Grönland a nagyhatalmi ütközőtérben

Az Északi-sarkvidék olvadó jege nem csupán új hajózási útvonalakat tár fel, hanem lehántja a mázat a nyugati „szabályalapú rendről” (vagyis a nagyhatalmi érdekekhez igazított nemzetközi normarendszerről). A nemzetközi jog és a szövetségi szerződések addig érvényesek, amíg nem ütköznek közvetlen nagyhatalmi érdekbe. Trump elnök Grönland feletti területi igénye ezért nem rendkívüli kilengés, hanem a geopolitikai valóság nyílt megnyilvánulása egy NATO-tagország ellen. A szólamok mögött hideg hatalmi mérlegelés húzódik meg. Egy korábban befagyott ütközőzóna lassan, de visszafordíthatatlanul hatalmi csatatérré alakul, és Washington nem hagyja, hogy a térség feletti döntés joga kizárólag európai kezekben maradjon. Még akkor sem, ha névleg szövetséges államokról van szó.

Ebből a nézőpontból válik érthetővé Grönland katonai és földrajzi jelentősége. Az Egyesült Államok számára a sziget az Északi-sarki-óceán és az Atlanti-óceán közötti GIUK-átjáró (a Grönland, Izland és Nagy-Britannia közötti stratégiai tengeri átjáró) kulcspontja. Ez az a tengeri útvonal, amelyen keresztül ellenséges flották elérhetnék az atlanti szállítási vonalakat. A jég visszahúzódásával ez a korábban elméleti kockázat valós fenyegetéssé válik. Oroszország északi útvonala már most 4200 kilométerrel rövidebb Ázsia és Európa között. Tavaly 37,9 millió tonna árut szállítottak rajta, és a kínai–orosz együttműködés ezt az évtized végére 150 millió tonnára kívánja növelni. Peking számára ez elsősorban saját sérülékenységének csökkentését szolgáló stratégiai alternatíva a Malaka-szorossal szemben (Ázsia egyik legfontosabb tengeri szállítási útvonalával), amelyen keresztül Kína olaj- és gázimportjának mintegy 80 százaléka halad át.

Ebben a stratégiai környezetben jelenik meg egy amerikai belső vita is. George Friedman, a Geopolitical Futures és a Stratfor alapítója Trump kijelentéseiben elsősorban blöfföt lát. Szerinte Grönland már a hidegháború idején is a NATO védelmi stratégiájának központi eleme volt. A GIUK-átjáró lezárása nélkül a szovjet tengeralattjárók veszélyeztették volna az amerikai utánpótlási vonalakat. Friedman úgy véli, Trump célja inkább pszichológiai nyomásgyakorlás az európaiak felé. 

„Erősen kétlem, hogy bármilyen lépés történne Grönland ügyében.”
– fogalmazott George Friedman.

Érvelése azon alapul, hogy Dánia már most is engedélyezi az amerikai katonai jelenlétet a szigeten, valamint azon a feltételezésen, hogy az amerikai döntéshozatalon belül belső állami fékek és ellenérdekek is működnek.

Ez az értelmezés azonban nem ad valódi magyarázatot arra, miért kerül elő újra és újra a szuverenitás kérdése akkor is, amikor a katonai hozzáférés már biztosított. John Mearsheimer, a Chicagói Egyetem politikatudósa más következtetésre jut. Glenn Diesen norvég politológus interjújában arra figyelmeztetett:

„Ha összeházasítjuk azt, ami Ukrajnában történik, egy lehetséges grönlandi lépéssel, az halálos egy-kettő kombináció lehet, amely alapvetően szétveri a szövetséget.”

Ez nem látványos összeomlást, hanem lassan kibontakozó, mégis súlyos stratégiai kiüresedést jelentene, amelyben a bizalom és a kölcsönösség fokozatosan elpárolog.

