Hodász András nehezen viseli az egyházi népénekeket

Egy úgynevezett progresszív-keresztény honlapon jelent meg Hodász András hitehagyott papból coachcsá avanzsált személyiség írása, amely a keresztény, elsősorban katolikus egyházi énekeknek a gyermeki lélekre mérgező – pardon: „toxikus” – hatásával foglalkozik.

A helyes az lenne, ha nem foglalkoznánk egy bűntudatától szabadulni kívánó, kiugrott pap egyházhibáztatásával, lelki projekciójával, ami pszichológiailag tökéletesen érthető. Viszont 

a „mérgező” tematika annyira népszerűvé vált – és mérgezővé, tegyük hozzá, ha már –, hogy érdemes egy kicsit foglalkozni vele.

A közösségi oldalakról ömlenek a mérgező szülőkről és bántalmazó kapcsolatokról szóló érzelmes megnyilvánulások, és a mérgezési szakemberek és önjelölt szakemberek által közzétett elemzések. Kétségtelenül szezonja van a témának, miután a politikai hangnemben is uralkodóvá vált a gyalázkodás, a verbális terror, vagyis a mérgező hangnem.

Hodász írása ezek közé illeszkedik, és természetesen az egyházat veszi célba. Szerinte a keresztény dalszövegek toxikusak,

„önbántalmazást, szégyent, generalizált bűntudatot, toxikus félelmet, szorongást, önmagunk leértékelését, érzelmeink invalidálását, teljesítménykényszert, irracionális elvárásokat” keltenek bennünk, főleg ha otthon is éneklik a szülők a kicsi gyerekeknek a keresztény családokban. „Az inkriminált dalszövegek gyakran túlzott bűntudatkeltéssel, önmarcangolással, az önképet romboló kifejezésekkel vannak tele.”

Aztán kibújik a szög a zsákból: legfőképpen a népénekekkel van baja, azaz a katolikus hagyománnyal. 

„Elsősorban a népénekek lehetnek problémásak, melyek eleve évszázadokkal korábbi társadalmak gondolkodását tükrözik. Katolikus részről – Tárkányi–Zsasskovszky elévülhetetlen érdemeinek következményeként – élen jár ebben a 19. századi népénekek színe-java” – jelenti ki, aztán Istenért kezd aggódni: „Belegondoltunk valaha, hogy milyen istenképet tükröznek ezek a mondatok? Ennek pedig messzemenő következményei vannak: a bántalmazás relativizálása, az áldozathibáztatás, vallási nyelvbe csomagolt trauma.”

Természetesen a nemzetért való fohászkodás sem maradhatott ki a vádemelésből: 

„Nem gondolom, hogy az Isten, hazánkért térdelünk elődbe kezdetű ének szerzője bántalmazó kapcsolatot akart leírni a Teremtő és a magyarok között, mégis, ezek a sorok veszélyes üzenetet hordoznak: a fájdalom nem opció, az erőszak megérdemelt, Isten pedig szenvedéssel nevel.” Aki egyébként hallotta már egyszer is ezt a fenségesen áhítatos népéneket, és nem rendítette meg annak mélységesen tiszta érzelemvilága, az teljes érzelmi süketségben és vakságban szenved a magyar néplélek iránt.

Hodász hitét, vallásosságát, teológiai félreértelmezéseit megítélni nincs indíttatásunk, de azzal tisztában kellene lennie, hogy ezek a bírálatok mennyire rosszul hangzanak az ő szájából. 

Az egyházi népénekektől félteni a hamvas lelkű ifjúságot finoman szólva is farizeus aggodalomnak tűnik az újsütetű keresztény coachtól. 

Emellett tekintettel kellene lennie az asztalról és az odapiszkításról szóló népi bölcsességre is.

Egyébként az egyházi énekek helyzete, szerepe a hitéletben érdekes kérdés lett volna, megfelelően hiteles előadók tolmácsolásában. Tudjuk, hogy már Liszt Ferenc is felajánlotta szolgálatait a romantikus egyházzene reformja tárgyában, és Kodály Zoltán életművében is kiemelkedő helyet foglalnak el a megrendítő erejű, magyar zenei hagyományokat a kodályi zsenialitással megújító vallási tárgyú zeneművek.

Ugyanakkor a keresztény egyházak ragaszkodása a hagyományos népénekekhez – még ha azok nem is feltétlenül hódítják meg a zenei Parnasszus csúcsait –, vagyis a hagyományok őrzése és továbbéltetése egyáltalán nem vaskalaposság, pláne nem mérgező bántalmazás az egyházak részéről. 

Hanem éppenséggel mai korunk egyik legbiztosabb gyógyszere: a múlt, szüleink, az ősök, a saját kultúránk tisztelete.

Érthető, ha progresszív-keresztény Hodászok tömege próbálja erodálni, rombolni, pusztítani.

Kapcsolódó: