A budavári kitörés megítélése „más aspektusból”

Csarnai Márk történész írása.

1945. február 11-én utolsó felvonásához érkezett Budapest ostroma. A város védői kifogyva a lőszerből, az élelemből és az ivóvízből, a gyógyszerekből és a kötszerekből, már csak két alternatíva között választhattak. Megadják magukat, amely a szovjetek ígéretei ellenére sokuk számára egyet jelentett volna a biztos halállal, vagy kitörnek és a budai hegyeken keresztül megpróbálják elérni a német vonalakat.

A II. világháború során nem volt arra példa, hogy német védősereg letegye a fegyvert a Vörös Hadsereg előtt, ha volt még választási lehetősége a megadás és a kitörés között. Még 1945 áprilisának utolsó napjaiban is megtörtént, hogy a Wenck-féle 12. hadsereg a körbezárt Berlinből azért tört ki nyugati irányba, hogy a szovjet hadifogság helyett inkább amerikai fogságba kerüljenek. A szovjetek nagylelkű és nagyvonalú ígéreteinek betartására semmiféle garancia nem volt. Sőt, a szovjetek gyakran végeztek ki hadifoglyokat. Litteráti-Loótz Gyula főhadnagy a fogaskerekűnél esett hadifogságba. Csoportjából kiválogatták a németeket – a magyar honvédeket nem csak fegyvereiktől, hanem az óráiktól is megfosztották – és a helyszínen agyonlőtték őket.

A történelem egy-egy várnak, vagy városnak hősies védelmét, akár sikeres volt az, akár elbukott, a legszebb lapjai között tartja számon. A magyar hadtörténelemben Budapest védelmét és a védősereg mindenre elszánt február 11-ei kitörését csak egyetlen eseményhez, Zrínyi Miklós és végvári vitézeinek szigetvári kirohanásához lehet hasonlítani.

Budapest végsőkig kitartó védői számára február elején egyértelművé vált, hogy a „Konrad” hadműveletek nem hoztak, és most már nem is hoznak eredményt. Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer IV. SS-páncéloshadteste minden erőfeszítés ellenére sem tudta áttörni a magyar főváros köré vont szovjet gyűrűt. Ekkor már csak a Budai Vár, a Citadella és a Nap-hegy tartott ki. Az utolsó szállítmányt február 9-én dobták le a Vár felett.

A Citadella elfoglalásakor még Vitalij Axejenko, a Vörös Hadsereg főhadnagya is elismerően beszélt a védőkről:

„Amikor én odaértem, már csak a halottak voltak ott. (…) Én is körülnéztem,
és amit láttam, az megdöbbentett. A tisztek, az altisztek, de még a katonák
legnagyobb része is valósággal ki volt öltözve: láthatóan mind a legjobb
holmiját vette fel. (…) Ott dolgozott egy régi ismerősöm, Dubov alhadnagy
a temetőosztagtól. Az mesélte nekem, hogy csaknem minden halott tisztet
hanyatt fekve találtak meg, ami azt jelenti, hogy állva haltak meg. Dubov gyűlöli a németeket – a családja még ’41-ben eltűnt – és semmiképp
nem hazudna, vagy akár csak tódítana az érdekükben. Ha ő azt mondja, akkor
elhiszem. De a dolog roppant elgondolkodtató: ezeknek a németeknek a fele SS
volt, tehát igazán öntudatos náci. De a többi is, a Wehrmacht tisztjei és
még a magyarok is, akárhonnan nézzük is, igen szépen haltak meg. Aki ilyen
szépen tud meghalni, az nem lehet valami szemét ember.”

A budai védősereg 1945. február 11-én gyakorlatilag már csak saját magára számíthatott. A védők parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer 17:50-kor küldte rádiótáviratát a Dél Hadseregcsoportnak: „Az ellátmányt feléltük, az utolsó töltény a csőben. A kapituláció vagy a védőőrség harc nélküli lemészárlása között lehet választani. Ezért az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel támadni fogok. II. 11-én a sötétség beálltával kitörök. Szomor és Máriahalom között kérem a felvételt. Abban az esetben, ha a felvétel ott nem lehetséges, akkor a Pilis-hegységbe fogok előretörni. Ott kérem a felvételt Pilisszentkereszt ÉNY-i térségében. […] Kérem az ellenséges erők lekötését minden eszközzel, valamennyi arcvonalon.”

1945. február 11-én este 8 órakor 40-45 ezer német és magyar katona, illetve a hozzájuk csatlakozott civil kísérelte meg az ostromgyűrűt áttörve kijutni a városból.

Ugyanabban az órában, amikor a Budapestet védő német és magyar harccsoportok áttörték a szovjet ostromgyűrűt, a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka, Otto Wöhler gyalogsági tábornok a következő rádiótáviratot intézte: „Német katonák! Magyar fegyvertársak!

