Az irónia egy olyan műfaj, amit úgy tűnik, tényleg csak kevesen értenek

Az irónia olyan közlésmód, amelyet nem szabad szó szerint értenünk. A közlő nem a saját véleményét mondja, hanem annak az ellenkezőjét, vagy egy másvalakiét, anélkül, hogy ezt jelezné – áll a szócikk első soraiban a Wikipédián. Az irónia érzékeléséhez persze kell némi tájékozottság, intelligencia, esetleg egy kis humor. Belátom, utóbbiból ha nekem jutott is, valóban néha sajátságosnak tűnhet, de szerencsére ez azért is lehet, mert mi, emberek, minden uniformizálási törekvés ellenére egész egyszerűen nem vagyunk egyformák.

Mielőtt azonban a saját eseteimre rátérnék, megjegyzem, hogy az ironizálás csapdájába nem csak én csaltam a közbeszédet ezekben a napokban. Hiszen Puzsérék néhány napja közzétett videós performansza révén is középpontba került a műfaj. Én készséggel elhiszem egyébként nekik, hogy ironizálni akartak, azonban úgy gondolom, ők már valóban átléptek egy olyan határvonalat, ami túlmutat azon a közlésen, amit nem kell szó szerint érteni – és nem azért, mert szó szerint értettem volna a szavaikat. Akkor is átléptek egy határt, ha kiválóan figurázták ki a verbális lincselésre bármikor kapható tiszás szekta tagjainak internetes vérszomját.

Gárda mellény és migráció

Amióta különböző módokon és felületeken közlöm (jobboldali) világnézetemből fakadó véleményemet, azóta szeretek élni (szerintem) humoros, sokszor irónikus szófordulatokkal, mondatokkal és egyéb írásbeli eszközökkel. A humort egyébként is rendkívül fontosnak tartom már csak azért is, mert jó néha kiszakadni a gyorsuló világ komoly tartalmakat előállító információdömpingjéből. Még egyszer, ezzel az eszközzel jó másfél évtizede előszeretettel élek, vagyis azóta, amióta a nyilvánosság számára írni kezdtem.

Most azonban valami megváltozott. Nem, nem én, sokkal inkább a politikai közbeszéd és a közhangulat. A közösségi média soha nem látott befolyása miatt talán, de immár tényleg mindenkihez másodpercek alatt eljuthat minden. Akár az irónia is. A politikai közhangulatban lincselésre váró, sokszor akár önhibáján kívül is tájékozatlan tömeg pedig ugrik mindenre, amit nem ért, nem ismer, mégis úgy érzi, a politikai lelkébe gázoltak vele. Több bejegyzésem is ennek esett „áldozatául” az elmúlt időszakban.

A Csíksomlyói búcsún jelen lévő, május 31-én le nem mondó Sulyok Tamás köztársasági elnökről például egy fotót is készítettem, amint megérkezik a nyeregbe a több százezer zarándok között. Ezt a képet tettem közzé a saját Facebook-oldalamon egy olyan ironikus szövegkörnyezetben, amelyben a fehér ing-fekete mellény kombinációt a betiltott Magyar Gárda fehér ingből és fekete mellényéből álló formaruhájához mertem hasonlítani. 

A bejegyzés közel egymillió embert ért el és elképesztő reakciókat váltott ki főleg a fideszes érzelmű Tisztelt Választópolgárokból.

Azt persze tudjuk, hogy a dilivonaton nincsen fék, de ami kereken egy hétre rá következett, arra még a legszebb rémálmaimban sem gondoltam volna: egy teljesen nyilvánvalóan iróniával fűszerezett bejegyzésem nemhogy meghaladta a másfél milliós elérést, de tulajdonképpen a PSG és az Arsenal Bajnokok Ligája döntője után az egyik fő beszédtéma volt a közösségi média pokoli bugyraiban.

Ez pedig valahol ijesztő. Azt jelzi ugyanis, hogy a Facebookot használó, fanatizált tömeg egyre kevésbé képes megkülönböztetni a valótlant a valóstól, az iróniát a komolytól. 

A BL-döntő délutánján a belvárosi szurkolói zónába tartva lettem arra figyelmes, hogy a mozgó lépcsőn egy csoport afrikai származású, jól láthatóan Arsenal drukker közeledik. Nekem pedig egyből beugrott, hogy bizony Magyar Péter előző nap Brüsszelben tárgyalt és kötött valamiféle politikai egyezséget Ursula von der Leyennel, aki a migrációs paktum Magyarország általi végrehajtásának szükségességéről és lehetőségeiről kezdett beszélni a közös sajtótájékoztatón. 

