Nem a médiában olvasottaknak, hanem a saját szememnek hiszek! – interjú Petrás Jánossal

A Kárpátia együttesnek, mint nemzeti rockot játszó formációnak – annak ellenére, hogy a rádiókban ritkán hallhatók a számaik – jelentős rajongótábora van, a közönségük jellemzően nemzeti elkötelezettségű emberekből áll. Interjúnkban az együttes basszusgitárosa, énekese, frontembere: Petrás János mondta el gondolatait arról, hogy ő hogyan látja a zenén túli világot.

– Ha csak nagyon röviden mutathatná be önmagát, mit tartana a legfontosabbnak megemlíteni?

– Budapesten születtem, az ötvenes éveim második felében járok. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolát végeztem el ötvös szakon, de ami ennél fontosabb, hogy hétéves korom óta foglalkozom zenével. Hat évig zongorázni tanultam, később pedig áttértem a basszusgitárra. Egykor letettem az OSZK-, és ORI-vizsgát is, hiszen az előző rendszerben, csak úgy lehetett muzsikálni, ha az embernek megvolt a hivatalosan is dokumentált végzettsége, tehát én igazoltan képzett zenész vagyok.

A Kárpátia együttesnek 22 éve vagyok a vezetője, azt a stílust, amit játszunk G. Kirkovits István, rádiós újságíró-szerkesztő nevezte el nemzeti rocknak, és ezt a besorolást mi büszkén vállaljuk.

A művészi pályán való szerepléseinkben, fellépéseinkben nem teszek különbséget, mindig a következő színpadi megjelenésünkre készülünk fel teljes erőnkkel. Minden egyes pont, amin túllépünk, szükséges ahhoz, hogy eljussunk a következő ponthoz, ez biztosítja számunkra a folyamatos munkát. Úgy értem mi – s most a zenekar tagjaira gondolok – ehhez a dologhoz értünk, s azt a feladatot kaptuk a Jóistentől, hogy itt álljunk helyt.

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan a világban, a saját maga küldetése – akár a nemzete, akár a családja vonatkozásában –, nekünk ezt a feladatot szánta a sors, ezt kell a legjobb tudásunk szerint, a legfelkészültebben végeznünk.

A zenekarunk tehát folyamatosan dolgozik, rengeteg fellépésünk van.

Bár az együttes több mint két évtizede sikeres pályát fut be, úgy érzem, a legbüszkébb mégis a három gyermekemre és a két unokámra vagyok.

– Ön zenészként, előadóként áll a színpadon, de mit gondol, mennyire van szükség arra, hogy valaki a színpadról is – amit mostanában meglehetősen sokan megtesznek – hangot adjon politikai nézeteinek?

– Nem gondolom, hogy bárkinek kötelező lenne politizálni, mint ahogy azt sem, hogy bárki tartóztassa meg magát az effajta véleménynyilvánítástól. Ez a lehetőség tehát mindenkinek a saját vérmérséklete, habitusa szerint megadható.

De ezzel azt is mondom, hogy mint, ahogy nekem sincs jogom, bárkitől megvonni nézeteinek elmondását, úgy tőlem se vonhatja meg senki ezt a jogot. Majd én eldöntöm, hogy amit a másiktól hallottam, láttam, az nekem tetszik-e vagy sem. Persze mások az én megnyilatkozásaimról is döntenek, nyilván az is valakiknek tetszeni fog, míg mások számára nem lesz elfogadható. Itt most a zenészekre vonatkoztatva mondtam el a dolgokat, de természetesen ezt bárkire igaznak tartom, hiszen mindenkinek megvan a joga kinyilatkoztatni saját gondolatait.

Nekünk – mint Kárpátia zenekarnak – megvan az az értékrendünk, ami mellett éljük az életünket. Ezt felvisszük magunkkal a színpadra is, és ott – olyan módon, amiről úgy gondoljuk, ebbe a tevékenységbe belefér – mi is próbáljuk átadni a közönségünknek.

Itt szeretném megjegyezni, hogy legnagyobb megdöbbenésemre – s még talán annál is nagyobb bosszúságomra –

a közelmúltban felhívták a figyelmemet az interneten egy olyan oldalra, ahol a Sziget Fesztiválról kitiltott Kneecap együttes ellen fellépő tiltakozók között szerepel a nevem. Most is határozottan kijelentem, hogy semmiféle tiltakozó nyilatkozatot nem írtam alá.

Ezt már csak azért sem tehettem meg, mert semmit nem tudok erről a zenekarról, s nem is érdekel az ilyen stílusban muzsikáló előadók tevékenysége. De mint az előbb elmondtam, a szabad véleménynyilvánítás joga mindenkit megillet.

– Most nem, mint zenészt, hanem mint a világ dolgai iránt érdeklődő embert kérdezem, ebbe az is beletartozik, hogy Ön is tagja lett, az egyik digitális polgári körnek?

– Igen. A Vitézi Rend, a Szent György Lovagrend, és tiszteletbeli Betyársereg tagságom mellett tagja lettem a Fradi Digitális Polgári Körnek is, s azt is elmondom, miért.