Abban a pillanatban, amikor hősi harcotok véget ér és katonasorsotok beteljesedik, köszönt benneteket még egyszer a hadsereg és a hon! Hálával és mély tisztelettel hajol meg Németország és Magyarország hős fiai előtt.

Eskütökhöz híven az utolsó lélegzetig és a végső odaadásig kockáztattátok életeteket. Egyenlőtlen harc volt, amit többszörös túlerő ellen kellett vívnotok; s ez annál magasabbra emeli példamutató vitézségetek.
Kötelességtudatotok és állhatatosságotok lehetővé tette a vezetésnek és a csapatoknak, hogy a nyugat-magyarországi arcvonalon harci intézkedéseket hajtson végre az ellenség ellen, amelyek meghiúsítják azt a tervét, hogy az egész hadszínteret összeomlassza, hogy Magyarországot lerohanja és Bécs alá vonuljon. Húsz szovjet hadosztályt, több nehézfegyver-seregtestet és megközelítőleg ezer repülőgépet vontatok magatokra és kötöttetek le. Eredményes védekezésetek jelentősen meggyengítette az ellenség harci erejét. Minden vöröskatona, akit leterítettek, minden páncélos, amelyet megsemmisítettetek, minden repülő, amelyet lelőttetek, gyengítette az ellenséget, amely a német és a magyar nép megsemmisítésére özönlik előre.
A történelem magasabbra fogja értékelni a kultúra- és néppusztító bolsevizmus elleni hajthatatlan ellenállásotokat annál a katonai sikernél is, amit minden idők egyik legnagyobb városharcában vívtatok ki, s idealizmusotokat, amellyel a keleti sztyeppe-özön elé álltatok.
Budapest védőrsége mindig a kötelességteljesítés ragyogó példaképe marad az európai nemzetek közössége számára. Felrázó példátok elátkoz minden gyáva lemondást, emberi nagyságotok a jövő forrása, dicsőséges tetteitek az életet jelentik.

Olyan szellemet tanúsítottatok, Budapest katonái, amely által Németország és Magyarország ismét új magasságokba emelkednek fel. […] Nagyon reméljük, hogy egykor majd viszontlátjuk egymást egy nagy, szabad hazában. Tiétek segítő kezünk bajtársak, kik áttörtétek a Budapest körüli gyűrűt!
Üdv és hűség a Führernek! Üdv Magyarország Nemzetvezetőjének!”    

Hermann Balck tábornok a 6. hadsereg parancsnoka a német szárazföldi haderők főparancsnokságához fordult, hogy bejelentse: „Meg akarom próbálni, hogy elébe menjek a IX. SS-hegyihadtestnek Zsámbék, vagy Pilisszentlélek térségében. Ez becsületbeli kötelességünk Budapest védőivel szemben.”

A szovjet fél tudott a védősereg kitörési szándékáról. Hangszórókból a „Hiába menekülsz, hiába futsz” című dalt játszották, illetve azt kiáltozták, hogy „tudjuk, hogy ki fogtok törni, már várunk benneteket”.

A sikeres kitörést végrehajtó katonák közül a legtöbben a Helmut Wolff alezredes által vezetett csapatba tartoztak. Február 13-án Budajenő magasságáig jutottak. Sötétedés után áttörték az előttük álló szovjet vonalat és folyamatos tűzharc közepette 14-én hajnalban elérték a 3. lovasdandár vonalát.

Az első átérkező csoport február 13-án, Szilasi László tartalékos főhadnagy vezetésével érte el a Szomor és Máriahalom közötti Anyácsa-pusztai magaslatot. A német vonalat összesen 3 német és 1 magyar tiszt, valamint 23 katona érte el.

A legnagyobb létszámú csoportot (300-400 fő) Wilhelm Schöning alezredes, a 66. páncélgránátos-ezred tölgyfalombbal kitüntetett parancsnoka vezette.

A kitörők zöme, 624 fő február 16-ig elérte a német vonalat. Az utolsó kis létszámú csoport február 20-án – Dobogókő megkerülésével – érte el Esztergomot.

Sokan teszik fel a kérdést, hogy mi értelme volt Budapestet tartani? Miért harcolt tovább a Magyar Királyi Honvédség 1944. október 15-e után? Erre a kérdésre adjon választ nemes tomkaházi és folkusfalvi Tomka Emil alezredes, az 1. huszárhadosztály 2/1 huszárosztály parancsnokának harctéri naplójának sorai: „Reggel közölte a rádió Szálasi hadparancsát, aki a hatalmat átvette. Végre irányt szabtak mindenki további működésének.

