Fegyverrel harcolták ki, hogy lehessen Hűség Napja

December 14. Magyarországon 2001 óta hivatalosan is a Hűség Napja. Egy évszázaddal ezelőtt, 1921. december 14. és 16. között tartották ugyanis Sopronban és a környező településeken azt a népszavazást, amely a terület Ausztriához csatolásáról, vagy a Magyar Királyságban maradásról volt hivatott dönteni – a lehetőség nem magától jött, azt fegyverrel vívták ki.

Kezdjük a szikár történelmi tényekkel: A Rongyos Gárda augusztus végén kezdett fegyveres felkelésbe azért, hogy megakadályozza a trianoni „békeszerződésben” foglaltak szerinti határrevíziót, melyet az osztrák területi igények antant általi elfogadása után hagytak jóvá. A harcok a környéken októberig tartottak és jelentős magyar sikereket hoztak, hiszen Burgenland területéről kiszorították az osztrákokat, hogy aztán a területen kikiáltsák a Lajtabánságot a Rongyos Gárda alapítójának, Prónay Pálnak a vezetésével. 

A népszavazáson végül a döntően német ajkú, valamint jelentős számú horvát és magyar lakosság közel 67 százaléka döntött úgy, hogy továbbra is a Magyar Királyságban képzeli el jövőjét. 

Csattanós válasz volt ez az eredmény azoknak a nagyhatalmaknak, amelyek a történelmi Magyarország szétszabdalásáról döntöttek – érdekes felvetés, mi lett volna akkor, ha máshol is az ott élőket kérdezik meg arról, hová kívánnak tartozni. Részben mellékszál, de a kereken 70 esztendővel később Kárpátalján lezajlott, az autonómiáról szóló népszavazás is jelzi, hogy az antant akarata mennyire nem egyezett a Kárpát-medencében élők elképzeléseivel. 

Fontos azt is rögzíteni, hogy ez a népszavazás nem jött volna létre a fegyveres harcokat felvállaló bátor magyar katonák és diákok nélkül. 

Mindezt pedig fontos tudatosítani akkor, amikor a hazai jobboldal egy része pacifistább lett a legliberálisabb woodstocki hippinél is éppen, pusztán a vélt politikai haszonszerzés miatt. „Nem akarok több katonát látni” – jelentette ki Linder Béla 1918-ban. Ugyanakkor tény, hogy a jelenlegi Magyarország északi részét és Sopron környékét is azok a bátor civilek, katonák és diákok szerezték vissza a hazának, akik nem háborúellenes gyűléseken szónokoltak, hanem a Nagy Háború után közvetlenül fegyvert fogtak. 

A legbátrabb város, Balassagyarmat, valamint a leghűségesebb város, Sopron máig érvényes leckét adtak áldozatvállalásukkal mindenkinek, akit érdekel a haza sorsa, jövője. Kijelenthető, hogy nemcsak egy-egy darabka magyar földet szereztek vissza eredményes harcaikkal, de a Kárpát-medencei magyarság becsületét is helyreállították. 

Azt pedig, hogy küzdelmeik mennyire nemcsak a huszadik század első felének töris tananyagára tartoznak, a jelen hírei, történései jelzik leginkább. A székely fiatalok elleni terrorvád, az utóbbi hetekben román soviniszták által letépett zászlók, a Munkács váráról letaszított Turul vagy éppen az Orbán Viktor „megbízható szövetségese, barátja”, Robert Fico által megerősített és büntetőtörvénnyel védett magyarellenes Benes-dekrétumok mutatják meg nekünk, hogy Trianon nem a múlt, hanem a jelen magyar valósága a Kárpát-medencében. 

Nekünk tehát, akiket érdekel a magyar jelen és a magyar jövő, nem elég tisztelegnünk a rongyosok vagy a balassagyarmati civilek harcai előtt, de példájukból erőt merítve kell megvívnunk saját korunk harcait azért, hogy a Kárpát-medence magyarságáról soha, így a távoli jövőben se lehessen múltidőben beszélni.