Áttekintés a szerbek mentalitásáról, barátkozásunk lehetséges veszélyeiről

Interjúalanyunk Délvidéken, Nagybecskereken született, tehát egyrészt anyanyelvi szinten beszéli a magyar mellett a szerb nyelvet is, másrészt tökéletesen tisztában van, nemcsak a délvidéki, de átfogóan a szerbiai viszonyokkal is. Beszélgetésünk aktualitását a közelmúltban lezajlott Vucsics–Orbán-találkozó adja, de ennek kapcsán megismerhetjük a déli szomszédságunkban élő nép mentalitásának „összetettségét” is.

– Ön Délvidéken született a hatvanas években, de napjainkban már Magyarországon él. Hogyan tekint vissza az elmúlt évtizedekre?

– Elöljáróban le kell szögeznem, ami talán furcsán hangzik, hogy én soha nem éltem Szerbiában. Ahol születtem, azt az országot Jugoszláviának hívták, amikor pedig a NATO-bombázások alatt átköltöztem 1999-ben Magyarországra, Kis-Jugoszláviából, a Vajdaságból költöztem el.

Ami az életem ottani időszakából élénken megmaradt bennem, az a szerb–horvát háború időszaka, az 1990-es évek elejéről. Ezt végigszenvedtem, s nemcsak bennem, de mindenkiben, aki nem volt agresszív és vérszomjas, egy világ dőlt akkor össze.

Tisztában voltunk miért is folyik ez a háború, és jóllehet mi – a Vajdaságban lakók – a szerbek fennhatósága alatt voltunk, mégis lelkiekben a horvátok mellett álltunk, velük szimpatizáltunk. Minden józanul gondolkodó ember előtt világos volt, hogy a horvátok védik az otthonaikat, a szerbek pedig agresszorokként törtek rájuk.

Egyébként a szerbek abban az időben minden nemzetiséget – talán a románokat kivéve – erősen fenyegettek, s ezek között a fenyegetők között már akkor ott volt a mostani szerb elnök, Alekszandar Vucsics.

Arra is élénken emlékszem, hogy a háború után Horvátországban jött egy békés, reintegrációnak nevezett folyamat, amit én nagy butaságnak tartottam. Ennek az volt a lényege, hogy ki kell békülni mindenkivel, és senki nem tekinthető bűnösnek. Így lehet például az, hogy az áldozatok és a bűnözők egy utcában járkálnak, és ilyenkor gyakran találkoznak is egymással. Például Vukováron az a nő, akit a szerb koncentrációs táborban rendszeresen minden nap megerőszakoltak, azzal a férfival kénytelen találkozni, aki ebben a táborban vezető volt, és tevőlegesen is részt vett a megerőszakolásokban. Ezt a férfit sem ítélték el, visszakerült Vukovárra, nyugdíjba ment, és tovább dolgozott, mint rendőr, pedig alapvetően egy háborús bűnösnek kellene őt tekinteni.

Visszatérve a háborúhoz, Vukovárt hónapokig ostromolták a szerbek. Én a közelben laktam a vajdasági oldalon, éjjelente nem is tudtam aludni, ha pedig este kimentünk, akkor látszott, hogy a nagy harcoktól, lövöldözésektől Vukovár felől vörös volt az ég alja. Amit láttunk, az maga volt a pokol!

– A szerb törekvéseket tehát agressziónak tekintette, de mi a véleménye a szerbről, mint népről?

– Ahol éltem ott nem igazán voltak akkor – ma már persze vannak – szerbek, hiszen ez egy nemzetiségi település. De persze vannak szerb barátaim is, és a szerbekről el kell mondani, azt kell tudni, hogy

nem egyforma minden szerb. Más a mentalitása a Belgrád környékén élőknek, más Boszniában, és megint más Hercegovinában, ahogy a horvátországi szerbek Likában is mások.

De nemcsak a mentalitásuk eltérő, még a tájszólásuk is más, így a beszédük alapján is meg lehet különböztetni őket, és megmondani azt, hogy ki honnan való.

Nekünk, magyaroknak, talán az a legfontosabb, hogy a Délvidéken élő szerbek milyenek, ez pedig megint egy egész más mentalitást jelent. Az nem lehet mondani, hogy ez ugyanaz, mint a miénk, de ezek az itteni szerb emberek évszázadok óta velünk együtt éltek, s ha nem is kedveltük nagyon egymást, egyformán toleránsak voltunk a másikhoz, és békésen megfértünk egymás mellett.

– Mi a helyzet a fővárosban és környékén élő szerbséggel?

– Alapvetően a szerbek Szerbiában nem ismerik a toleranciát, így voltak/vannak (például a vlachok) ott olyan etnikai csoportok is, akik inkább asszimilálódtak, az albánokkal pedig állandóan feszült a viszonyuk.

