Pártpolitikának nevezett modernkori színjátékunkban a liberális és „konzervatív” erők szeretik magukat egymás ellenfeleinek feltüntetni, akiket egy „világnézet választ el egymástól”, ezért is vallják mindenben az ellenkezőjét, mint a másik. Van azonban néhány sarkalatos pont, mely során rendre kínosan egyértelművé válik, hogy a két irányzat képviselői valójában egy tőről fakadnak. Ilyen a második világháború, valamint a III. Birodalom megítélése. Itt verseny csak annyiban van a nyíltan nemzetellenes, globalista oldal és a látszólag nemzeti-konzervatívok (valójában konzervatív-liberális filoszemiták) között, hogy ki tud jobban elhatárolódni az akkori Németországtól, miközben a másikat habzó szájjal nácizza. Néha a jelenség olyan szintű tragikomédiába csap át, hogy már az Ungváry Krisztián-féle liberális történészeknek is kínossá válik, és megnyilatkoznak az ügyben. Méghozzá a józan ész talaján – ami alighanem tökéletesen megmutatja, mennyire perverz helyzet teremtődött.
Így történt ez most is, mikor is a jelenlegi ukrán elnök, a zsidó származású Volodimir Zelenszkij látogatása alkalmából a kanadai parlament ovációval fogadta a 98 esztendős Jaroszlav Hunkát, akit a kanadai alsóház elnöke „ukrán hősnek” nevezett. Erre egyszerre ugrott a minden ellenségben „nácit” vizionáló, szovjet-nosztalgiára építő orosz propaganda, a filoszemita fideszes sajtó, valamint a szélsőliberális nyugati lapok BlackRock által szponzorált „függetlenobjektív” firkászai. A felháborodás kiváltó oka egyszerűen annyi volt, hogy mivel Hunka az SS-ben szolgált, ezért „háborús bűnös”. Mikor ez kiderült, a kanadai alsóház elnöke hamut szórt a fejére, és sűrű bocsánatkérések közepette le is mondott. (Azóta ki is neveztek egy négert a helyére, hogy végleg kiirtsák a „fehér felsőbbrendűséget” a házban.)
Hunka háborús bűnösségét azonban még senki sem bizonyította. Lehet ugyan, hogy háborús bűnös volt, azonban ez kevéssé valószínű, mert csak 1943-ban jelentkezett katonának az SS-be, előtte fegyveres szolgálatáról nincsen adat
– mutat rá Ungváry a szélsőliberális Telexen.
Hozzáteszi: „Hunka első bevetése saját állítása szerint 1944-ben a fronton volt. Egysége a 14. „Galizien” SS-hadosztály annak a náci belátásnak köszönhette létét, hogy a Szovjetunió nem győzhető le a szovjet lakosság együttműködése nélkül. A hadosztály vezényleti nyelve részben ukrán volt.”
Valójában a kérdés ennél komplexebb, hiszen amiről ő beszél, az a Nemzetiszocialista Párt rosenbergi irányvonala, mely extrém német sovinizmusa miatt még az NSDAP-n belül sem aratott osztatlan sikereket. Sok Gauleiter (akkoriban így hívták a tartományi kormányzókat) követte Alfred Rosenberg soviniszta nézeteit, míg mások kifejezetten károsnak találták azokat. Ezt Eric von Manstein is megerősíti könyvében, aki kifejezetten hálás volt a dél-lengyelországi Gauleiternek, aki igen emberségesen bánt az uralma alá került lengyelekkel és ukránokkal, így ott a német haderő életét nem keserítette meg jelentős partizánmozgalom, sőt – Manstein állítása szerint – még segítették is őket az előretörő szovjetek ellen.
Nem minden SS „háborús bűnös”
Maga a „háborús bűnös” kifejezés a második világháború kapcsán már önmagában elég érdekes, hiszen miközben egy német katonát gyakorlatilag bármiért el lehetett ítélni utólag alkotott törvények alapján, addig a győztes hatalmak katonái érinthetetlenek voltak, nem számít, hány nőt erőszakoltak meg, mennyi német hadifoglyot lőttek agyon, vagy hány polgári várost szórtak meg gyújtóbombákkal. Pedig a de Gaulle által (is) felfegyverzett francia kommunista „partizánok” és egyéb bosszúálló „bátor” antifasiszták több franciát öltek meg a „felszabadítást” követően, mint a németek a teljes megszállás alatt. (A szovjetekről pedig ne is beszéljünk, hiszen ők már a háború előtt elkezdték a saját lakosságuk szisztematikus irtását.)
A történetünkben a lényeg viszont, hogy Ungváry az SS esetében nem hisz a „kollektív bűnösség” elvében, és – nagyon helyesen – nem gondolja, hogy az SS-ben való szolgálatteljesítés már önmagában „háborús bűn” lenne. Ennek alátámasztására hosszú felsorolásba kezd, melyben azt igyekszik bizonyítani, hogy semmiféle nyoma sincs annak, hogy Hunka bármilyen atrocitást elkövetett volna. Sokkal valószínűbb, hogy szerepe kizárólag hadi cselekményekre korlátozódott. Ráadásul azt sem partizánok ellen, hanem a hazájára törő Vörös Hadsereg ellen. (A háború után nagy divatja volt a partizánvadászok válogatás nélküli felakasztásának, noha a partizánok olyan irreguláris erők tagjai, akik teljesen törvénytelenül fognak fegyvert, terrorista módszerekkel gyilkolnak, tehát semmilyen minősítésben sem felelnek meg reguláris haderőnek, így az azokra vonatkozó szabályok és jogok sem alkalmazhatóak rájuk.)
Noha Ungváry értelmezésében már a nemzetiszocializmusban hinni vagy a háború utáni „neonáci” szervezetekhez csatlakozni is bűn, Hunka esetében még erre sincs bizonyíték. Az ukrán SS-harcost csatlakozáskor kizárólag hazája védelme motiválta, valamint az, hogy ő saját bőrén tapasztalta meg, milyen a kommunizmusban élni, és annál még a német megszállás is jobb volt. (Aki egyszer megtapasztalta a vörösterrort, az sohasem feledi. Gondoljunk csak vissza, Magyarországon milyen kevesen követték Horthyt átállási kísérletében.)
Elviselhetetlen volt számára a tudat, hogy még egyszer a kommunizmusban kell élnie. Arra is hivatkozott, hogy 1939–1941 között a kommunisták több osztálytársát is letartóztatták, az érintettek azóta eltűntnek számítanak. Egyúttal azt is elismerte, hogy közöttük is voltak „rothadt almák”, azaz olyan emberek, akiknek cselekedetei vállalhatatlanok voltak
– derül ki Hunka visszaemlékezéseiből, amit Ungváry így értékel: „Lehet persze, hogy az, amit Hunka leírt, csak utólagos konstrukció – azonban jelen állás szerint visszaemlékezése egyáltalán nem alkalmas arra, hogy őt nácinak nyilvánítsák. Más forrásunk viszont Hunka nézeteire egyelőre nincsen.”
A történész rámutat arra a szélsőliberális gyakorlatra is, amit néha kritizál, néha pedig – mikor érdekei úgy kívánják – lelkesen átvesz a Fidesz-média: „a római jog alapelvei szerint először van vád, és csak utána az ítélet. Itt viszont mindez fordítva történt: anélkül, hogy bárki bármit bizonyított volna, Hunka már háborús bűnös és „náci tiszt” – miközben utóbbiról már most is biztos, hogy nem igaz. Az SS tisztek személyi okmánygyűjtői ugyanis gyakorlatilag teljes körben fennmaradtak, és abban ilyen nevű tiszt vagy tisztjelölt nem szerepel.”
Odáig pedig még a nürnbergi kirakatperek sem merészkedtek, hogy az összesen kb. egymillió taggal rendelkező Waffen-SS-t kollektíve háborús bűnösnek nyilvánítsák, minden tagjával egyetemben. (Noha sok, nem német származású önkéntest ez sem védett meg attól, hogy saját hazájában „árulóként” elítéljék, amiért fegyvert fogott a Szovjetunió ellen – pedig ha ők nem lettek volna, lehet, hogy Hollandia és Belgium is „vendégül” láthatta volna 50 évig a Vörös Hadsereget.)
Így tehát más – háborús bűnt el nem követő – volt SS-veterán pozitív szerepeltetése még abban az esetben is megalapozott lehet a nyilvánosság előtt, ha a későbbiekben Hunkáról kiderülne, hogy háborús bűnös
– vonja le a következtetéseit Ungváry.
Nyugaton a legrosszabb árulók, Keleten igazi hazafiak
Miközben a magyar és német véráldozatnak köszönhetően a kommunista veszélytől megmenekülő Nyugat hálája ugyanaz, mint az elmúlt 1000 évben mindig, és valamennyi, Európáért vérző harcosát utolsó árulóként tartja nyilván a „főbűnösökkel” együtt, addig Keleten, azon országokban, ahol első kézből tapasztalták a szovjet szuronyokat, nyugati befolyás ide, nemzetközi tiltakozás oda, azokat a fiatalokat, akik a németek oldalán harcoltak a második világháborúban, a mai napig hősként tisztelik. Kifejezetten a balti államokra igaz eme állítás.
A veteránok és hagyományőrzők Észtországban például minden évben SS-egységek ruháiba öltözve koszorúzzák meg halott hőseik sírját. Ezen államokat Sztálin már 1940-ben „védnökség” alá vette, így ők jóval a háború kiszélesedése előtt megtapasztalták, mi vár azokra az országokra, amelyeket a Vörös Hadsereg „szabadít fel”. Ha Kanada is ilyen „szerencsés” lett volna, lehet, hogy most nem egy kulturmarxista nemzetgyűlölő és bandája lenne kormányon.
