A „demokratikus” állam mítosza és a „jólét diktatúrája”

Miután az „ancien régime” összeomlása teret engedett a kapitalizmusnak, a felvilágosodás politikai gondolkodói által hangoztatott humanista retorikát gyorsan az üzletelők és kereskedők „realista” diskurzusa váltotta fel. Az új vagyonos osztályok érdekei óhatatlanul is beleütköztek azokba az értékekbe, amelyeket ezek sebtében és óvatlanul kőbe véstek a középületek oromzatain. A választási rendszert, vagyis elvileg a népakarat és az állampolgári óhajok képviselők útján történő kinyilvánításának eszközét az eredeti rendeltetésétől már régóta tökéletesen eltérítették, lehetővé téve egy új „arisztokrácia” létrejöttét, amely birtokba vette és megőrizte a hatalmat, függetlenül a különböző szavazási technikáktól. A demokratikus illúzió fenntartásához az is elég, ha a „jónépet” rendszeresen és módszeresen tetszetős szólamokkal kábítják. Miközben demokráciát színlel, a közjó garantálására hivatott állam valójában egy zsigerileg kizsákmányoló rendszer biztosítéka. Gazdag István írása.

Paradoxon, hogy maga a munkásmozgalom is hozzájárult a „demokratikus állam” mítoszának fenntartásához. A munkások és a bérből élők megszenvedték ugyan a kapitalista állam politikáját, de ki is tudták azt használni. Maguk a vérbe fojtott munkáslázadások bizonyítják, hogy a „demokratikus” retorika ott végződik, ahol a kapitalista rendszer érdekei kezdődnek. Valójában azonban a munkásosztály egyetlen fejlett országban sem akarta átvenni a hatalmat sohasem. Mindig csak az életkörülményei javításáért harcolt, és ebben a harcban gyakran az államra is számíthatott, amely a társadalmi béke „megvételéért” kész volt engedményekre. Lassanként tehát kialakult a közérdeket védelmező állam illúziója, és a dolgozók érdekében még a munkásszervezetek is hajlandók voltak a kapitalizmus „tűrésére”. Mivel a társadalmi erőviszonyok, a történelmi események (a háborúk), a nemzeti kultúrák lehetővé tették, hogy a legalsóbb néprétegek máig is létező szociális vívmányokhoz jussanak, ez ismét csak az állam „demokratikus” látszatát erősítette, vagyis azt a mélyen beágyazódott hitet, hogy az állam természeténél fogva semleges. Ugyanez a hiedelem teremtette meg és táplálja még napjainkban is a különböző „protestáló” szervezetek reformizmusát, amelyek radikális diskurzusuk ellenére is csak a „demokratikus” választásokra esküsznek.

Ezt a többé-kevésbé „bejáratott” gazdasági-politikai berendezkedést azután fenekestül felforgatta a globalizmus, véget vetve az antagonisztikus osztályok között a nemzetállam keretein belül zajló alkudozásoknak, egyeztetéseknek, kompromisszumoknak. Az immáron teljességében globalizált tőke többé már morzsákat sem hajlandó juttatni a régi ipari országok munkásosztályának, amelyről könnyedén lemondhat, mert jóval olcsóbb munkaerőforrás áll a rendelkezésére máshol. Anélkül, hogy természetet váltott volna, az állam nyilvánvalóan taktikát váltott, miközben megmaradt a rendszer rendíthetetlen védelmezőjének. A „közjó”, a „közérdek”, a „közszolgálat” egyre inkább elveszti eredeti értelmét, és mint fogalmak csupán választási propaganda céljaira, a hiszékeny választók megtévesztésére szolgálnak. Ténylegesen mindezeket a „szaftos” tevékenységeket kiszolgáltatják a tőke mohóságának, ami annál is könnyebben megy, mert a média és a politikai osztály által tudatosan elaltatott „jónépnek” fogalma sincs róla, hogy minderre miként reagáljon, legfeljebb tüntetésekkel, petíciókkal és hasonlóan nevetséges és hatástalan „szavazásokkal”.

Az állam egyre inkább a kincstári funkcióira szorítkozik, amelyeknek csak egyetlen céljuk van: ha törik, ha szakad, fenntartani a jelenlegi rendszert. A politikai osztály egy korlátolt megújulású arisztokráciává vált, az általa ellenőrzött pártokon és az ugyancsak ellenőrzött választásokon keresztül. Ha pedig a „jónép” véletlenül rosszul szavaz, akkor újra megszavaztatják, egészen addig, amíg a megkívánt eredmény meg nem születik, vagy egyszerűen megkerülik a szavazást. Ez a klánokra oszlott, belterjes arisztokrácia minden látszat ellenére megosztozik a hatalmon, ahol gengszterizmus és omerta, inkompetencia és nepotizmus uralkodik. Így az államnak már nem a piac törvényeinek alávetett „általános érdeket”, hanem a politikai osztály érdekeit kell védelmeznie, amely egyébként integrálni és korrumpálni képes mindazt, ami veszélyes ellenzéknek tűnik. A korábban hangos disszidenseket gyakorlatilag „kilóra megveszik”, zsíros állásokhoz, politikai pozíciókhoz juttatva őket. Ettől kezdve az állam többé már nem köz- hanem klánügy, főleg pedig a tőkés rendszer elfogadtatására, sőt tiszteletben tartatására szolgáló kényszerítőeszköz. Korszakunk összes „nagy demokráciája” erre a lejtőre csúszott. Az állampolgár, ha ez a szó egyáltalán még jelent valamit, többé már semmit sem várhat az állami intézményektől, amelyek immáron csak arra szolgálnak, hogy olyan kényszereknek vessék alá, amelyek nem az ő érdekeit, hanem a tőke érdekeit védelmező politikai osztály helyzetét garantálják.

Azzal, hogy valamennyi társadalmi tényezőt a gazdaságra vezeti vissza, a piacdemokrácia egy olyan globális fejlődés eszközévé teszi azt, amelyet az anyagi bőség és a szabadidős tevékenységek illuzórikus keverékéből álló hamis „boldogságrecept” motivál, amely elhiteti, hogy csak anyagi vágyak és szükségletek léteznek, és hogy ezek mindig csak egyéniek, mennyiségiek és kielégíthetők. Napjainkban a legtöbb ember gondolkodás nélkül bedől e gazdasági totalitarizmus látszólagos nagylelkűségének. A tömegfogyasztásra lehetőséget nyújtó egyéni szabadság nevében azonban ez a totalitarizmus egy megszállott individualizmust terjeszt, amely szétbomlasztja az emberi csoportokat, elszakítva tagjaik szerves társadalmi kötelékeit és meghiúsítva minden közösségi, történelmi vagy nemzeti tervet. Pedig a neoliberalizmus addig ígér boldogságot mindenkinek és azonnalra, amíg végül kiábrándult reményeket kelt és kollektív elégedetlenséget vált ki, miközben a kötelező boldogság egyenlősítő mítosza az egyéni életszínvonal korlátlan emelkedésének mítoszával párosul. Paradox módon az életszínvonal minden mennyiségi emelkedése a pszichológiai elégedetlenséget erősíti, a társadalom kvázi-fiziológiai függőségét váltva ki a gazdasági vágyak tekintetében, az ebből eredő sokféle patologikus következménnyel. A mechanikusan elért, szinte már automatikus „haladás” reménye a rendszer rabszolgájává teszi az embert, mentesítve őt attól, hogy képzeletről és akaratról tegyen tanúbizonyságot. 

Nem csoda, hogy a mai államférfiak döntő többsége a profán gazdasági vállalkozássá degradált országuk „ügyvezető igazgatójának” tekinti önmagát. Meg is látszik a teljesítményükön. Ily módon e kultúrákat egyszerű fogyasztói magatartásokra redukálják, egyedüli beszélt nyelvként a vásárlóerővel, mint amely potenciálisan egyenlő minden népnél és az egész Földön. Az egyenéletmód terjesztésére irányuló akarat végül az emberiség kulturális változatosságát fenyegeti. Ahogyan a klasszikus kalmárok számára a határok és az eltérő erkölcsök tűrhetetlen akadályoknak számítottak, a kalmártársadalom számára az etnikai, kulturális, nemzeti, társadalmi, sőt egyéni különbségek kérlelhetetlenül kiküszöbölendők. Az egységes fogyasztói világpiac univerzalista kimérája a „homo oeconomicus” (gazdasági embertípus) eljövetelét hirdeti, aki a „jólét diktatúráját” (Arnold Gehlen) hajszolja. A lelki elidegenedést, amely által egy egyenlősítő követelés kielégítése kiváltja az egyenlősítő vágy fokozódását, Gehlen „pleonexiának” nevezte, a kalmárszellemnek alávetett mentalitás arra való képtelenségét pedig, hogy elégedett legyen az elért helyzettel, a „neofília” kifejezéssel illette. Mindez tartósítja az állandó lázadás állapotát, amely annál élénkebb, minél elviselhetetlenebbnek tűnik ez a kielégítetlenség, amely valójában egy végtelen spirál. A konjunktúrától függetlenül ígért és követelt korlátlan életszínvonal-növekedés állandó krízistényező, olyannyira, hogy végeredményben magát a rendszert is fenyegeti, amely létrehozta, miközben egyre több alattvalóját idegeníti el. Az alapvető anyagi szükségleteket kielégítő funkcióján messze túllépő gazdaság így vált az új egyetemes „kultúra” tényleges alapjává, a végső cél egy globális fogyasztói középosztály kialakítása a jólét egyenlősítő mítoszának alávetett fogyasztók háziasítása által, amely a kapitalista rendszer legfőbb támaszának számító komprádor burzsoázia régi álma. 

Gazdag István

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódó: