Orbán bukása – jobboldali reakciók külföldről

A Trump-hatás kezd megnyilvánulni az európai választásokon. Orbán Viktor, a Fehér Ház legközelebbi európai szövetségeseként katasztrofális vereséget szenvedett. Trump támogatása valódi „halálcsók” lett számára. Valójában Trump politikája rendkívül népszerűtlen az európai szavazók körében, ráadásul a jelenlegi iráni kalandja még egy széles körű energiaválsághoz is vezetett az Európai Unióban. Immár a legtöbb európai az Egyesült Államokat ellenségként vagy versenytársként látja, sőt a trumpista Amerika megítélése rosszabb, mint Kínáé. Ez felborítja az európai jobboldal egész választási stratégiáját, amely a Fehér Ház támogatását élvezte, és amelynek a túlélés érdekében rugalmasan el kell szakadnia Trumptól, minél előbb, annál jobb.

Annál is inkább, mert Cion Donnak és izraeli főnökeinek köszönhetően a muszlimok támogatottsága Európában, az Egyesült Királyságban, Kanadában, Ausztráliában, sőt még az Egyesült Államokban sem volt ennél soha nagyobb. Sok európai teljes mértékben támogatja a muszlimokat, és ez megnehezíti azoknak az erőfeszítéseit, akik a remigrációt – a harmadik világbeli megszállók kizsuppolását és hazatelepítését – támogatják. A muszlimoknak most „joguk” van nyugaton élni és segélyen élősködni, mert a Nyugat USrael vezetésével folyamatosan destabilizálja a Közel-Keletet, és az iráni háború is ebbe a hosszú destabilizáló sorozatba illeszkedik, amelyet az USA Izrael javára folytat, miközben a kóserjobboldali pártok hiteltelenné váltak a Trump-kormányzattal való intim kapcsolatuk miatt.

Ebben a kontextusban kell értékelni Orbán bukását és a regnálásával kapcsolatban megfogalmazott többé-kevésbé éles kritikát a Trump és Netanjahu által nem kompromittált, tehát hiteles jobboldal alábbi képviselőinek részéről. 

Martin Sellner, az Osztrák Identitárius Mozgalom vezetője, a pángermán Neue Rechte kulcsfigurája, a remigrációért kardoskodó európai mozgalom aktivistája:

„Úgy gondolom, az egyik legerősebb és legérvényesebb kritika Orbán Viktorral szemben az, hogy a pártja nem tudta fiatal vezetők egy új nemzedékét kinevelni. Úgy tűnik, azt hitték, hogy végtelen ideig nyerhetnek főleg idősebb vidéki szavazókat megszólítva, és ez meglátszik a szlogenjeikben, a plakátjaikban és a teljes mondanivalójukban.

Aktívan kellett volna fejleszteniük vagy legalábbis tolerálniuk a saját nacionalista ellenzéküket.

Képzeljük el, hogy ha Orbán közvetve támogatta volna a Mi Hazánk Mozgalmat, lehetővé téve, hogy professzionális erővé nője ki magát, talán még 20–30 százalékot is elérve. Így megszerezhették volna és becsatornázhatták volna a változás iránti természetes vágyat a népesség egyes részeiben, ahelyett, hogy hagyták volna, hogy az ellenük forduljon.

Végül valószínűleg ez volt az oligarchia vastörvénye.”

Boris Le Lay Japánban élő francia futurista-fasiszta teoretikus és politikai kommentátor: 

„Ami Orbán próbálkozását illeti, hogy Netanjahu és a washingtoni zsidók segítségével hatalmon maradjon, úgy tűnik, ez veszélybe került. Nem ejtenék egyetlen könnycseppet sem ennek a fickónak a politikai hulláján, ha a halálát megerősítik. Netanjahu könyvének a népszerűsítése és a washingtoni bűnözőkkel való szövetség között semmit sem lehetett megmenteni. 

Ahhoz, hogy a kontinens többi része ellen létezzenek, ezeknek az európai populista pártoknak külső erőkkel kell együttműködniük, amelyek a saját hasznukra használják őket. Ezt teszik szisztematikusan, és ezzel tisztában van az európai közvélemény. Orbán eltávolításával a szuverenista populizmus halála következik be, az Európa-ellenes logikájával együtt, amely arra készteti, hogy a legnyíltabban ellenséges államok kegyét keresse. Az új geopolitika szükségessé teszi az európai szolidaritást a Kínához, az USA-hoz vagy a bosszúszomjas államokhoz, például Törökországhoz hasonló revansistákkal szemben, amelyek nem titkolják ragadozó törekvéseiket Európa ellen. 