Mearsheimer szerint ez a folyamat nem tragédia, hanem leleplezés. A NATO soha nem volt egyenrangú felek szövetsége, hanem amerikai hegemónia európai bázisokkal. Az európai NATO-tagállamok évtizedek óta leépítik hadseregeiket, miközben Washington stratégiai döntéseit hajtják végre. Dánia katonai állománya mindössze 16–20 ezer fő. Ez nem véletlen, hanem annak a védelmi modellnek a következménye, amely a biztonságot kiszervezte. Amikor a védelmet kiszervezik, vele együtt távozik a döntési jog is. Trump nyílt követelése erre ébreszti rá Koppenhágát: a NATO-tagság nem garantálja a nemzeti függetlenséget, hanem tartós formába önti az alávetettséget.

Mearsheimer ezért Friedmanhez képest jóval komolyabban veszi Trump szándékait.

„Ha megnézzük Trump viselkedési mintáját, azt, hogy mennyire hajlandó erőt alkalmazni, amikor azt alacsony költséggel és korlátozott politikai következményekkel teheti meg, akkor nem zárható ki, hogy Grönland esetében is kész lenne lépni.”

Ez nem feltétlenül klasszikus katonai inváziót jelentene, hanem olyan nyomásgyakorlást, amely végső soron Washington akaratát érvényesíti. A cél nem a zászló kitűzése, hanem a tartós ellenőrzés.

A nyersanyagkérdés tovább erősíti ezt a logikát. Grönland jelentős, részben feltáratlan ritkaföldfém-tartalékokkal rendelkezik, amelyek a modern ipar és a haditechnika alapjai. Kína jelenleg a globális ritkaföldfém-feldolgozás mintegy 60 százalékát ellenőrzi, és az utóbbi időszakban több nyersanyagot nyíltan gazdasági fegyverként alkalmazott. 

Ez nem kivétel, hanem a nagyhatalmi politika bevett eszköztára, vagyis gazdasági és hatalmi nyomás.

Európa ezzel szemben évtizedeken át figyelmen kívül hagyta ezeket a folyamatokat. Brüsszel klímacélokról és normákról tárgyalt, miközben Peking megszerezte a kritikus nyersanyagok feletti ellenőrzést, Oroszország pedig katonailag megerősítette az Északi-sarkvidéket. Az európai „soft power” (puha befolyásra épülő) doktrína itt és most ütközik először a nyers hatalmi valósággal. Washington világosan látja a helyzetet: Európa nem képes megvédeni saját érdekeit.

Grönland lakosságának mintegy 67 százaléka függetlenséget akar Dániától. Ez azonban nem jelent automatikus geopolitikai önrendelkezést. Egy 56 ezer fős közösség mozgástere rendkívül szűk egy olyan térben, ahol a kérdés nem az, hogy lesz-e külső befolyás, hanem az, hogy mely nagyhatalom biztosít önálló külpolitikai mozgásteret – és melyik vonja meg azt.

Dánia az Egyesült Államok egyik leghűségesebb európai partnere volt. Most mégis szembesül azzal, hogy Trump nyíltan követeli egy NATO-tag területét. Koppenhága válaszul kétmilliárd dollárt ígért északi védelmi fejlesztésekre. Ez mindent eláruló reakció: nem irányváltás, hanem kármentés.

Friedman blöfföt lát, Mearsheimer valódi kockázatot. A történelem azonban nem a diplomáciai szándéknyilatkozatokról szól, hanem a tényleges hatalmi lépésekről. Ami ma elképzelhetetlennek tűnik, holnap precedenssé válhat. Louisiana, Alaszka vagy Hawaii is így vált valósággá.

A grönlandi válság üzenete világos: EU-tagság és NATO-tagság csak addig jelent védelmet, amíg nincs valódi érdekkonfliktus a nagyhatalmakkal. Amikor mégis van, a szuverenitás nem jogi, hanem erőkérdés. És ahol az erő hiányzik, ott a függetlenség is feltételessé válik. Csak az a nemzet szabad, amely képes megvédeni magát.

(Glenn Diesen, a Geopolitical Futures Podcast és a Caspian Report vonatkozó elemzései nyomán)

Kapcsolódó: