Változtatások nélkül közöljük Ábrahám Barnabás írását, mely eredetileg a kuruc.info hírportálon jelent meg.
Ha már csinálunk valamit, tegyük stílusosan. Március 15-én, 18:48 perckor kezdődő vetítéssel néztem meg a NER legújabb filmeposzát, a Most vagy sohá!-t. A terem bejárata előtt kólával és popcornnal felszerelkezett csinos fiatal lányok fotózkodnak a kijelzővel, melyen a film címe és a kezdési időpont látható. Ezek szerint ők is eleget tettek „hazafias kötelezettségüknek”, meg persze az a másik sok ember, akik szintén beültek megnézni a márciusi ifjakat. Telt ház.
Nagyon nem szeretnék belemenni a filmet szokás szerint körüllengő cirkuszba. Legyen itt csak annyi, hogy Rákay Philip számos nyilatkozata úgy hangzott, mintha tényleg mindent meg akarna tenni azért, hogy utálják a saját filmjét, a baloldal meg persze baloldal maradt most is. Aki nemzetközi szinten követi a filmvilágot (vagy más értékelési skála mentén, de ugyanolyan metodikával a videójátékok világát), annak nem újdonság, hogy toleránsék imádnak pusztán csak azért lepontozni valamit, mert nekik nem szimpatikus az adott dolog (persze ha az általuk piedesztálra emelt művet valaki jó okkal pontozza le, akkor még nekik áll feljebb és a pontozás beszüntetését követelik), s ehhez legtöbbször még magát az alanyt sem nézik meg, így volt ez a Most vagy soha! esetében is. Ennél kevés gusztustalanabb dolog létezik, és inkább el sem mondom, hová küldeném azokat, akik így tesznek.
Természetesen az objektivitás mellett nem tudtam és nem is akartam az én szubjektív meglátásaimat száműzni, ugyanakkor törekedtem arra, hogy ne úgy nyilvánítsak véleményt, hogy valójában azt sem tudom miről írok, ugyanis normális ember – főleg, ha ráadásul publicista is – egy ilyen lépés után tükörbe se tudna nézni. Szóval most essünk is neki a NER legújabb zászlóshajójának.
A Most vagy soha! történelmi háttere nyilván mindenki számára ismeretes, így a cselekmény szokásos felvezetését ezúttal meg is tudom spórolni. A készítők már a film elején látható kiírással („…ahogy lehetett volna…”) deklarálják, hogy nem egy fiktív elemek nélküli törióra fog előttünk megelevenedni. Vannak szituációk, amikor a történelmi hűségnek maximálisan adózni kell, de én egyáltalán nem zárkózom el olyan megvalósításoktól, ahol kiszíneznek, felturbóznak ilyen jellegű filmeket. Csak azt akkor ne nevezzük történelmi eposznak, ugye, kedves alkotók? De erről majd kicsit később.
Jókai Mór, Petőfi Sándor és Szendrey Júlia (forrás: port.hu)
Az évtizedek óta forradalmi lázban égő Európa szele tehát Pestre is eljutott, a márciusi ifjak pedig az osztrák hatalommal dacolva próbálnak megvalósítani valamit… amelyből a film igazából nem sokat árul el, csak annyit, hogy sehol nem használhatják a magyar nyelvet, meg mindenhol osztrák katonák masíroznak, akik még akkor is fejbe vernek a puskatussal, ha magyarul énekel valaki. Hatásvadász atmoszférateremtés, csak a valósághoz ebben a formában nem sok köze volt.
A gyors, akciót és némi feszültséget sem nélkülöző nyitójelenet után a Pilvaxban találjuk magunkat, a márciusi ifjak asztalánál március 14-én este. A jelenetsorok alatt kicsit közelebbről is megismerhetjük őket, de már ezen a ponton is egyértelmű, hogy a film Petőfi köré épül majd. Itt az első pár percben – saját meglátásom szerint – a fiúk rendkívül fárasztóak és irritálóak, de hála Istennek ez a későbbiekben alábbhagyott. Különben a film egészére jellemző, hogy a köztük lévő bensőségesebb kapcsolatra ráépítenek egész vicces párbeszédeket, vagy egész jeleneteket, melyek megmondom őszintén a legtöbb esetben teljesen jól el voltak találva könnyedség és humor terén is, nálam legalábbis működtek.