A populisták tolongtak Orbán támogatására, nem látva, hogy mi van kibontakozóban. Orbánnak egy dologban volt igaza, és ez tíz évre nyúlik vissza: Merkel 2015-ös, az EU államainak megkérdezése nélküli bevándorláspolitikája. Azóta sok víz folyt le a Dunán. Ráadásul Orbán maga sem ellenzi a bevándorlást, amennyiben az gazdagítja az oligarcha barátait. Orbán populizmusa, mint minden populizmus, elavult. Egy régi világhoz tartozik, ha egyáltalán valaha is létezett. Az a tény, hogy ezek a szuverenisták maguk is behódolnak idegen nagyhatalmaknak és megengedik, hogy megvesztegessék őket azért, hogy létezni próbáljanak a többi európaival szemben, azt bizonyítja, hogy a mikroszuverenitásuk soha nem volt komoly elképzelés. A nemzetállami talizmán kora lejárt. Most kontinens harcol kontinens ellen. Azokat, akik ellenállnak és megpróbálnak intrikálni a kontinens egysége ellen külső erők javára, az európaiak brutálisan a szemétbe dobják. Ez az új szabály. Azt kell mondanom, különösen kielégítő látni, ahogyan az amerikai zsidó jobboldal szikofantái (talpnyalói – a szerk.) forró könnyeket hullatnak Orbán politikai hullája fölött.

Ezek az emberek teljes szégyentelenséggel Washington ügynökeiként cselekszenek Európa érdekeivel szemben. Ezek a szemfényvesztők, akiket Musk válogatott ki, mentálisan Amerikában élnek, és azt hiszik, hogy az európaiak is ugyanígy tesznek.

Orbán platformja elavult volt. Továbbra is kihasználta a szíriai bevándorlás maszlagát tizenegy évvel később is, azt gondolva, hogy ez örökké elegendő lesz a választások megnyeréséhez. Egyébként semmilyen politikust nem kellene csodálni azért, mert bevándorlásellenes politikát folytat – és Orbán csak felszínesen folytatott ilyet, egyre tömegesebb gazdasági bevándorlást szervezve. Senki nem ünnepel államfőt azzal az indokkal, hogy állítólag ellenállt hazája bármely idegen hadsereg általi inváziójának, vagy hogy börtönbe fogja vetni a bűnözőket. Ez egy állam alapvető feladata. Ha különlegesnek találjuk, hogy egy politikus nyilvánvaló dolgokat mond, implicit módon bagatellizáljuk a legaberráltabb politikai ötleteket.

A bevándorlás elutasítása nem lehet »politika«, hanem olyan nyilvánvaló előfeltétel, mint kettő meg kettő az négy. Ebben a keretben kell a politikusokat működésre kényszeríteni, ez a belépőjegy ára bárkinek, aki részt akar venni a vitában. Egyébként Orbán soha nem volt ellenzéke semminek, ami komoly. Obama alatt ő volt az első, aki amerikai fehér nacionalistákat tartóztatott le, hogy kedvére tegyen a Demokrata Pártnak.

Nem számolta fel az antirasszista törvényeket, és a »holokauszttagadás« három év börtönnel büntethető Magyarországon (szemben Franciaországban egy évvel!). De ami a legfontosabb, Orbán túlságosan komolyan vette magát. Ahogy egyre többet hallgatta a saját beszédét, egyre inkább nagyon a saját súlycsoportja fölött akart bokszolni. Amikor az országod tízmillió lakosú, és a gazdasága a francia GDP alig hét százalékát éri el, a kontinens politikai döntései feletti vétójog követelése túlságosan irreális. A létezéshez odáig jutott, hogy úgy cselekedett, mintha a kis Magyarország Európa geopolitikai tengelye lenne, az országát pedig átalakította bármely nem európai állam ügynökévé, amelynek vitája van a kontinens többi részével. Orbán egész Magyarországot egy bérelhető trójai falóvá tette. Nincs olyan ellenséges, Európán kívüli hatalom, amelyet ne fogadtak volna Budapesten vörös szőnyegen. Agresszív támogatója volt a kínai gazdasági gyarmatosításnak kenőpénz ellenében.

Amerika, Kína, Izrael, Törökország – végül Orbánnak kellett a harmadikvilágizmus egyetlen képviselőjének lennie, amelyről az Izrael-párti jobbközép beszél reggel, délben és este. Ez történik, amikor valaki szuverenista autizmussal küzd és egyúttal politikailag maximálisan korrupt: egy bőröndnyi készpénzért Európa felvállalt ellenfeleinek a hasznos idiótájává válik, általános bizalmatlanságot generálva környezetében. Végső soron ez választási szempontból nem működik – mivel választásokról van szó: Magyarország Európában van, és a magyarok nem akarnak elszigetelődni azért, hogy Orbán homályos üzleteket köthessen a Kínai Kommunista Párttal vagy a Trump családdal. A szankció elkerülhetetlen volt.

A 2010-es korszak véget ért. 2026 van, a globális geopolitikai helyzet újradefiniálta a blokkokat. Európát minden irányból támadják, először is az Egyesült Államok. Ezen ellenséges blokkok növekvő nyomása alatt az európai hazafias érzés csak növekedhet a közvéleményben. A »szuverenizmusnak«, amely mindig a többi európai országot azonosítja elsődleges ellenfélként, akárkivel szövetséget kötve, nincs perspektívája egy ilyen kontextusban. Aki úgy dönt, hogy szövetséget köt Európa felvállalt ellenfeleivel, az arra ítéli önmagát, hogy a választói marginalizálni fogják.”

Björn Höcke, az AfD türingiai vezetője, a párt jobbszárnyának vezéralakja:

„Orbán Viktor választási veresége fontos mérföldkő – nemcsak Magyarország számára, hanem az egész európai politikai rend számára is. Ez összetett gazdasági, politikai, strukturális és pszichológiai kölcsönhatásokból, valamint kívülről érkező hatalmas propagandahatásból ered. Nem egyetlen politikus elszigetelt kudarca.

Melyek ennek a választási eredménynek az okai?

• A gazdaság felülmúlja a politikát. A tapasztalatok szerint az infláció, a vásárlóerő csökkenése és az életköltségek növekedése a legmeghatározóbb tényezők a választói döntésben. Történelmileg folyamatosan kiderül, hogy a kormányokat – függetlenül politikai irányultságuktól – megbüntetik gazdasági feszültség idején. Ebben az értelemben Orbán Viktor nem annyira a nacionalista vonalának volt az áldozata, mint inkább a gazdasági ciklusok által serkentett klasszikus demokratikus ciklusok működésének.
• A jólét ígérete relativizálja a magyar szavazók többsége számára a hazafiak által gyakran döntőnek tartott tényezőt: a tömeges migrációt. Míg ez a téma ma sok nyugat-európai országban meghatározó, Magyarországon nem játszik ugyanolyan szerepet, egyszerűen azért, mert hiányzik a migráció negatív hatásainak valós tapasztalata. A mindennapi élettől elváló politikai narratíváknak kevés mozgósító erejük van.
• Nem szabad alábecsülni a nemzetközi keretet: Orbán egy rendkívül széles ellenfélmezőnnyel szemben találta magát politikai, médiabeli és intézményi szinten egyaránt. A nemzeti szuverenitás és a nemzetek feletti érdekek közötti feszültség, különösen az EU keretében, az utóbbi években jelentősen fokozódott. Magyarország egyre inkább ennek a konfliktusnak a látható színtere lett, a nemzeti szuverenitás határozott védelmét szimbolizálva Brüsszel nemzetek feletti igényeivel szemben. Ilyen körülmények között egy választás már nem pusztán egy belpolitikai döntés.
• Orbán egyike a kevés európai politikusnak, akinek államférfihoz méltó megközelítése van. Annak érdekében, hogy kis hazája egy sajátos identitású útra léphessen, és a jelenlegi körülmények között manőverezési tereket nyithasson, erős partnereket kellett keresnie. Orbán alatt Magyarország szoros kapcsolatokat ápolt Izraellel. Feltételezik, hogy a Hezbollah ellen 2024 szeptemberében végrehajtott csipogós támadás, amelyet Magyarországon manipulált kommunikációs eszközökkel hajtottak végre, ennek bizonyítéka. Míg a Netanjahuhoz való közeledés sokáig előnyt jelentett Orbán és pártja, a Fidesz számára, mostanra hátránnyá vált. Az izraeli miniszterelnök egyre vallásosabb politikája, valamint az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni támadása kétségtelenül belpolitikai károkat okozott Orbánnak.

• Tizenhat év a kormány élén a Fideszt állampárttá változtatta – a szó negatív értelmében. Számos fiatal magyar beszélt nekem a túlzott nepotizmusról. Ez a favoritizmus kultúrája, még ha a legtöbb esetben jogi keretben is zajlott, egyre több magyar számára valódi bosszúság forrásává vált, és a fiatal generáció számára gyakran döntő volt a szavazásnál. Nem ok nélkül működik az AfD együtt az Európai Parlamentben egy magyar hazafias párttal (Mi Hazánk Mozgalom), amely különböző okokból egyértelműen kritikus Orbánnal szemben.
• Maga az idő is politikai szereplő. 2010 óta hatalmon, Orbán az egyik leghosszabb ideig hivatalban lévő európai kormányfő volt. De a politikai hosszú élet szinte elkerülhetetlenül kopási hatásokkal jár. Egy hosszú ideig tartó feszültség, amely nagyon produktív lenne, nem tartható fenn örökké sem egy közösség, sem egy egyén által. Ez az oka annak is, hogy a választók ciklikusan változást keresnek, abban a reményben, hogy új impulzusokat kapnak – gyakran keserű csalódással.

