Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház főigazgatója immár tíz éve, és – mivel ismét megpályázta ezt az állást – jó esélye van arra, hogy újabb öt évig ő vezetheti majd a nemzet első színházát. Interjúnkban az általa vezetett intézményről, illetve arról az eddig hazánkban soha nem látott nagyságú nemzetközi színházi rendezvényről, a 10. Színházi Olimpiáról kérdeztük, melynek művészeti vezetése nem csak nagy megtiszteltetés, de embert próbáló feladat is.
– A Nemzeti Színház az ország, a magyar nemzet legelső színháza. Mit jelent önnek, hogy főigazgatóként egy ilyen intézmény élén áll?
– Mindenképpen hatalmas felelősség és legalább akkora megtiszteltetés, hogy ennek a színháznak az igazgatója vagyok, immár tíz éve. Úgy gondolom, az az összetettség, ahogy működik ez a színház, igazi kihívást jelent a számomra.
Öt komoly nagy témánk van, s ezekre épül fel a színházunk. Egyrészt a Nemzeti repertoárszínházként működik – ebben tulajdonképpen az összes többi színházhoz hasonlít –, és teljesíti azokat a mutatókat, amelyek szükségeltetnek ahhoz, hogy nemzeti státuszú színház legyen. Ennek feltétele egy komoly társulat megléte mellett egy olyan sokrétű repertoár, amelyben a klasszikus magyar és világirodalmi darabok mellett kortárs művek is megtalálhatók. Repertoárunkban – ilyen sem volt még – egy időben ott van a három magyar klasszikus, Az ember tragédiája, a Bánk bán és a Csongor és Tünde is. A magyar drámai triász műsoron tartása – amihez jöhetnék még más nagy művek is, mondjuk a Tóték – a mi aranytartalékunk, amit idődről időre megújítunk, újrafogalmazunk, újragondolunk. A világirodalomból is vannak klasszikusaink – A kaukázusi krétakör, a Don Juan vagy a Bakkhánsnők –, kilenc nagy nemzet színpadi műve található jelenleg a repertoárunkon.
A színházi kínálatunk úgy épül fel, hogy megvan a repertoárunk gerince – például a János vitéz vagy a Vitéz lélek tíz éve megy már –, ami öt-hat darabból áll, s ezek mellé rendszeresen jönnek újak is. Ha viszont egy-egy bemutatóval nem megfelelően érjük el a közönségünket, akkor azokat a darabokat le kell vennünk a műsorról, hogy teret adjunk újabb címeknek. Társulatunk most is közel ötven előadást képes játszani, ami azt is jelenti, egy-egy darabot havonta egyszer tudunk műsorra tűzni.
Nézőszámainkat tekintve – s ez a többi színházra is vonatkozik – alaptalan volt az a félelmünk, hogy a pandémia után nem jön vissza a közönség. Hála Istennek szinte minden színházba visszatért a koronavírus előtti közönsége, nekünk is alig van olyan hetünk, ahol a látogatottságunk száz százalék alatt marad. Másrészt ugyanezen intézményen belül működik egy folyamatosan utazó, állandóan – vidéken és külhoni területeken egyaránt – tájoló színház. Volt olyan évünk a pandémia előtt, amikor egy évben több mint száz turnét valósíthattunk meg. Ez véleményem szerint egyetlen másik hazai kőszínházunkról sem mondható el.
Harmadik lábunk a befogadó jelleg, erre is nagyon nyitottak vagyunk. Itt is hasonló nagyságrendben, több mint száz előadást fogadtunk be, akár vidéki, akár külhoni, határon túli színházaktól. Negyedikként említem azt a feladatunkat, amely fesztiválok szervezéséből áll, nagyon komoly nemzetközi kapcsolatokat építő, megélő színházként létezünk. Nálunk van az ország legnagyobb jelentőségű színházi fesztiválja, a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM), amelyet már kilenc alkalommal szervezünk meg. Ez is egy kapu a világra, lehetőség a fiataloknak, a közönségnek, annak a rétegnek, amely nyitott, befogadókész és kíváncsi. De nem csak hozzánk jönnek, mi magunk is csak ebben az évadban hat komoly turnén voltunk külföldön, többek között Bécsben, Újvidéken, Szarajevóban.
Végül az ötödik lábunk is rendkívül fontos, hisz mi egy oktatási intézmény is vagyunk. Együttműködünk a színházi képzést megvalósító intézményekkel, a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel (SZFE) és a Kaposvári Egyetemmel. Megemlítem, hogy az elmúlt hónapban volt vagy hat vizsga itt az épületen belül, de emellett is folyamatosan vannak nálunk növendékek, akik reményeink szerint otthonuknak érzik a Nemzeti Színházat. Ez a felsorolt öt téma, az öt „láb” nincs meg máshol egyszerre, nem csak Magyarországon, de külföldön sem tudok olyan intézményről, ahol ez az összetett működési rend határozná meg az adott teátrum mindennapjait. Remek és kipróbált csapatom van, mégis óriási a felelősség, hogy ezt a működési struktúrát magas színvonalon és szenvedéllyel fenntarthassuk. Úgy gondolom, hogy ilyennek kell lennie egy nemzeti színháznak, vagy másképpen fogalmazva: ilyen az én Nemzeti Színházam.
– Ön már két ciklus óta vezeti a Nemzeti Színházat és a harmadik ciklust is megpályázza. Annak idején mivel nyerte el ezt a pozíciót és mit sikerült megvalósítania a terveiből?
– Merem hinni, hogy a korábbi színházi munkásságaim alapján nyertem meg annak idején a pályázatot, amibe beletartozik a beregszászi 15 évem, az operaházi főrendezőségem és az a debreceni nyolc évem, ami alatt a Csokonai Színház egy nagyon jó korszakát élte meg. A színház jelenlegi működésének víziója – az előbb említett öt láb – már az első pályázatomban benne volt, a csapatommal együtt úgy gondoltuk, hogy egyszerre ilyen széles sávban kell mozognunk.
Tulajdonképpen az első ciklus három éve alatt sikerült is felépítenünk azt, amit elterveztünk. Ennek része, hogy kialakult egy olyan társulat, amelynek köszönhetően a világ legjobb rendezői jönnek hozzánk rendezni, sőt a későbbiekben is boldogan jönnek vissza hozzánk, mert nem csak a társulatunk remek, de a körülmények is vonzóak. Igazgatóságom alatt a színház – közel hét éve – egy pici játszóhellyel is bővült: a Bajor Gizi szalonnal, ahol önálló esteket valósítunk meg, így most már négy játszóhelyünk is van. Az elmúlt öt évben alig volt változás a társulatunkon belül, kialakult egy olyan csapat, amire lehet építeni.
Fiatalok viszont mindig érkeznek hozzánk – most is szerződtetek két végzős kaposvári színészt – van egy húszas évei végén járó generációnk, akik most már a főszerepeket játszák. Persze még mindig van hiányérzetem, de ez egy állandó mozgásban lévő rendszer, amiben már nagyon sok mindent megvalósítottunk. Sikereink egyik jutalmának érzem azt is, hogy most – elnyerve ezt a jogot – megrendezhetjük a 10. Nemzetközi Színházi Olimpiát.
– Hallhatnánk bővebben ennek részleteiről?