Nekem születésemtől fogva nagyon szoros kapcsolatom van a Ferencvárossal. Kezdődött azzal, hogy a Fradi pályától ötszáz méterre születtem, a nagypapám nagy fradista volt. Már háromévesen Páncsics Miklós akartam lenni – persze nem lettem –, s bár a két öcsém jobban focizott, mint én, sajnos nekik sem sikerült a sportpályafutásuk. De az elmondottak alapján, azt hiszem, érthető az elkötelezettségem. Szóval végül maradtam csak szurkoló, de mivel érdekel a történelem – s természetesen a sporttörténelem is –, aktívan támogatom a Fradi Múzeumot, vagyis segítek az FTC történelmének kutatásában, ápolásában.

Mindezek megmutatják, hogy nekem nem új keletű a kapcsolatom a Ferencvárossal. Sok focistát barátomnak tudhatok, és ebbe a körbe hívtak meg olyanokkal együtt, mint Rákosi Gyula bácsi, Dibusz Dénes, Nyéki Balázs, Lékai Máté, Székely Zója és még sorolhatnám a nagy neveket. Az említetteket én hihetetlenül nagyra tartom, így érthető, hogy számomra megtiszteltetés egy csoportban lenni ekkora ikonokkal.

Ezt tehát tekinthetjük egyfajta kiállásnak is a magyar nemzet sportolói mellett.

Mert senki ne higgye azt, hogy a sportba nem szűrődik be a politika, ezt látjuk az olimpiáktól kezdve a világversenyeken keresztül nagyon sok helyen. A sportpolitika, a sportdiplomácia az nem egy lebecsülendő dolog – emlékezzünk csak rá, hogy hogyan vesztettük el sajnos a 2024-es olimpia megrendezési jogát – tehát a nemzeti oldalnak, a sporton belül is ki kell állnia magáért.

– A sport, a sportolók mellett a politikusok között is van olyan, akivel szoros kapcsolatot tart fenn?

– Elsőként említem Wittner Máriát, aki úgy viszonyult hozzám, mint fogadott fiához, és én is második anyámként szerettem.

De mellette említhetem Kubatov Gábort is, akihez a Fradi kapcsán szintén jó viszony fűz. Számtalan olyan emberrel tartom a kapcsolatot, akiket régről ismerek, akik előtte nem voltak politikusok, majd azok lettek. De hát nyilván az ember nem változtatja meg a kapcsolatát valakivel azért, mert az illetőből politikus lett, ez nem változtat a korábbi jó viszonyunkon, hacsak nem lett az illetőből nemzetáruló.

Természetesen vannak olyan barátaim is, akiket már, mint politikusokat ismertem meg. Itt jegyzem meg, hogy én soha nem lennék politikus, hiszen akkor nem mondhatnám azt, amit akarok, így viszont bármit mondhatok, mert nem köt semmilyen pártfegyelem.

Említette Wittner Mária nevét, az egyik Kárpátia dalban – „Neveket akarok hallani” – ő is közreműködött. Egy másik ikonikus daluk a 2006-os eseményekhez köthető: „Barátom, mondd merre vagy?” Ezeknek a daloknak a szövege vajon még ma is aktuális?

– Úgy gondolom, mindenképpen. Az első szövege arra utal, hogy mind a mai napig nem tudjuk, kik voltak az akkori rendszer kiszolgálói, nem lettek nyilvánosak az ügynöklisták, nem történt meg – a vérbíróktól kezdve a kegyetlenkedő foglárokig – az elszámoltatása a bűnösöknek. „Mert a bűn az csak bűn marad.”

A második dal a 2006-os tüntetések ellen fellépő állami terrorcselekményekről szól. Ennek aktualitása, hogy

azok az emberek, akik elkövették a brutális támadást a magyar nemzeti oldallal szemben, mindmáig semmiféle büntetést nem kaptak, s nagyon kicsi az esély arra, hogy őket – egészen Gyurcsány Ferenctől kezdve – egyszer elszámoltatják.

Szóval még nagyon sok restanciánk van, de a remény hal meg utoljára.

– Ha említette az egykori miniszterelnök nevét, van személyes benyomása Orbán Viktorról, Magyar Péterről, Toroczkai Lászlóról?

– Orbán Viktor hosszú évtizedek után ismét feltette a világpolitika nagy porondjára Magyarországot, a libsi senkiháziak nagy bosszúságára. Ez számomra öröm. Ha megnézzük a múlt eseményeit, szerintem nem kell egyetemi professzornak lenni ahhoz, hogy lássuk, kik azok, akik valamit letettek a nemzet asztalára, és kik azok, akik csak elvettek onnan.

Magyar Pétert nem tartom még csak politikusnak sem, úgy látom, hogy ő egy sértett majom, aki oda piszkított, ahonnan korábban evett.

Toroczkai Lacit közel negyed évszázada ismerem személyesen. Ő járja a saját útját, mint ahogy én is.

Néha egy pályán haladunk, néha különválnak az útjaink, de ezzel nincs alapvetően semmi baj, hisz az élet már csak ilyen. A lényeg az, hogy alkotni, és nem rombolni kell.

A felsorolt politikusokhoz pártok is tartoznak, azt azonban el kell mondanom, hogy én semmiféle pártban nem hiszek. Én csak emberekben hiszek, akik vagy jót cselekszenek, vagy nem. A pártokkal azért sem tudok mit kezdeni, mert ez egy gyűjtőformáció, van, amelyik szimpatikus a számomra köztük, s van, amelyik nem. Emiatt én nem is voltam soha tagja egyetlen pártnak sem, s nem is leszek!

– Ha nem is tagja egyik pártnak sem, azért biztos követi a magyar belpolitikát. Van elképzelése a jövő évi választások eredményéről?

– Természetesen követem. Egy dologban nem vagyok biztos, hogy megint meglesz-e a Fidesznek a kétharmad, de ez majd eldől. Azt mindenesetre szeretném, hogy a Tisza Pártból senki ne jusson be a parlamentbe.

Azt látom, hogy az ellenzéki pártok a Fidesszel vannak elfoglalva, s mindegyiknél készül ilyen-olyan kormányprogram, és a hatalom átvételét vizionálják. Ha a realitást vázolnák fel, akkor inkább azt kellene mondaniuk a választóknak: „Mi készülünk az ellenzéki szerepre, ahol titeket fogunk képviselni! Leszünk a hangotok! Harcolunk értetek!” Ez egy becsületes kinyilatkoztatás lenne, ahelyett, hogy a különböző pártok – akárhány százalékra is mérik őket – azzal hitegetik, sőt átverik az embereket, hogy készülnek a kormányzásra.

– Százalékokat említett, mennyiben hisz abban, ami jelen pillanatban valószínű, hogy csak három párt – a Fidesz, a Tisza, és a Mi Hazánk – jut majd be a parlamentbe?

– Szerintem az Országgyűlés összetételében

fontos lenne, hogy mindig legyen egy olyan erő, ami a nemzeti radikális vonalat képviseli, és ebből az irányból gyakorol nyomást a mindenkori kormányra.

De persze legyen a parlamentben olyan formáció is, amely az elfogadható baloldali értékrendet képviseli, és abból az irányból képez ellenpontot.

Az esélyeket illetően annyit tudok mondani, hogy én 1986-ban szavaztam először, még a rendszerváltás előtt. S ez alatt a négy évtized alatt, nagyon sok meglepetés – jó és rossz egyaránt – ért az eredményeket illetően.

Azt látom, hogy a média elferdíti a valóságot, ahhoz képest, hogy nekik a valót kellene tükrözniük, ők folyamatosan torzítják a képet. Amit a médiában olvasok, annak a nyomát sem látom a valóságban, pedig keresztül-kasul járom az országot, és amikor megkérdezik: „Te vajon kinek hiszel? A híreknek vagy a szemednek?” Azt válaszolom: „Megvallom, én inkább a szememnek hiszek.”

– Végezetül egy külpolitikával kapcsolatos kérdés – már csak azért is, mert Orbán Viktor is szóba hozta ezt kötcsei beszédében. Hogyan látja európai uniós tagságunkat?

– Az az út, amin az unió most már jó másfél évtizede halad, biztos nem jó irány. De ettől függetlenül is el kell mondanom, hogy amikor arról volt népszavazás, hogy tagjai legyünk-e az uniónak, én nemmel szavaztam. S egyre inkább az látszik, akkor igazunk volt, hiszen a tagságunk miatt sok minden leépült, például az önellátásunk tekintetében: bezártak a cukorgyáraink, megszűntek a tehenészeteink, kivágatták a gyümölcsfáinkat, a szőlőinket – sorolhatnám még a negatív hatását az EU-csatlakozásnak. Lássuk be, ez valahol nem normális dolog!

Az elmúlt évtizedek alatt Magyarország rengeteget vesztett ezen, s ma már nagyon sok tanulmány szól arról, hogy mi az a konkrét, forintosítható veszteség, amely érte az országot, a nemzetet azáltal, hogy beléptünk az EU-ba.

Persze nem szabad elfelejtenünk, azt a számunkra nem elhanyagolható tényt – ami történelmileg sújt minket, hiszen 1920 óta saját magunkkal vagyunk határosak –, hogy legalább a határok szabad átjárása megvalósult. (Ez alól kivétel még Kárpátalja, és a Délvidék.) De ezt a határokon való szabad átjárást meg lehetett volna oldani uniós tagság nélkül, másképpen is, mondjuk kétoldalú államközi szerződések megkötésével, vagy akár a területek hovatartozásának újratárgyalásával. Tehát sokkal kevesebbet kaptunk, kapunk vissza, mint amennyit adtunk ezért az EU-tagságért, s ezt nem csak én látom így, hiszen egyre többen vannak már azok, akik ezt hasonlóan gondolják.