Mi nem is tudtuk ezt másképpen elképzelni. Sok vád hangzott el azóta, hogy a honvédség egységesen a fegyverszünet ellen foglalt állást és Szálasi mögé állt. Minket nem Szálasi pártjához való hűség vezetett, mi nem párt, hanem az egész nemzet hadserege voltunk, de a bekövetkezett válságos időben, szükségét éreztük a szilárd vezetésnek és ezt Szálasi személyében megtalálni véltük.

Ha egyszer évtizedek múltával el fogják olvasni ezt az írást, az akkori generáció nehezen fogja megérteni lelkiállapotunkat, amiben mi 1944 őszén éltünk.

Ez természetes is, mivel a háború utáni nemzedék szeme elől eltakarták a valóság legnagyobb részét és amit megmutattak, mindig erősen tendenciózusos formában adták elő. […] a lakott területeink szőnyegbombázásairól, a katyni tömegsírokról, no meg az orosz táborokban sínylődő sok ezer magyar szenvedéséről, éhhaláláról – a feldúlt sok magyar családi tűzhelyről, a férj karjaiból kitépett feleség – és a harctéren küzdő katona otthon maradt arájának meggyalázásáról némán hallgat a krónika. Pedig a mi lelkiállapotunkat éppen ezeknek a cselekedeteknek a közvetlen szemlélete hangolta, és mivel ezeknek a cselekményeknek hajtórugóját is a mienkével összeegyeztethetetlen világnézet termelte, megszilárdult bennünk a meggyőződés, hogy „itt két világ ütközött össze egymással. Magyar és orosz között nem lehetett kiegyezés, nem csak, mert a magyar az orosszal barátságra lépve sem nemzetiségét, sem vallását, sem vagyonát nem tarthatta meg, hanem elsősorban azért, mert az oroszhoz pártolva, olyan életmódba kerül, amely az ő „keresztény európai felfogásához képest, nélkülözi az emberi életmód ismérveit.” (…) Ez a szellem adott újabb erkölcsi erőt arra, hogy Istennek tett eskünkhöz híven, az ősi magyar címerrel díszített zászlók alatt, az utolsó lövedékig védjük ezt a vérrel áztatott magyar hazánkat.

Azzal is vádolnak, hogy a háború meghosszabbításáért mi vagyunk felelősek! De ugyanakkor elfelejtik, hogy akkor az a szó, hogy „fegyverszünet”, semmiképp sem jelentette volna a fegyverek elnémulását. Ellenkezőleg! Az oroszok azt kívánták, hogy a magyar honvédség csináljon „Hátra arc!”-ot és folytassa a háborút az oroszok oldalán, a németek ellen. Tehát Magyarország nagyobbik részét dobjuk oda a német bosszúnak és cserébe, kényre-kedvre szolgáltassuk ki magunkat az orosz impériumnak. Ha mindezt valaki el tudja gondolni, amit emlékeim tárából hirtelenül ide vázoltam, könnyen megértheti, hogy akkor magatartásunk nagyon természetes volt.”

A Magyar Királyi Honvédség tisztjeinek emlékében elevenen élt az 1919-es vörösterror, a keleti fronton pedig megtapasztalták a szovjet-bolsevizmus valóságát. Ezzel magyarázható Budapest védőinek kitartása 1945 januárjában, a „Konrad” hadműveletek idején, és az is, hogy a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet a magyarországi harcok idején adták át a legtöbbször. A Budapesten kifejtett magyar-német ellenállás ugyanakkor késleltette a Vörös Hadsereg nyugati irányú offenzíváját, amely sok dunántúli civilnek lehetőséget adott arra, hogy nyugat felé induljon, hogy inkább ott várja meg az amerikai csapatokat.

Mindaz, ami Budapest elfoglalása után történt, igazolta, hogy a szovjet megszállástól való félelem nem volt indokolatlan.

A Vörös Hadsereg Budapesten a gyakorlatban is alkalmazta Ilja Grigorjevics Ehrenburg szovjet propagandista 1942-es – a Pravdában megjelent – uszító sorait: „Öljetek! Öljetek! Erővel törjétek meg a germán nők faji gőgjét, tekintsétek őket a hadizsákmányotoknak!” Budapest lakossága ekkor tanulta meg azt is, hogy mit is jelent a „davaj csaszi” („ide az órát”).

Malinovszkij marsall – aki február 13-át követően három nap szabad rablást engedélyezett csapatainak – a főváros elfoglalásának elhúzódását a védők magas létszámával indokolta. Ennek igazolására százezernél is több civilt hurcoltak el Budapestről és a környező településekről mint hadifoglyot.

Werner Jester 1960-ban megjelent Im Todessturm von Budapest 1945 című könyvében számolt be arról, hogy a szovjetek Buda elfoglalása után felgyújtották a Várat.

