A koronavírus már nem is olyan izgalmas, amikor a háborúra is lehet fogni az áremeléseket, de azért itt lebeg a fejünk felett, hogy bármikor újra bevethető legyen, ha esetleg szükséges. Nem mehetünk el szó nélkül amellett a társadalmi kollektív idegösszeomlás mellett, amely világszerte szigorú lezárásokhoz, majdnem a teljes gazdaság leállításához és tönkretételéhez vezetett. Véleménycikk.
Beszélnünk kell arról, hogy milyen politikai döntések születtek az úgynevezett pandémiára válaszul, vagyis, hogy hogyan zárták le majdnem hermetikusan az egész országot és korlátozták a teljes lakosság szabadságjogait.
Valószínűleg sokaknak feltűnt, hogy mennyire hallgat Magyarországon mindkét, korábban a járványügyi lezárásokért bőszen kardoskodó politikai erő (Fidesz és baloldali összeborulás). Amikor is mérleget kellene vonni az intézkedések szükségessége és eredményei között, a nyilatkozatok sorra a háborúról és az energiaválságról szólnak. Úgy tűnhet, mintha ez a korábban soha nem látott korszak egyik pillanatról a másikra (a háború következtében?) csak úgy egyszerűen lezárult volna. Egy olyan időszak, amelyben lejárató kampányt folytattak a lakosság egy részével szemben és „oltott”, illetve „oltatlan” jelzővel illettek mindenkit ebben az országban. Vészjósló üzenetek sokaságával árasztották el a lakosságot, amelyeket láthattunk óriásplakátokon, hallhattunk a rádióban, és érezhettünk minden egyes percben, amikor a buszon, a boltban vagy lakásunk „biztonságában” voltunk. Baljós adatok sokaságára hivatkozva minden párbeszédet és tudományos érvelést nélkülözve hoztak olyan korlátozó intézkedéseket, amelyek korábban nem voltak szokásban, még a szörnyű diktatórikus uralmak idejében sem.
Be kell látnunk, hogy az emberi szabadságjogokat minden formában korlátozták, anélkül hogy erre
bárkitől is megkérdőjelezhetetlen engedélyt kaptak volna.
Szóval, miért ne sóhajthatnánk fel nyugodtan? Hála az égnek, vége van! Ez soha többé nem történhet meg. Felejtsük el és tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna, ahelyett hogy bármilyen szakmai elemzésekbe kezdenénk és azokból következtetéseket vonnánk le. De nem engedhetünk és nem is szabad engednünk ennek az elfogadható csábításnak. Azért, mert ami az elmúlt két évben történt ebben az országban és a fejlett világ nagy részében az nem csak egy tévedés, vagy csupán az ítélőképesség teljes kudarca, esetleg a tények (vagy inkább a tényként misztifikált vélemények) félreértelmezése volt. Attól valami sokkal nagyobb
és aggasztóbb dologról van szó: az alapvető emberi szabadság és döntés jogok abszolút figyelmen kívül hagyásáról. Amiről korábban az feltételeztük, hogy megtámadhatatlan a nyugaton és irigyelt (nagy felhördülés mellett) a keleten.
Teljesen szükségszerű emlékeznünk arra, hogy sokan úgy hitték ezelőtt a hatalmas társadalmi megingás előtt, hogy végre a nyugati demokráciák megtalálták a választ az ősi kérdésre. Arra, hogy: „Vajon hogyan kellene az embereknek élniük?” Ez volt a jól bevált képlet: szabadság a törvény tiszteletben tartása mellett, az egyén felelőssége a választott kormány vezetésével, a magánélethez való jog, amibe az állam nem tud
beavatkozni, vagy esetleg csak közvetve, bújtatott módon. A despotikus államok, amelyek ellenálltak a demokrácia hullámainak egyre elkeseredettebben védekezővé váltak. A legelső volt a sorban a Szovjetunió, amely gyakorlatilag összeomlott saját idealista nagyságának súlya alatt. Majd őt követte a rivális Kína, amely a fiatalabb generációi szemérmetlen megvesztegetéséhez folyamodott, és egy olyan polgárságot hozott létre, amelyet még Marx is megirigyelne.
De mi is történt valójában? Olyan vészhelyzeti kormányzást vezettek be (és tartanak fenn jelenleg is), amelyben rendeletekbe lehetett foglalni (és a mai napig lehet) meglehetősen vitatható korlátozó intézkedéseket, amire korábban nem volt példa a modernkori történelemben, beleértve a világháborúkat is.
Korábban elképzelhetetlennek tűnt, hogy a gyerekeket felszólítják arra, hogy ne találkozzanak karácsonykor a nagyszüleikkel,
vagy az, hogy csak meghatározott időben és létszámkorlátozással tarthatnak az emberek családi összejöveteleket. Arról nem is beszélve, hogy bárkit, aki felemelte a hangját az intézkedések mértékével vagy módjával kapcsolatban, azt azonnal megbélyegezték, vagy a modernkori cenzúráknak köszönhetően
korlátozták vagy elhallgattatták.
