Nemcsak az adót nem fizetik az amerikai techóriások Magyarországon, de a magyar sajtót is tönkretették

Miközben idehaza szinte minden politikai vita arról szól, hogyan osszuk el a beszedett közpénzt, mi az igazságos, ki miért kapott, és jól kezelték-e, addig hagyjuk, hogy dollárszázmilliók adózatlanul vándoroljanak ki az országból.

Szinte lehetetlen kiszámolni, hogy mennyi adót nem fizettek be az amerikai techóriások Magyarországon és az Európai Unióban. Nem hiszem, hogy ezeknek az óriásvállalatoknak be kell mutatniuk a NAV-nak, hogy a Magyarország területére célzott hirdetések mekkora bevételt generálnak. A hobbihirdetőkről is keveset tudhatunk, akik kezdő vállalkozásokat magánszemélyként népszerűsítenek. Csak az adószámmal kiállított számlákról tudhatunk biztosat. Amikor hirdetéseket értékesítettem a Google-nek, a portfólióm negyedéves bevétele volt akkora, mint egy magyar középvállalkozás éves bevétele. És én a legkisebb értékesítési kategóriában voltam, ráadásul ez öt éve volt. Ha összeszámolnánk, hány ilyen alkalmazott dolgozott egy időben, és ezt beszoroznánk tagországonként, irreális szám jönne ki.

A reklámadó mint „csodafegyver” nem vált be. Főleg a társadalom nyugatosabb fele, a liberális sajtó, a PR-cégek és Brüsszel ellenállása miatt. Meg persze dollármilliárdok sorsát befolyásolni igencsak nehéz műfaj, másnak sem sikerült még ez.

De ha eltekintünk az adókieséstől, attól, hogy ezeknek a cégeknek alig van – ha egyáltalán van – bejelentett magyar alkalmazottjuk, és attól, hogy nem vonatkoznak rájuk a magyar törvényhozás által alkotott szabályok, van egy sokkal fontosabb és mélyrehatóbb hatásuk.

Ez a „bevételszivattyú” tette tönkre a magyar sajtót és a magyar közéletet. Mivel a reklámbevételek jelentős része ezekhez a cégekhez vándorol, a Magyarországon bejelentett és működő újságok szinte nem képviselnek valódi piaci értéket, nem fenntarthatók. Ezért tudott az a helyzet előállni, hogy Magyarországon a meghatározó média vagy a magyar kormányhoz köthető forrásokból él, vagy külföldi hálózatok és külföldi kormányok által finanszírozva tud életben maradni.

Ez nem volt jó a kormánynak, mert nem fogalmazódott meg építő jellegű kritika a működésével szemben. Ezeknek a mamutcégeknek az újságjai valójában el sem érték igazán az embereket, tartalomgyártásuk pedig inkább ellenszenvet váltott ki a társadalom nagyobb részéből. Nem volt jó az úgynevezett „függetleneknek” sem, hiszen működésük egy részét olyan forrásokból finanszírozták, amelyekkel a megválasztott magyar kormánynak vitája volt. Vagyis nem sajtóként működtek, hanem politikai oldalt választottak, méghozzá külföldit. Ez nyilvánvalóan nem egészséges, és a következményeit még nem biztos, hogy teljesen felfogtuk.

A magyar társadalom a kezdetektől közösségimédia-, vagyis Facebook-függő. Ennek okaira és feltárására valószínűleg mélyreható kutatásokat kellene készíteni. De ez a függőség a politikát is eltérítette: már-már nemzetgazdasági kockázata van a facebookozásnak. A politikusaink nem érnek rá dolgozni, annyi videót készítenek. A magyar miniszterelnökség várományosa idejének jelentős részét kommenteléssel és élő videózással tölti. Volt felesége és az előző köztársasági elnök is annyira szeretett szelfizni, hogy valószínűleg nem volt idejük elolvasni a kegyelmi kérvényeket az aláírásuk előtt.

Ami pedig talán ennél is fontosabb: arra hivatkozva, hogy az európai szabályok bonyolultak, a techcégek lemondtak a politikai hirdetésekről. Ez a gyakorlatban azonban azt jelenti, hogy a Meta és az Alphabet mondja meg, mi számít politikai hirdetésnek. Oltásokról szóló riportot nem lehet hirdetni, a Szabó Bence-féle adománygyűjtés viszont mehetett a kampány alatt. Mindkettő politika; valaki valahol eldöntötte, melyik az, és melyik nem. Toroczkai Lászlónak nem lehet Facebook-oldala, de a Tisza Párt vezetőjének természetesen lehet – a párt logója nem mellesleg kísértetiesen hasonlít a Meta logójára.

Európai uniós, határokon átívelő hirdetések sem lehetségesek ezekre a szabályokra hivatkozva, ami megint csak nehezíti az európai közélet, az újságírás és a közbeszéd kialakulását. Ez ismét csak a nemzetállamok feletti szinteknek kedvez, mert nemzetállami szinten mi, európaiak, soha nem beszélünk a brüsszeli politikusok felelősségéről. Nincs erre online tér, részben ezen cégek működése miatt.

Ha a belengetett új médiatörvény nem fogja átfogóan szabályozni ezeknek a platformoknak az adóztatását, és nem próbálja meg betartatni velük a magyar jogszabályokat, akkor az csak egy ósdi, a 90-es évek vitáit felmelegítő parasztvakítás lesz. Természetesen ez nem áll távol a Tisza Párt eddigi tevékenységétől – szóval miért is ne lehetne így?

Sarnyai Gábor

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódó: