőcsapat, szocialista brigád – bár gondolom, ez utóbbi két fogalom a ma fiataljainak szerencsére már nem mond semmit – viselte nevében ezt a dátumot. Sőt, utcákat, közterületeket is nagy számban neveztek így el. Elég megemlíteni, hogy Budapest egyik fontos forgalmi csomópontjában, a Nagykörút és az Andrássy út metszéspontjában található nyolcszögletű tér – nem véletlenül kapta egykoron az Oktogon nevet – is évtizedekig a November 7. tér elnevezést viselte.

Szerencsére, ahogy nálunk mára – mint egy rossz álom – a szocializmus, kommunizmus eszmeisége köddé válni látszik, úgy ez az őszi nap is szépen visszasimult a többi fekete betűs nap közé a naptárok lapjain, és az őt megillető helyre került. Mint ahogy a szocializmus, kommunizmus eszméje is megtalálta a maga helyét. Csak míg ez a nap szolgál minket, mert egy része az évnek, addig ez az eszme ott porlad el a történelem szemétdombján.

S hogy miért is kellett végül odakerülnie, arra talán legjobban egy Petőfi Sándor-versidézettel tudunk rávilágítani:

„És hol van az oszlop?... elesett!
El kellett esnie,
Mert hazugsággal volt tele.
Az idő igaz,
S eldönti, ami nem az.”