Egy háborúban elválasztható-e a „bűn” és a „hősiesség”?
Ezt a kérdést Ungváry jellemzően csak a tengelyhatalmak katonái esetében teszi fel, még csak említés szintjén sem kerülnek elő a másik oldal háborús bűnösei. Ami, persze nem meglepő, hiszen hősök csak a győztes oldalon lehetnek, bűnösök pedig csak a veszteseknél, igaz?
„A probléma azonban nem a koszorúzás ténye, hanem az, amikor a koszorúzók nem gondoskodnak arról, hogy nyilvánvaló legyen, hogy a kegyelet pontosan kinek is szól: csak azoknak, akik úgy harcoltak, hogy semmilyen háborús és népellenes bűnt nem követtek el, vagy úgy általában mindenkinek, aki az érintett egység katonája volt?Mindez azért lényeges kérdés, mert ahogyan Kelet-Európában másutt is előfordul, bűn és hősiesség itt is sokszor összefonódik” – írja Ungváry, aki ezt követően a hősként tisztelt „tömeggyilkosok” közé sorolja a magyar Prónay Pált is.
Ungváry Krisztián ezt követően kitér a Fidesz propagandistái közül a Kötter Tamás írói nevet használó Biczi Tamásra és Bayer Zsoltra: „Kötter a legcsöpögősebb stílusban ír dicshimnuszokat a budai Várból 1945 februárjában a németekkel együtt kitörő katonákról, Bayer Zsolt a párttársai által rendezett és finanszírozott SS-hagyományőrző ruhás neonáci felvonulást azzal intézi el, hogy azok, akikre ez emlékeztetni kíván, csakis és kizárólag áldozatok voltak. Egy szava sincsen akkor, amikor saját pártja Európa hősei voltak címszó alatt dicsőíti a Budapestet védő magyar és német katonákat, és ebbe a kategóriába minden jel szerint a nyilas pártszolgálatosokat is beleérti – már csak azért is erre kell gondolnunk, mert az elhatárolódás legkisebb jelét sem lehet felfedezni ettől a csoporttól”.
A korábban felvázolt Ungváry-logika alapján egyébként miért ne lehetne ide érteni a nyilas pártszolgálatosokat is? Éppen ő érvelt azzal, hogy csak azért, mert valaki egy szervezethez tartozik, még nem minősíthető egyértelműen bűnösnek. Egy nyilas pártszolgálatos nem harcolhatott hősiesen? Nem áldozhatta életét a hazájáért és egy ügyért, amiben hitt? Van rá bármiféle bizonyíték, hogy minden nyilas követett el atrocitásokat, esetleg kifosztott civileket? Amelyik nem, az miért lenne bűnös?
A háború legvéresebb éveiben mindkét oldal súlyos atrocitásokat követett el, ahogyan az emberiesség elleni bűnöket is kár lenne tagadni. De ha már itt tartunk, mi a helyzet a háború utáni, legyőzött ellenfelén bosszúját kiélő „hősökkel”?
Ha már bűnösöket és mészárosokat keresünk, talán megemlíthetnénk a „szabad, demokratikus Magyarország” első kollaboráns köztársasági elnökét és miniszterelnökét, Tildy Zoltánt és Nagy Ferencet. A két független kisgazda a szovjetek oldalára állva, a Magyarországi Kommunista Párttal szövetségben építette a „demokratikus” Magyarországot 1945-től 1948-ig. A református lelkész Tildy Zoltán tevékenységével kiérdemelte a néptől a nem túl megtisztelő „palástos hóhér” becenevet, ugyanis regnálása idején nagyjából 3-6 ezer(!) halálos ítéletet írt alá. A felakasztottak között voltak írók, költők, szakemberek. A legyőzött és megszállt Németországban, Nürnbergben 177 embert állítottak bíróság elé, ebből 24-et végeztek ki. A „szabad” Magyarországon a népbírósági vérengzés alatt több ezer halálos ítéletet hajtottak végre, és ekkor hol voltak még Rákosiék? Ha valaki Tildy Zoltánt vagy Nagy Ferencet méltatná, mégsem határolódna el tőle senki. Ha Tildy (vagy akár Rákosi) egyik szolgálóját méltatták volna Kanadában, annak semmilyen negatív visszhangja nem lett volna se a nyugati, de főleg nem az orosz oldalon.
Noha Ungváryt meglepte, hogy az ukrán SS-katona ügyében milyen egységesen lépett fel a kóserkonzervatív, az orosz és a nyugati, szélsőliberális oldal, aki nyitott szemmel jár a világban, az már régen felismerhette, ezek mind egy tőről fakadnak, és lényegi kérdésekben nincs érdemi különbség a felek között.
Gyebnár Dávid
A véleményrovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