Boszniában is együtt élnek a horvátok a szerbek és a bosnyákok, de utóbbiak muszlim vallásúak. Szerintem nagyon hibás, hogy ezeket a muszlimokat bosnyákoknak hívják, mert bosnyákok már léteztek a török hódítások előtt is, így ezt az elnevezést itt helytelenül alkalmazzák.

A mentalitások különbözőségének pedig megvannak az okai.

A boszniai és a szerbiai szerbek 500 évig török uralom alatt éltek. Amikor ez alól felszabadultak, nagyon öntudatra ébredtek, azóta is úgy érzik, ők a legjobbak, a legnagyobbak, és a többiek nem érnek annyit, mint ők.

De a „licsányok” (likai szerbek – a szerk.) Horvátországból és a boszniai szerbek is eléggé agresszívak tudnak lenni.

– Délvidéken milyen állapotokat találunk?

– Ott Trianon és a második világháború után kezdődött el a néphígítás, ekkor telepítettek a Délvidékre – szerb szóhasználattal a Vajdaságba – szerbeket Likából, Boszniából, Hercegovinából, Szerbiából is. Ezek meg is tanultak valamennyire egy idő után együtt élni az itteni népekkel, volt, aki teljesen beolvadt a környezetbe, volt, aki makacsul ellenállt ennek. A beszédjükön is lehet érezni, aki ismeri ezeket a nyelvezeteket, tudja, hogy ki honnan jött. De érdekes, hogy a századok óta itt élő délvidéki szerbek viszont nem kedvelik őket.

S most még jöttek újak is megint, az utolsó háború és Koszovó után. Az újonnan jöttekről nem lehet tudni semmit, nem lehet tudni, kinek véres a keze, nem ismerjük a múltjukat azoknak, akik szembe jönnek velünk az utcán. A helyzet pedig manapság az, hogy a „hazai,” a régi délvidéki szerbeknek is állandóan konfliktusaik vannak velük. Egy magyar egy ilyen kialakult konfliktushelyzetben lehet, hogy inkább csendben marad, viszont a régi vajdasági szerb az már nem, hiszen ő is ugyanúgy szerb, mint az, aki újonnan jött ide, s akit csak „gyüttmenteknek” hívnak maguk között. Délvidéken – több oknál fogva is – manapság is meglehetősen feszült a helyzet.

– Térjünk át a nagypolitikára. Miként tekint a közelmúltbeli Orbán–Vucsics-találkozóra?

– Vucsicsról nagyon rossz a véleményem, őt nem tartom sokra, már csak azért sem, mert részben miatta – illetve amiatt az agresszív szerb mentalitás miatt, amit ő is képviselt – költöztem át Magyarországra.

Ha a szerbiai szerbek kezében maradt volna a politika, talán ma is jobb lenne a helyzet, de Vucsics Boszniából származik, ő az ottani mentalitáshoz tartozik.

Bár Orbán most megállapodást kötött Vucsiccsal, az egy jó kérdés, hogy mennyire bízhat meg ebben a dologban a magyar miniszterelnök. A szerbekre ugyanis az a jellemző, hogy aki ma nagyon jó barát, rokon vagy szövetséges, azt is képesek már akár másnap hátba döfni.

Ez nem egyszer történt meg a szerb történelem során, a magyarokat pedig zsigerből gyűlölik. A szerbeket arra tanították, hogy a magyarok azok fekete ördögök, minket nem szabad szeretni, minket csak gyűlölni lehet. Persze a vajdasági szerbekkel más a helyzet, mert ők együtt élnek magyarokkal, így ők tudják, hogy mi milyenek vagyunk, de a többieket könnyen meg lehet téveszteni. Egyszóval én nem hiszek abban, hogy akikre ők tegnap még ősellenségként tekintettek, azokkal mára már barátokká válhatnának.

Tudom, hogy a politikában érdekek vannak, de hát

az azért nekem mégis fáj, hogy akitől én féltem, amíg ott éltem, azzal most Orbán így barátkozik. Magyarán mondva, elárulva érzem magam, és nemcsak én vagyok elárulva, hanem az egész délvidéki magyarság is, 

hiszen Vucsics emberei voltak azok, akik egykor verték a magyarokat, most pedig barátainknak mutatják magukat.

Én nem hiszek ilyen változásban, ezt nem nevezném barátságnak, sőt, még Orbánt is féltem, mert ha érdekeik azt diktálják, akkor lehet, hogy ő is képletesen kést kap a hátába. Szóval én – bár sok dolog miatt haragszom rá – Orbán helyében nagyon óvatos lennék.

Van, egy nagyon jó szerb szólás: „Vuk dlaku menja, ali cud nikada!”. (A farkas ugyan le tudja vedleni bundáját, de természete soha nem változik!) – ami azért is passzolhat a mostani helyzethez, mert ez pont ráillik Vucsicsra, akinek a neve lefordítva valami olyasmi magyarul, hogy Farkasfi.