De lépjünk is túl ezen a kirohanáson és elmarasztaláson, és tegyük fel az igazi kérdést. Miért? Miért jutottunk el ideáig? Hiszen nem írható minden a politikai döntések számlájára, még ha sokszor szeretnénk is ebbe a hitbe ringatni magunkat. Ami azt illeti, ez a szó szoros értelmében egy „orvosi eset” volt. Mondhatni az egész világnak elment az esze. Nincs más magyarázat erre a már szinte nihilista leépülésre, amikor is nevetve mondtak le tömegek nemcsak bizonyos alkotmányos szabadságjogaikról, de a szabadságról mint
egyetemes eszméről is. Természetesen a hagyományos politikai véleménynyilvánítás is szerepet játszott ebben.
Mivel ugyanazokat a szólamokat hallhattuk mind a globalista bal és az (ál)nemzeti jobb oldalon.
Megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb nyilatkozataik hatására kialakult egy olyan általános kép az emberekben, hogy: ha azért ellenzed a lezárásokat, mert azoknak beláthatatlan gazdasági következményei vannak, akkor te a gazdasági jólétet helyezed az emberek élete elé. Más szóval feláldozhatónak tartod a (javarészt idős vagy beteg) emberek életét pusztán a tiszta pénzügyi boldogulás és haszonszerzés oltárán. Ezért, ha „a gazdaságot védelmezted”, akkor az már-már annak lett a szinonimája, hogy te csak a társadalom leggazdagabb (és ezért valószínűleg a legegészségesebb) embereinek érdekeit nézed. Feltehetően most már a leginfantilisebb baloldali harcosok is láthatják, hogy azok a hatalmas gazdasági károk, amelyek a lezárásoknak köszönhetően ebben az „iszonyú” időszakban sújtották a lakosságot, valójában a legszegényebbeket érintették és fogják érinteni a legfájdalmasabban. Hiszen a „virágzó gazdaság” sohasem a haszonlesés szinonimája volt valójában, hanem egy olyan állapot amely boldogulást, lehetőségeket és jólétet biztosított valamennyi embernek. Itt a jólét nem azt jelenti, hogy dúsgazdag vagyok, ezért minél több haszontalan dolgot vásárolok. Csupán azt, hogy a népesség nagy százalékának megvan az esélye, hogy önállóan éljen, szabad döntéseket hozzon, és hogy képességeihez mérten beteljesíthesse céljait. Az olyan tudatos politikai döntések, amelyekkel bármilyen módon törekszünk a gazdaság, vagyis közvetve ennek a jólétnek a tönkretételére, erkölcsileg elfogadhatatlanok még a legszörnyűbb körülmények ellenére is!
Azonban bizonyos hatalomban lévő emberek a pandémiát éppen elég borzalmas veszélynek vélték.
Így bármikor egyszerűen csak arra használhatták, hogy leállítsanak olyan gazdasági szereplőket, amelyek nem voltak számukra szimpatikusak vagy éppen előnyösek.
Vagy éppen ellenkezőleg, az olyan szektorokat, amelyek valamiért „nem jelentettek járványügyi kockázatot”,
(mint például a multik és kaszinók) megkímélték. Valószínűleg, ha nyílt vita alakult volna ki lezárásügyben, akkor ezek a második csoportba tartozó szektorok és azok érdekeltsége könnyebben lelepleződnek.
De volt egy ennél alattomosabb különbség a lezárás párti és lezárás ellenes táborok között, aminek a gyökere jóval a szabadpiaci kapitalizmust támogatók és a tekintélyelvű gazdaság bajnokai előttre nyúlik vissza. Talán ez a legalapvetőbb véleményeltérés, ami minden egyes ember állapotára vonatkoztatható. Mindig visszatérő és elkeseredett harcot folytat a szabadság utáni csillapíthatatlan vágy és a biztonságra (vagy legalábbis annak látszatára) való folyamatos sóvárgás. (Bizony ez a vívódás ott van minden egyes emberben). Ha a politikai rendszereket nézzük, pontosan ennek a két eltérő irányvonalnak a hatására jöttek létre a liberális demokráciák, ahol legtöbbször a szabadságot hangoztatják, és a tekintélyelvűséget szem előtt tartó kormányok, amelyek biztonságot adnak (vagy legalábbis ígérnek). Az előző század második felében még eléggé tisztán lehetett látni, hogy melyik ország milyen álláspontot képvisel ebben a kérdésben.
A hidegháború alatt ez papíron úgy nézett ki, hogy volt a kommunista diktatúra a nyugati „szabad” világ ellen. Jobb esetben eldönthetted, hogy melyik oldalt támogatod, vagy beleszülettél, de voltak, akik meggondolták magukat és esetleg elszöktek. Azután egy emberöltővel ezelőtt minden – természetesen a vitákkal és a konfliktusokkal együtt látszólag lezárult. A mindent és mindenkit felügyelő biztonság lázálmát kergetve a Szovjetunió teljesen összeomlott és szétesett. Talán, ha nem tanulunk a múlt hibáiból, egyszer mi is ennek isszuk majd meg a levét.
M.I.
Kiemelt kép: Robert Cianflone/Getty Images
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
