Egy pompás jobboldali katedrálist kell építenünk

Egy évvel ezelőtt, 2025 márciusában indítottuk el a Magyar Jelenen a Kiútkereső rovatot, melynek célja „a nagy magyar sorskérdések megvitatása” volt többek között. Ebbe pedig nagyon jól illeszkedik a jobboldal helyzetének értékelése, jövőjének meghatározása az április 12-i választás teremtette eddig sok szempontból ismeretlen helyzetben. A következő írás ennek a közös gondolkodásnak az elindítását célozza meg. 

Miközben zajlik az abszolút filmsorozat, természetesen nagyon komoly kérdések is felvetődnek a háttérben. Ilyen a jobboldal megújításának, vagy inkább teljes újjáépítésének szükséglete. Az elmúlt tizenhat vagy akár harminchat esztendő ugyanis nemcsak összekuszált dolgokat ezen a térfélen, de finoman szólva sem kívánatos elemekkel is körbebástyázta egyes részeit. Nem véletlenül nem nyúltam hozzá a kérdéshez. Jelenleg magam sem látom tisztán, hogyan lehetne egy ilyen témához hozzáfogni – különösen innen, a jobboldal széléről. Mostanra viszont kellő idő telt el, és elegendő gondolat gyűlt össze ahhoz, hogy mégis megtegyem az első lépést nyilvánosan, legalább a magam vonatkozásában. Egy kísérletet tehát – így a gólvonal felé lopózva, araszolva – mégiscsak teszek, jó huszonegyről kapura szúrva a labdát. Hátha beakad, vagy legalább nem téveszt nagyon célt.

Látom, olvasom a nagy megfejtéseket, vallomásokat, kérdésfeltevéseket az elmúlt hetekből. Nagyon fontosak és szükségesek mind, de úgy érzem, érdemben még senki nem tudta megmondani még csak megközelítőleg sem, hogy merre és hogyan kellene megindulni az építkezéssel – egyelőre még a romok eltakarítása is mintha csapongva zajlana. Én pedig nem akarok továbbra sem abba a hibába esni, hogy olyan kijelentéseket teszek az elvégzendő feladat kapcsán, amelyek meghaladják a lehetőségeimet, kapacitásomat, képességeimet.

Szögezzük le: erre a pusztításra senki nem volt felkészülve, senki nem gondolta volna. Nem, egyáltalán nem április 12-éről beszélek, hanem arról a folyamatról, ami oda vezetett.

A jobboldal, pontosabban annak szervezeti megnyilvánulása ma egy szinte porig bombázott várhoz hasonlatos, amelyet sokkal inkább rombolt a belső megosztottság, mint az utolsó időszakban ráhulló külső ellenség ágyútüze – utóbbi legfeljebb csak kihasználta az előbbi okozta gyengeségeket. Mintha senki nem vette volna észre, hogy a Karmelita gipszkarton falait csak a hófehér festék fedte – a külső szemlélő számára a fehér réteg mögött akár erős tégla- vagy kőfal is állhatott volna. Néhol talán volt is. Mégis, az ostromkor kiderült: a gipszkarton képtelen ellenállni akár a puskalövéseknek is.

Ki kell mondani: a jobboldal tartalmi értelemben került igazán válságba, miközben formailag mindent elfedett a propaganda és az eredmények hófehér vakolata.

Nekünk egy várra, egy igazi erődre van szükségünk, amelyet gipszkarton helyett kőről kőre kell teljesen felépítenünk – még úgy is, hogy ehhez gyakorlatilag semmilyen eszköz nem áll rendelkezésünkre. Egy biztos: dőreség lenne minden régi építőanyagot elhajítani csak azért, mert az a korábbi építmény alkotóeleme volt.

Hiszen ebben az esetben saját magunkat sincs jogunk alkalmas építőanyagnak tartani. Valamit ugyanis mindannyian mulasztottunk.

A jobboldaliság elbukásában ugyanis mindenkinek szerepe volt valamilyen mértékben, aki így vagy úgy részese volt az elmúlt másfél vagy akár három és fél évtizednek. Nemcsak lehet, de kell is beszélni arról, hogy miközben a Magyar Gárdát feloszlatta, a Becsület Napját pedig betiltotta a Fidesz, addig a Pride és a mögötte álló szervezetek korlátozására képtelen volt. Beszélni kell arról, hogyan és miért rekesztette ki a tőle jobbra lévőket a jobboldali közbeszédből Orbán Viktor pártja, miközben sok valós veszélyre és problémára csak a Fidesztől jobbra fogalmazódott meg érdemi válasz. Ne feledjük, a migrációs és az LMBTQ-veszély nemhogy csökkent volna az elmúlt években, hanem idehaza soha nem látott méretűre nőtt, és most fog csak igazán tovább fokozódni az európai uniós pénzekért cserébe.

Nem szabad szó nélkül elmenni amellett, hogy valódi jobboldali harcosokat bélyegeztek meg és löktek félre, miközben gerinctelen, gyáva férgeket melengettek milliárdos keblükön.

Ugyanígy felelősség terheli az úgynevezett szélsőjobboldalt is, amely 2006 leülepedése után képtelen volt a teljes megújulásra, és nem tudta átlépni a saját árnyékát; amely képtelennek bizonyult megfelelni a korszellemnek, és működő struktúrákat építeni, hogy hallassa a hangját, és érvényesíthesse akaratát. A mai radikális jobboldalon megvan a szükséges szellemi tőke és a kellő tudás ahhoz, hogy megkerülhetetlen tényező legyen. Van benne potenciál és erő. Ahogy sajnos gátként a gőg és a kompromisszumképtelenség, a rideg merevség is megtalálható ott, miközben nincsenek erős intézményei, néhány kivételtől eltekintve nincsenek ismert véleményformálói, „influenszerei”. 

Feladat tehát mindenki előtt áll, ez a romok eltakarításának megkerülhetetlen velejárója. Ennek a munkának azonban csak akkor van értelme, ha utána megkezdődik valami újnak az építése. Valami olyannak, ami még nem volt; ami nemcsak szebb, de erősebb is lesz annál, amit leromboltak. Az építőanyagot is ennek megfelelően kell kiválogatni.

Ami törött, ami használhatatlan, azt ki kell dobni; viszont ami ép, ami beépíthető a régiből az újba, azt nem szabad eltékozolni.

Amikor megkérdezte tőle, hogy ő mit csinál, így válaszolt: „Egy pompás katedrálist építek.”

Egy biztos: én építeni akarok. Az újságíráson, a médián keresztül amit tudok, azt hozzáteszem majd ehhez a munkához. És ha egyszer valaki megkérdezi, mit csinálok, vidáman, lelkesen, büszkén és egyenes gerinccel szeretném azt mondani: „Egy pompás katedrálist építek!” Christopher Wren remekműve 1675 és 1710 között épült. Sokan azok közül, akik dolgoztak rajta, talán meg sem élték, hogy teljes pompájában láthassák. Talán az a maltert keverő munkás sem, aki lelkesen és jókedvűen dolgozott – mégis egy pompás katedrálist épített.

Lipták Tamás

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját. Amennyiben Ön is beszállna a jobboldal helyzetéről és jövőjéről szóló diskurzusba, várjuk véleményét a szerk@magyarjelen.hu címre, a tárgyban „Kiútkereső” megjelöléssel!

Kapcsolódó: