Budapest talán sohasem, de az emancipáció óta egészen biztosan nem a magyarság kulturális fővárosa. Ezt a mai napig igazolják az ott működő sajtótermékek, egyetemek, színházak, de még az ott élő emberek jelentős többségének mentalitása, és magyarsághoz való viszonya is. Nem véletlen hát, hogy minden szellemi kútmérgezés ott talál táptalajt magának. Ha pedig egy ilyen mérgezés megfakad, biztosak lehetünk benne, hogy a kitartott globalista média valamelyik nyúlványa ott lesz, hogy erről „szenzációként” számoljon be a nagyérdeműnek. Így, mikor meghallották, hogy valami hazátlan szélsőliberális írt egy darabot, ahol a magyarság ősanyja néger, tudták, ott a helyük, hogy piedesztálra emeljék az alkotást.
Budapestről indult el…
Innen (mármint Budapestről) indult főszereplőnk, a néger modell, Kárász Emese karrierje is, akinek eme „szakma” irányítói nyilván kifejezetten örültek, és nem lennék meglepve, ha származása még előnyt is jelentett volna számára a válogatón, hiszen mégiscsak alkalmasabb az érzékenyítésre, mint egy csont és bőr, kokainfüggő, hedonista fehér lány – melyből amúgy is túl sok van már az európai modell „szakmában”.
A Telex által készített interjúban a néger modell elmondta, anyjának állítólag nagyon fontos a magyarsága, ezért hívta őt Emesének, bátyát pedig Attilának, „bár ő fehér”. Arról beszélt, amikor a szülei fiatalok voltak, „még nem volt gáz, ha használtad a magyar szimbólumokat”, ez „csak később lett problematikus”. Ez az egy mondat tökéletesen bemutatja Budapest, a világváros, radikalizálódását, amely az ilyen felszínes „hazaszeretőket” (ám nem hon megőrzőket) könnyedén meghunyászkodásra készteti. Színesbőrű lánya aligha érezhette a vérségi összetartozást, tekintve, hogy a színészvilágba belépve útja a Freeszfe-re vezetett. Igaz, Emese megnyugtatta a Telex világpolgár olvasóit is, már anyjának hazaszeretetében is „bőven van kérdés”, elbizonytalanodott a multikulturális család női tagja.
Történetünk másik főhőse, a szintén Freeszfe-s (mi más is lehetne?) Farkas Dorottya, akinek a fejéből egyébként kipattant a magyarság ősanyjának, Emesének a rasszcseréje, szintén magyar nevet visel, magyar állampolgársággal is rendelkezik. Ő egyébként Angliában diplomázott, majd a Covid miatt jött haza. Ha pedig már itt rekedt, nem tehetett mást, mint hogy a nyugati fertőt importálja kicsin hazánkba. Írt is hát egy színdarabot egy néger Emeséről, meg a turulmadárról, amelyről – mint az interjúban később kiderül – azt se tudta, mit is jelent voltaképpen a magyarok számára.
Idegen a világvárosban
Ők ketten álltak össze tehát egy darabra, melynek témája mi más is lehetne, mint hogy milyen rossz négernek lenni Budapesten, mert ott „a munkatársaktól kezdve a járókelőkön át a szárnyas patkányokig galambokig” mindenki érezteti veled, hogy „idegen vagy itt”. Budapesten. A városban, ahol sok kerületben már magyar szót sem hallani, több a színesbőrű, mint a nemzeti érzelmű, és az árusok és boltok egy jelentős része is kizárólag csak euróban adja meg az árait, mert már a forint látványától is undorodnak.
Farkas Dorottya erről a városról akarja velünk elhitetni, hogy kinézi a színesbőrűeket. Ezért írt barátnőjére egy darabot. Nem egy darabot írt, melybe beválogatta barátnőjét, hanem fordítva. Igazi, klasszikus szélsőliberálisként képtelen elvonatkoztatni a valóságtól és a beszűkült világnézetétől, és nem egy darabot ír, melyhez színészeket válogat, hanem fordítva.
A legviccesebb az egészben, hogy állításaira még színesbőrű barátnője is rácáfol, mikor az interjúban arról beszél, 2021-ig nem is igazán „szembesítették” azzal, hogy néger. Mint mondta: „Amikor 2021-ben jelentkeztem az átalakult SZFE-re, a felvételin felmerült egy ilyen bőrszín-probléma. Nekem nem mondták, de visszajutott hozzám, hogy a felvételiztető tanárok arról beszélgettek, hogy vehetnek fel engem úgy, hogy nem tudják, milyen szerepet adhatnak majd nekem itthon. Egy fekete lány hogy fogja eljátszani Júliát? Kiderült, hogy végül emiatt utasítottak el. Ez persze a legjobb, ami történhetett, viszont hosszú idő után először szembesítettek azzal, hogy fekete vagyok.”