– Büszkén mondhatom, hogy ilyen nagyszabású színházi rendezvény még sohasem volt Magyarországon, de még európai, vagy világviszonylatban is egyedülálló lesz, hiszen a világon ez 2023 legjelentősebb ilyen eseménye. A számok lenyűgözőek: 70 helyszínen 58 ország 400 társulata több mint 7500 résztvevővel fog 750 előadást színpadra vinni. Ekkora léptékű, az egész országot lefedő színházi esemény – aminek sikeres megrendezéséhez kaptunk 4 milliárd forint állami támogatást – nem volt még hazánkban, érthető, hogy most ez tölti ki a mindennapjaimat, olyannyira, hogy az általam rendezett Bánk bán március végi bemutatóját is áttettük októberre, hogy minden erőmmel az olimpiára tudjak összpontosítani.
– Mit kell tudnunk az olimpia múltjáról, lebonyolításáról?
– Most tízedik alkalommal kerül megrendezésre – eredetileg görög kezdeményezésre Delphoiban tartották meg először 1995-ben. A mi régiónkban 2016-ban a lengyelek Wrocławban rendeztek egy jóval kisebb olimpiát a miénknél. De jellemzően olyan nagy nemzetek kapták meg eddig a rendezés jogát, mint India, Kína vagy Japán, Oroszország pedig kétszer is, így érthető, milyen nagy megtiszteltetés számunkra – ami a 2018 óta zajló pályázatunk eredménye –, hogy ez alkalommal mi rendezhetjük meg. Az odaítélésről a szervező bizottság dönt, ami a színházi világ nemzetközileg is elismert nagy alakjaiból – mint például Tadashi Suzuki, Valerij Fokin, Nuria Espert, Theodorosz Terzopulosz, vagy Robert Wilson – áll, s számomra rendkívül megtisztelő, hogy 2023-tól én is ennek a bizottságnak a tagja lettem. Sajnálatos, de a múlthoz az is hozzátartozik – s ez is sok mindent elmond –, hogy 2001 óta magyar kőszínház nem került be az olimpiára, akkor a mi kis beregszászi társulatunkkal voltunk ott Moszkvában.
Az olimpia egy gazdag szemle, valóságos előadásözön, de ezek mellett a rendezvény fő célja a hidak építése, a párbeszéd kezdeményezése, a magyar szakma pozícionálása a nemzetközi színtéren, amihez hozzájárul, hogy a világszínház legizgalmasabb rendezőinek kétharmada itt lesz nálunk ebben az időben. A műfajok tekintetében is teljes lesz a kínálat, a bábosoktól a táncszínházon át a cirkuszművészetig és prózai színházig minden látható lesz, ami színház. A hivatalos megnyitót április 15-én tartjuk egy nagyszabású eseményként a fővárosban – de már ezt megelőzően is lesznek események –, az olimpia zárása pedig június 24-én lesz a Margitszigeten. Úgy kell ezt a három hónapot – nagyvonalúan fogalmazva húsvéttól Szent Iván éjjeléig – elképzelni, hogy tömény színház lesz mindenütt országosan és a fővárosban is, a Tüske csarnoktól kezdve az Eiffel Műhelyházon át a budapesti színházakig, sőt a Hajógyári-szigetig. Ez utóbbi helyszínen – mivel Madách Imre születésének 200. évfordulóját ünnepeljük idén – olyan előadást csinálunk, amelyben 11 ország színművészeti egyetemistái a saját nyelvükön (így például a római színt az olaszok, a párizsit a franciák, az egyiptomit egyiptomiak, a bizáncit törökök) fognak részleteket előadni a műből.
A vidék sem marad ki, kedvcsinálónak a számtalan program közül például Pécsváradon antropológiai színházi műhely, Győrben pedig Duna-menti városok színházainak fesztiválja lesz. Ezeken kívül még lesz egy jelentős őszi időszaka is a rendezvénynek, mert ekkor ünnepli a 200 éves fennállását a Miskolci Nemzeti Színház. Fontos még megjegyezni, hogy bár a neve olimpia, az alapító atyák elképzelése szerint ez a rendezvény nem a versengésről, hanem a találkozásról szól, amelynek fő célja a művészet és az élet igenlése.
Tölgyesi Tibor
fotók: Art&Lens
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