Másnap, tehát március 15-én a fiúk szemszögéből kezdetét veszi a konkrét forradalom, ahol a készítők azt is jó érzékkel találják el, mennyire nem volt könnyű forradalmárnak lenni, a nép már akkor is nép volt. Nem csak ez nem volt könnyű, de ennek a menetét filmre vinni sem, szóval ezért tényleg jár az elismerés. Viszont – és itt kezdődnek a problémák – ha az ember egész estés játékfilmet akar készíteni egy ilyen, a történeti egészet nézve rövid jelenetsorból, egyetlen napból, akkor azt viszont fel kell tölteni egyéb, a történet szempontjából sem elhanyagolható elemmel. És ez volt az a pont, ahol a film nálam nem működött.
A Nemzeti Múzeum előtt (forrás: port.hu)
A Most vagy soha! fő antagonistája egy idősebb, Farkasch névre hallgató verőlegény, aki fiatalként az utcán, rablásból és fosztogatásból élt, most pedig az osztrák főhadparancsnok, Von Lederer Ignác szolgálatában áll és az a feladata, hogy semlegesítse Petőfiéket. Ehhez össze is gyűjti egykori, az utcán megismert cimboráit és kezdetét veszi a hajsza. A cselekmény párhuzamosan e mentén, illetve a forradalom főbb eseményein halad néha összeérve, majd ismét szétválva.
Nyilván a készítők célja az adrenalin szinten tartása volt, de én igazából még most sem értem, végtére is Farkaschnak mi volt a fő motivációja. Ő nem csak semlegesíteni akarta Petőfiéket, de konkrétan vérgőzösen mondta, hogy „német rendet” akar. Nem tudni miért. A németek nem tették naggyá, nem adtak neki valódi hatalmat, hogy indokolt legyen ez a hűség. Sőt, Lederer rendszeresen lenézően viselkedik vele. Farkasch azt is mondta még, hogy neki régen „rablásból és fosztogatásból kellett az utcán élelmet szereznie” (vagy valami ilyesmi), de az ok-okozati összefüggésre már nem világítottak rá itt sem. Nem is volt erre szükség, hiszen nem ez volt a cél. A fő konfliktusforrás rettenetesen öncélú és ismét visszaköszön a NER-filmek egyik jellegzetes vonása, az a primitív és sokszor indokolatlan németellenesség, amely természetesen a kormány szemszögéből csak a jelenkort vizsgálva nyer értelmet. Rákayék tehát beleerőltettek egy jelenkori szálat az akkori cselekménybe – ráadásul a fő cselekményfonal mentén – amely így rettenetesen izzadtságszagú konfliktusforrást generált.
Különben nem Farkasch esete volt az egyetlen ilyen. A Habsburg Birodalmat úgy teljes egészében egy brutális, már-már terrorba hajló eszközökkel elnyomó hatalomnak ábrázolták, amely azért ebben a formában erős túlzás. Nyilván nem azt várja az ember, hogy mindenben együttműködő barátokként kerüljenek a vászonra, de ha már történelmi eposz, megérdemeltek volna egy differenciáltabb ábrázolást. Mint ahogy egyébként a karakterek is. Nekem zavaró volt, hogy sokakról alig tudok meg valamit (motiváció, háttér stb.), de cserébe kaptam egy olyan Petőfit, aki számomra – bár nem volt taszító – de túlságosan szimpatikus sem (itt végül megmentett az, hogy Szendrey Júlia, aki nagyságrendekkel szimpatikusabb volt, a film második felétől kapott egy fiktív szálat, így Petőfi nem teljesen lett egyeduralkodó).
A németellenességhez hozzátartoznak még egyéb elemek is. Természetesen mindenki gonosz, aki németül beszél, még a 6 éves kislány is. Minden csak németül van kiírva mindenhova (természetesen ez sem volt így), valamint az sem túl hiteles, hogy Petőfiék fő követelése az egyébként nagyon fontos anyanyelvhasználat volt, hiszen a magyarról, mint hivatalos nyelvről már korábban döntött az országgyűlés. Ezzel nem anyanyelvünk fontosságának kérdését árnyalom, csak utóbbi tudatában lényegében súlytalanná válik az egyik fő motiváció.
Horváth Lajos Ottó nagyon jól játszotta Farkasch szerepét, csak a karakter egész egyszerűen lógott a levegőben (forrás: port.hu)
Mindezeket leszámítva voltak még más jelenetek, mozzanatok is, amelyeket nem értettem. Például, hogy a Pilvax fogadósa egyszer miért munkálkodik Petőfi ellen, egyszer meg miért menti meg és fordul Farkasch ellen, akinek korábban segített. Biztos megvolt az oka, csak ezt elfelejtették közölni. Vagy hogy miként sikerült ennyire súlytalanná tenni az „utca mocskából” verbuvált mókusőrsöt, akik céltalanabbnál céltalanabb akciókat hajtanak végre szinte az egész film alatt. De legalább a napi akcióadagot biztosítani tudták a verekedős jelenetekkel.
Összességében elmondható, hogy voltak a filmnek bizonyos pillanatai, és egyszer a családdal végül is be lehet rá ülni közös program gyanánt, de ha mindenképpen NER-filmeket akarunk versenyeztetni, akkor a Semmelweis azért jobb volt. A fő konfliktusforrás nem működött, a kiemelt antagonista motivációit és úgy általában az atmoszféra egy markáns részét pedig feláldozták a NER jelenlegi politikai nézeteinek oltárán. Ami viszont jól sikerült, az az ifjak közötti párbeszédek jelentős része, a humoros, könnyedebb jelenetek, egysoros, vagy gyakran szöveg nélküli poénok, amelyeken sokszor magam is elnevettem magam.
Nem sokszor szoktam ilyen irányba elgondolkozni, hiszen kritikát írok és nem én vagyok a rendező, de itt eszembe jutott, hogy Farkasch alakja és a fő konfliktusforrás helyett mennyi minden mást ki lehetett volna hozni a Most vagy sohá!-ból. Lehetett volna építkezni több kisebb szálból, hiszen ez az olyan kevés filmek egyike, ahol nem feltétlenül volt szükség antagonistára, vagy verekedős jelenetekre. Lehetett volna mélyebben ábrázolni, hogyan reagál egy pesti magyar (vagy akár német!) család Petőfiék forradalmára, bele lehetett volna építeni egy birodalmi katona látószögét, akármit.
Az ilyen mély ábrázolásoktól viszont messze vagyunk, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől, helyette kapunk kissé statikus, merev jeleneteket és csak kisebb részben olyanokat, ahol működött a hangulat.
Ha képesek vagyunk rá és lefejtjük a filmről a NER-burkot, akkor így március 15. környékén végül is be lehet rá ülni, de akkor tényleg kéretik a dolgot lazán kezelni és lehetőség szerint nem csalódni. Veteránként én már tudtam, hogy nem Rákay nyilatkozatai alapján kell hozzáállnom a filmhez, mert azok alapján joggal hihetnénk, hogy az ember valami filmklasszikusra vált jegyet. A Most vagy soha! pedig nem az. Nem kell zsigerből gyűlölni, mint toleránsék, akik sok esetben meg sem nézték, de a hibáin sem kell felülemelkedni.
Ábrahám Barnabás
Idegen negyvennyolc, avagy hogyan alázd meg szabadságharcosainkat
Kiemelt fotó: port.hu
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