A Vörös Hadsereg ellenséges városként foglalta el Budapestet. Egy felszabadított városban a civil lakosságot nem érik atrocitások és nem történnek fosztogatások. Az 1945. június 9-én alapított szovjet kitüntetésen a „Za vzjatyije Budapesta” („Budapest bevételéért”) felirat szerepelt. A varsói harcokért azonban a „Za oszvobozsdényie Varsavi” („Varsó felszabadításáért”) feliratú emlékérmet adták át.

A magyar főváros védelmét már csak az imént ismertetett okok miatt sem lehet kétségbe vonni.

Miért ne lehetne hősökről beszélni? A kitörés emlékezetpolitikai megítélése

A történettudomány jellemzője, hogy minden korban újraértékel történelmi eseményeket és a saját szemüvegén igyekszik láttatni a múltat. Budapest 1944/1945-ös védelméről és a budavári kitörésről évről évre komoly társadalmi viták alakulnak ki.

A főváros védelmét és az 1945. február 11-ei kitörést azonban hiba nem az adott kor keretrendszeréből értékelni, hanem egy nagyon kényelmes, elfogult nézetrendszerből szemlélni.

Ha az 1944/1945-ös eseményeket vesszük alapul (és erre kiváló forrás Tomka Emil fentebb idézett hadinaplója mint kordokumentum), akkor kijelenthetjük, hogy a magyarországi- és ezzel együtt a budapesti védelmi harcok során a magyar és német katonák számos hősies helytállást tanúsítottak. Hogyan máshogy lehetne nevezni, mint hősiességnek azt, amikor a védősereg katonái az életük kockáztatásával is megpróbálnak kitörni az ostromgyűrűből, hogy elérjék a német vonalakat, mintsem vállalják azt, hogy vagy fegyvertelenül kivégzik őket, vagy megtapasztalják a szovjet táborvilág embertelenségét, ahonnét talán élve nem is kerülnek ki. Ha ezt valóban kontextusában nézzük, akkor a budavári kitörést hősiességként kell értékelnünk.

A világ minden országában hősnek tekintik azokat a katonákat, akik harc közben veszítik életüket.

Azok, akik az otthon nyújtotta kényelemben próbálják a II. világháború magyar és német hőseinek az érdemeit aláásni, azok dicsérték fel Mariupol ukrán védőit. Ami viszont az ő szemükben Mariupol védőinél erény, az Budapest 1944/1945-ös védőinél már bűn.

Nem helytálló az az érv sem Budapest védőivel szemben, hogy a budavári kitörés 1944. október 15-e után, a Szálasi-kormány regnálása idején történt. Amikor 1919 tavaszán a Székely Hadosztály kénytelen volt letenni a fegyvert, az állományának egy része a Vörös Hadseregben folytatta tovább a harcot és részt vett az északi hadjáratban. Az más kérdés ugyan, hogy a kommün vezetői nem azért vállalták a harcot a csehekkel szemben, mert a Felvidéket az ezeréves Magyarország részének ismerték volna el, ám akik a Székely Hadosztály után a Vörös Hadseregben harcoltak tovább, azok nem a kommunista eszméért ragadtak fegyvert, hanem a határok védelmében. És itt megint csak visszautalnék Tomka Emil sorai: „Minket nem Szálasi pártjához való hűség vezetett, mi nem párt, hanem az egész nemzet hadserege voltunk […]”

Gyakran elhangzó érv, hogy „nem kellene a németekről megemlékezni, nem kellene németeknek Magyarországra jönniük megemlékezni”. A németek ugyanazért jönnek Magyarországra, amiért mi magyarok is elmegyünk például Szlovéniába az első világháborús osztrák-magyar katonai temetőbe, hogy lerójuk kegyeletünket ükapáink, dédapáink emléké előtt. Mindazonáltal pedig a magyarországi népi németek az 1944. április 14-i német-magyar államközi egyezmény értelmében kaptak behívót a Waffen-SS-be, akik közül többen is Budapestet védték.

Az emlékezéshez való jogot senkitől sem lehet elvitatni.

A budapesti védőrség az ellen a Vörös Hadsereg ellen harcolt, amelynek katonái számos atrocitást követtek el a civil lakosság ellen (kápolnapusztai mészárlás, 1945. március 16.), amely megszállta Magyarországot és – a hazai kiszolgálóik hathatós közreműködésével – fokozatosan rákényszerítette az országra a saját rendszerét. Azt se felejtsük el, hogy 1956-ban szintén a szovjet csapatok ellen vívtak szabadságharcot a pesti srácok.

Ennek okán időszerű lenne Budapest 1944/1945-ös védelmének tárgyilagos és tényszerű feldolgozása, hogy a magyar fővárost védő katonák emléke méltó helyre kerüljön a nemzeti emlékezetben.

Csarnai Márk

(a szerző történész)