Farkas Dorottyát azonban ez nem érdekelte, ő mindenáron rá akart írni egy darabot, beleerőltetve mindent, ami a progresszív szem-szájnak ingere. Ezt így indokolta: „És ha már Emesének hívják, az a punk ötletem támadt, hogy miért ne lehetne a magyarság ősanyja egy fekete lány?” – annyira persze mégsem volt „punk”, hogy Mózes legyen néger nő, vagy Dávid király egy identitászavaros transzvesztita. Csak úgy, mint Nyugaton, ezek mindig csak és kizárólag a mi kultúránkat, a mi legendáinkat és a mi történelmünket gúnyolják ki, rontják meg és forgatják ki.
Aligha így képzelték el Ajtony vezér fekete magyarjait a krónikások – fotó: Telex
Ekkor beszúrja a Telex erre genetikailag érzékeny riportere, hogy „ami azáltal válik igazán kísértetiessé, hogy Emese mitikus álmában az a turulmadár jelenik meg, ami évszázadokkal később egy olyan párt szimbóluma lesz, amely magyar polgárokat gyilkoltat meg – olyanokat, akiket a bőrszínük vagy a származásuk miatt nem tart magyarnak”.
Hogy itt delíriumos álmában mégis milyen mesét látott a kérdező, az nem derült ki, az viszont igen, hogy a mi Dorottyánknak egyébként fogalma nem volt a magyarság szimbólumairól – miért is lett volna, egyébként? Ez válaszából is kiderül: „Az írás közben erre konkrétan nem gondoltam, de szeretek olyan szimbólumokhoz nyúlni, amiket lehet, hogy eleinte még én sem értek, és csak miközben foglalkozom velük, értem meg szépen lassan, hogy milyen szükségletet elégítenek ki”.
Aggódott a rejtett rasszizmus miatt
Kiderült, Dorottya a darab megírása alatt igencsak aggódott, hogy „visszaél-e” néger barátnője történetével, sőt, egyáltalán szabad-e neki megfogalmazni mindezeket „fehér magyarként”? Pikáns önhivatkozás. Mint amikor egy Sasah Goldberg vagy Jeremiah Goldstein arról beszél, ők, mint „fehér amerikaiak” milyen kiváltságosok, és ezért minden fehér amerikainak szégyellnie kéne magát, és lemondania privilégiumaikról.
Azok a pillantások arra engednek következtetni, hamarosan egy LMBT darabot is kapunk a két főszereplővel
Mindenestere a mi Dorottyánk odafigyelt erre is, és a próbák folyamán minden alkalommal megkérdezte sokszínű barátnőjét, sértőnek találja-e az adott részt, vagy maradhat? Nagyon félt, hogy még a végén róla is kiderül, rejtett rasszista.
Ennél a pontnál derül ki történetünk főhősének családi háttere, amit, ha egy filmben írnának meg, a média egészen biztosan betiltaná „faji előítéletek szításának” vádjával. Kárász Emesét családja ugyanis csak örökbe fogadta, ő valójában egy szexuális erőszakból született, méghozzá Magyarországon! Biológiai anyja azonban – a jelek szerint – életpártibb volt, mint egy átlagos progresszív liberális, és még a nemi erőszakból fogant gyermek életét sem kívánti elvenni.
Passzív megkülönböztetés szegélyezte útját
Az interjúban természetesen ki kellett térni arra is, hogy „elmaradott” csonkahazánk messze van még a nyugati „fejlettségtől”, hiszen itt még felvonják az emberek a szemöldöküket, ha afrikaiak énekelnek magyar népdalokat, vagy próbálnak néptáncolni. Itt jött a felismerés, hogy az ország voltaképpen mindig is rasszista volt, csak eddig „nem rakta össze a puzzle-t” a rasszizmus áldozata.
Bejön a feminista szál
Kiderült az is, a mi kis világpolgárunk, aki az interjúban „fehér magyarként” hivatkozott magára, úgy volt vele, a néger Emese önmagában még nem elég, kéne egy kis „mikroerőszakos”, feminista baromság is a történetbe. Erről így beszél: „…a nők elleni általános abúzusra is reflektál. A darabbeli Emese teherbe esik, de ő sem tudja, hogyan és mikor történhetett ez. Ehhez pedig én is tudok kapcsolódni, nekem is volt egy olyan incidensem, amiről csak évekkel később jöttem rá, hogy igazából az erőszak kategóriába tartozik. Szerintem fontos, hogy erről is beszéljünk. De a folytonos identitáskeresés is erős közös pont nálunk.”
Annyira fontos neki a „kultúrája”, hogy ide importálta a nyugati szennyet
Farkas Dorottya magyarsághoz való viszonya is érdekes. Erről így beszélt a Telex hasonszőrű újságírójának: „amikor Angliában éltem, megpróbáltam minél jobban besimulni a környezetembe, tökéletes angollal beszélni, megtanulni, magamévá tenni a milyenségüket. Ekkor éreztem magam a legmagyarabbnak.” Akkor vagy tehát a „legmagyarabb”, ha asszimilálódsz.
Majd hozzátette: „Nekem itthon többek között abból lett elegem, mennyire átpolitizált a magyar szó jelentése, és mintha csak akkor lehetnél igazán magyar, ha egy bizonyos politikai ideológiában hiszel, hogyha egy bizonyos pártra szavazol. Az, hogy a régi történeteinket, a kulturális gyökereinket eltulajdonítja egy politikai narratíva pusztán érdekhajhászatból, szerintem disznóság. Nemcsak a matyó hímzés fejezi ki a magyarságunkat.” És, hogy számára akkor mit jelent a magyarság és mi fejezi ki? Az nem derült ki, hiszen a darabban is a feminista és a nyugati multikulturális vonal volt számára fontos.
Emese a magyarsághoz való viszonyáról így beszélt: „És ha most kurvára haragszom is Magyarországra, mégis nagyon szeretem. Ezért rohadt dühös vagyok arra, ahogyan lepusztítják. Soha nem is az egyes emberekre haragszom, de még a rasszistákra sem, mert néha én is rasszista vagyok, én is rajtakapom magam, hogy elfog valami furcsán rossz érzés, amikor egy sötétebb bőrű férfi ül le mellém a metrón. Mert amivel évek óta etetnek minket, azt szinte lehetetlen kizárni.” Itt, azon kívül, hogy felmondta a szélsőliberális propagandát, melynek ő is „áldozata”, az is kiderült, hogy nem igazán van tisztában a rasszizmus fogalmával. Hiszen, ha egy fehér utál vagy előítéletes egy másik fehérrel szemben, az épp annyira nem lehet rasszizmus, mintha két néger teszi ugyanezt egymással. Egyébként pedig nem a kormánypropaganda a rasszista, hanem a statisztikák…
A jövőbeli terveire rátérve megnyugtat minket, esze ágában sincs örökre itt hagyni az országot, „félig kint lesz, félig bent”, így „joga marad” kritizálni és megváltoztatni Magyarországot.
Farkas Dorottya is úgy el van nyomva, hogy egy önkormányzatnál dolgozik, méghozzá kommunikációs munkatársként, amivel kapcsolatban csak annyi gondja támadt, hogy néha nehéz összeegyeztetni a munkaidőt és a színházat. Micsoda katasztrófa! „Az országból való kicsekkolást pedig nagyon hasonlóan látom, mint Emese. Magyarország és én jelenleg egy nem túl egészséges párkapcsolatban élünk, amiből ki szeretnék lépni, egyelőre mégsem tudok, mert fontos nekem a másik fél” – drámázza túl a helyzetet a rájuk jellemző módon. Majd hozzáteszi: „azt nem tudom, hogy végül itt fogok-e maradni, de most azt érzem, hogy itt tudok még értékes dolgokat csinálni”.
Szóval megnyugodhatunk, a szellemi kútmérgezést a történet igazi negatív hőse még sokáig tervezi itt folytatni. Ahogyan Nyugaton a franciáktól és angoloktól elvették már, nem csak az országukat, de történelmi alakjaikat is, úgy ezt el szeretnék érni itthon is. Az oddsok mellettük szólnak, hiszen mögöttük áll egy óriási globalista tömb, az általuk pénzelt média, és a véleményformálók jelentős többsége. De még a lobbistaként tevékenykedő „amerikai” nagykövet is. Ők pedig itt lesznek, hogy adjanak nekünk néger Emesét, homokos Istvánt, esetleg transzvesztita Mátyás királyt, de sohasem saját neméhez vonzódó Káint, öngyűlölő csodarabbit, vagy nőnek öltözött arab Mózest. Ha pedig egyszer valaki erre vetemedne, akkor pontosan ugyanazok támadnának rá habzó szájjal, „antiszemitának” kikiáltva az alkotót, akik most felállva tapsolnak a „progressziónak” és „sokszínűségnek”.
Irányi Dániel
Kiemelt képünkön néger Emese, fotó forrása: Youtube
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