Mit jelent Viktor Orbán veresége számunkra, hazafiak számára, és Európa számára?

Rövid távon kétségtelenül a patrióta erők gyengülését jelenti Európában. Orbánnal elveszítünk egy szimbolikus nemzeti figurát az EU-ban, egy olyan szereplőt, aki rendszeresen védelmezte a nemzeti mozgásteret az európai centralizmussal szemben, és aki legalábbis fékezte a nagymértékű demográfiai átalakulást. A politikai változás után Lengyelországban és más országok instabilitása miatt az erőviszonyok még inkább eltolódnak az EU nemzetellenes establishmentjének javára. Az Oroszországgal való konfrontáció is fokozódhat, ami békepárti hazafiként mély aggodalommal tölt el.

Ami reményt ad nekem, az az, hogy Magyar Péter nem egyszerű uniós ügynökként lett megválasztva, hanem elsősorban azért, hogy megszakítsa a Fidesz vezető körének pártérdekű mozdulatlanságát. Magyar a kampány során az erős határok mellett érvelt, rövid távon nem zárta ki az együttműködést Oroszországgal az energetika terén, fesztelenül felemelve a magyar zászlót. Hazafiként mutatkozott be. Még ki kell derülnie, hogy valóban az lesz-e. A kételyek jogosak. Ugyanakkor kritikával illette Orbánt, amiért nem védte eléggé a szlovákiai magyar kisebbséget. Ebben a kontextusban a Benes-dekrétumok eltörlésére is felszólított. Ha Magyar megerősítené ezeket az álláspontokat, az akár a történelmi viták termékeny útját is megnyithatná egész Európa számára.

Tekintet a jövő felé: önbizalom a beletörődés helyett

Európai hazafiként optimisták maradhatunk a »magyarországi választási sokk« ellenére. Megújulási programunkhoz hosszú lélegzetre van szükségünk. A politikai áramlatok jövőt meghatározó elemei nem tűnnek el a pártpolitikai választási vereségek miatt, hanem átalakulnak. A hazafias pártok folyamatos támogatása olyan országokban, mint Németország vagy Ausztria, azon a tényen alapul, amelyet még a legkifinomultabb propaganda bevetésével sem lehet eltitkolni, hogy tudniillik a felhalmozódott problémákat – migráció, szuverenitás, gazdasági visszaesés – többé nem oldhatja meg a hatalmon lévő politikai osztály, mivel az ideológiai elvakultság és a technikai képtelenség megakadályozza az alapvető irányváltást. Az egyetlen probléma az, hogy ezen változtatás nélkül az összes európai országnak először tovább kell folytatnia a lejtőn való süllyedést. És a károk napról napra egyre súlyosabbak lefelé haladva, a salakbuborék folyamatosan telítődik, amíg ki nem pukkan. A politikai megújítóknak a jövőben hősies feladatokat kell majd teljesíteniük.

Ebben a helyzetben Albert Camus egyik gondolata válik különösen fontossá: az alapvető választás a belenyugvás és a lázadás között. Számunkra, európai hazafiak számára ez csak egy dolgot jelenthet: a stratégiai újraszerveződés jobb, mint a belenyugvó visszalépés. A választási vereségeknek nem feltétlenül kell a jelentőség elvesztését jelenteniük, hanem, minden csalódás ellenére, egy új irányvonal kiindulópontjává válhatnak. És minél mélyebbre süllyed az autó a sárban, minden országban, annál alapvetőbb lesz az újjászületés potenciálja, készen arra, hogy egy eltökélt, úttörő szellem aktiválja.

Ezért a magyarországi választásokat nem a hazafias változás projektjének érvénytelenítéseként kell szemlélni, hanem olyan mutatóként, amely gazdagítja a jelenségek megértését: a politika egy adott felfogásának időbeli korlátait, a gazdasági realitások erejét – és egy olyan Európa tartós dinamikáját, amelynek még meg kell találnia saját útját a jövőbe.”

(Forrás: Martin Sellner és Björn Höcke X-profilja, illetve Démocratie Patricipative/bfmtv.life)

G. I.

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját. 

Kapcsolódó: