Péntek délután egy vizsgafeladat szólított a Budát övező hegyekbe. Annak a vizsgafeladatnak a témája is érdekes lehet, de itt nem erről szeretnék most írni. Abból egy hosszabb értekezés fog születni, talán majd azt is közzéteszem egyszer.
A Normafától indulva tartottam északnak szálkásszőrű tacskómmal, át a kisvasút sínpárján. Májushoz képest talán kissé hűvösebb az idő, azonban erdőjárásra éppen megfelelő. A „Három katona” feliratú sírhoz érve egy diákcsoportba botlottam. Nem ez az első hasonló eset, sokan megállnak ennél a pontnál. Ki pihenni egyet, ki pedig csak nézelődni, szemlélni a környezetet. Néhányan talán tudják, miért áll ott az a kereszt a kőkupacon, mások legfeljebb csak sejtik.
A péntek délután erre járó diákok immár egészen biztos információkat kaptak róla. Tanáraik ugyanis, akikkel érkeztek, éppen Kálmán bácsiról meséltek a fiataloknak érkezésemkor, aki pedig őket oktatta térképészetre valamikor a nyolcvanas években. Így megtudtam én is, hogy Kálmán bácsi Kassán szolgált, a háború végén került a fővárosba. Részt vett a kitörésben, amely után szovjet fogságba került. A diákok pedig velem együtt álltak és hallgatták a történetet Kálmán bácsiról, akinek az egyik, a háborút szintén megjárt portás, ha éppen szolgálatban volt, még a nyolcvanas években is úgy köszönt, hogy fejéhez emelte kezét és azt mondta:
„jó reggelt, hadnagy úr!”
A diákokkal együtt hallgattam ezt a történetet a sír mellett, ahol nem Kálmán bácsi nyugodott, ő ugyanis túlélte. Azonban a kis elbeszélés alapján soha meg nem bánta, hogy ott volt és kitartott. Sőt, talán éppen a három katona, – akiket ismerhetett – iránti becsület volt, ami azt diktálhatta neki, hogy diákjainak meséljen róla ki tudja, hány éven át. Abban a kommunista rendszerben, amely éppen a kitörés utáni években kezdődött idehaza. Ott álltam az enyhe szél által ide-oda finoman hajlongó fák alatt a kissé borongós időben és elgondolkoztam, eltűnődtem egy röpke másodperc alatt. Ezen a helyen három olyan magyar katona vesztette életét, akik értem és a körülöttünk álló diákokért hozták meg a legdrágább áldozatot, amit ember csak meghozhat.
Az áldozatot, bízva abban, hogy egy jobb világért tették mindezt. Közben tovább indultak a diákok is, én is a kőhalmon nyugvó kereszttől május elején, hosszú évtizedekkel a katonák hősi halála után. Az pedig most már egészen biztos, hogy nem volt hiába való, hiszen történetüket azok a tanárok és fiatal diákjaik is ismerik, akikért ők az életüket áldozták.
Köszönet ezért, Kálmán bácsi!
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