A bejegyzéshez kommentben egy olyan képet is elhelyeztem, mely a Puskás Aréna felé száguldó kettes metrón készült: egy Dembelé mezes afrikai származású PSG-fanatikus bőröndjével közelítette meg a létesítményt. „Hozzák az egész pereputtyot” – jegyeztem meg ironikusan a kommentben megosztott képnél.

Ahogyan írtam, a dilivonaton nincsen fék: miközben ugyanis a francia PSG, majd az angol Arsenal szurkolói között élveztük a futballhangulatot, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a Facebook-oldalamra elkezdenek záporozni a szidalmazó, alpári stílusban írt üzenetek. Ezekben az iróniát és persze engemet talán hírből sem ismerő figurák kezdtek jobb esetben kioktatni futballról, Bajnokok Ligájáról, egyebekről. Persze, honnan is tudhatnák, hogy az első BL-döntő, amit végigizgultam, 1999-ben volt, Kispest-meccsekre pedig 2001 óta járok rendszeresen? Nem várhatom el, hogy ha ők valakinek üzennek, valamihez kommentelnek, akkor előtte talán tájékozódjanak. A legkeményebb az egészben azonban nem ez.

Amennyiben ugyanis ezt a bejegyzést pontosan így valamelyik tiszás influenszer, humorista teszik közzé, akkor azok az emberek, akik engem szidalmaznak, nagyon is értették volna azt. Hiszen erre a fajta paródiára építették az egész kampányukat.

Persze, hiszen csak Bödőcsnek, Somogyinak és Dombóvárinak szabad ironizálni, humorizálni. Amennyiben pedig egy felelős politikus az övéknél is nagyobb viccet süt el teljesen komolyan gondolva és tálalva, kritika nélkül el is hiszi azt, aki hinni akar. Mindenáron.

Irónia nélküli hülyeséggel miniszterelnök is lehetnék

Emlékszünk még, hogyan is indult Magyar Péter valamelyik országjárása? Amikor betévedt egy airsoft-pályára, majd mindenféle irónia nélkül, teljesen komolyan közölte, hogy az bizony a vidéki Magyarország, és aki nem hiszi el, az egy aljas propagandista. 

Ugyanilyen magabiztossággal, bármiféle irónia nélkül közölte azt is, hogy a magyar válogatott szurkolói miatta énekelték a meccseken a Tavaszi szél vizet áraszt című népdal lelátóra átfabrikált változatát. 

Az akkoriban épülgető tiszás szekta pedig Magyarral együtt akkor is azt harsogta, hogy csak utólagos magyarázkodás bedobni a tényt, hogy a dal már egy 2021-ben megjelent zenei hanganyagon is szerepelt, amikor a Tisza csak egy egri lángosozóban üzemelő bizniszpárt volt, Magyar Péter pedig a Fidesz lelkes tapsolója. „Tudjuk, holnap megírja a propaganda, hogy eddig is énekelték” – tette hozzá magabiztosan Magyar a szurkolói énekről szóló bejegyzésében.

A szekta tagok pedig még akkor is ezt harsogták, amikor az évekkel korábbi YouTube-videókkal szembesíteni merte őket valaki a saját tudatlanságukkal, a tájékozottság teljes hiányával, ami a magabiztosság gőgjével párosulva súgja az elvakult politikai híveknek, hogy nekik semmi szükségük nincs holmi utánanézésre, önkorrekcióra, tanulásra.

Így juthatunk el a felismerésig, hogy amennyiben valaki nem ironizál, vagyis komolyan gondolja a közlést, akkor akár egy ország miniszterelnöke is lehet. 

A fenti jelenség pedig, amely politikai oldaltól függetlenül létezik a közbeszédben, valóban baljós árnyakat vethet nem csak Magyarország, hanem a fehér, európai ember jövőjére nézve. A közösségi médiában megjelenő kortünet jelzi ugyanis a valamikor oly nagyszerű és magas emberi szellem fokozatos leépülését, az elbutulást. A hanyatlást, amely persze talán szükségszerűen kell elhozza a totális bukást egy következő, új Aranykor hajnalához. 

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.