Szívhang – vagy amit nem akartok

Közéletünk ép ésszel szinte követhetetlen vargabetűi, politikusaink megcsalásra, becsapásra koreografált álarcosbálja, országnagyok önfeledt dance macabre-ja, közéleti személyiségek fel- és megbomlása Shakespeare híres komédiáját, a Vízkereszt vagy amit akartok című darabot idézi. Műfaja szerint politikai valóságshow-t látunk magunk előtt, miközben kételkedünk, hogy tényleg valóságos szereplők lényükből fakadó vagy csak mímelt alakításait látjuk-e a nemek közötti határok elmosódásakor is. A drámaírás és a politika, a józan ész mindenféle szabályát és törvényét áthágó előadások álságos jeleneteit sorjáznak itt is, ott is. Különbség persze van, hiszen a világszínpadot idéző shakespeare-i géniusz Globe-ja helyett most csak egy provinciává aljasuló közép-kelet-európai ország, rongyos, cirkuszi sátra feszül fölénk.

Ebben pedig a Thomas Mann-i Cipollát vagy a kafkai Gregor Samsát ember helyett rovarként alakító cirkuszigazgató a főszereplő. Ő az, aki a mögötte álló háttérhatalmak súgólyukjából hallottaknak megfelelően suhintgat varázspálcájával, ha éppen nem a zsarnokok korbácsát használja. Percemberkék, júdások és barbárságukba visszamenetelő, szentségüket megcsúfoló pálok kavalkádja vesz bennünket körül. Ezek némbereinek legújabb jelszava az, hogy a magukat édesanya helyett csiklócentrikus boszorkányként megvalósító nők (vagy inkább nőstények) és a többi nemtelen szavazatainak elnyerése érdekében először meg kell ölni a szívhangjukkal már üzenni képes magzatokat. A véres jelenetekre szomjazó csőcselék magyar valóságshow-ja azonban nem valami könnyed, karneváli hangulatú mű. A cirkuszigazgató szándéka az, hogy a szabadosság igézetében tobzódó nézők, akiket nem valami nemes eszme, hanem csak a saját bélrendszerűk magzatevésre késztető sátánista ösztöne vezérel, ne csak azt töröljék el, ami a múltra emlékeztet, hanem és főként minden olyat is, ami nemzeti közösségünk jövőjére, a magzatgyermekre utal. Amit már ismerünk, az a múltat eltörölni kívánó bolsevik hatalomgyakorlás. Amivel most kell ismerkednünk, az a jövőnket eltörölni akaró népirtók indulata. A moldvai csángók azt mondják a várandós édesanyáról: jövője van. De lehet-e a magyarországi anyáknak is megédesüléssel járó jövőjük, ha egy előkészületben lévő, heródesi döntés következtében egyszer csak nem hallhatják többé magzatgyermekeik szívhangját?! És nekünk mint nemzetnek lesz-e gyermekünk, marad-e emberünk jövőre is? A gyermekei és anyai szívek hangjától, kérlelő üzenetétől irtózó, budapesti csőcselék ugyanis ezt üvölti a krisztusi sorsban osztozó áldozat vérére szomjazva: Feszítsd meg, mérgezd meg, kapard el az élősködő magzatgyermeket!

Az egészségügyi minisztérium vezetőjeként dr. Hegedűs Zsolt szeptember 11-én életvédő szervezeteket hívott a témával kapcsolatos egyeztetésre. A megjelentek többsége arra hívta fel az egészségügy élet-halál kérdésben döntő vezetőjének figyelmét, hogy a megszüntetni kívánt, Amerikán kívül egész Európában csak nálunk érvényben lévő szívhang-rendelet már eddig is anyák megszámlálhatatlan sokaságát döbbentette rá a méhükben hordott magzatgyermekek életének értékére és a nekik járó édesanyai védelem szükségességére.

A minisztériumi egyeztetésen több felszólalás mellett két emlékiratot is átadtak a miniszternek, dr. Hegedűs Loránt főtisztelendő püspök úr hatalomgyakorlói helyzetbe került fiának. Köztük voltak az Alfa Szövetséget és az Anya-Ország Alapítványt képviselő életvédők. Nemzetpolitikai jelentőségű gondolataikat most Önökkel is megosztjuk.

Túszul ejtett termékenység – túszul ejtett közjó

Az emberiség eszmélkedésének hajnala óta kultikus tiszteletben részesítette a termékenységet mint a közösségek megmaradásának és újjászületésének, ma úgy mondjuk: a társadalmi közjónak a fogalmát. Arisztotelész szerint a közjó (lat. bonum commune) maga az élet, illetve a boldog élet.

Az emberi élet létrehozója a férfi és a nő. A közjónak tekinthető életet e két nem közös ihleten nyugvó szent, szerelmi szertartása keretében a nemzés hozza létre, gyarapítja, védelmezi. A nemzésből fakad a nemzetség, majd a nemzet fogalma is. A közjó az anyagi és szellemi javak, lehetőségek összessége is, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egy közösség tagjai boldogulásukat közösen és szabadon, hathatósan munkálhassák, mert előállításukra önmagukban, egyenként nem képesek. Lényegét tekintve tehát a közjó fogalom- és eszközrendszer a társadalom által a saját tagjainak nyújtott segítség alapvető életfeladataik, így az utódnemzés teljesítéséhez is. Működésmódját tekintve a társadalom tagjainak képességük szerinti együttműködése és ennek mindennemű eredménye, tehát a társadalom működését állami eszközökkel is biztosító rend és ennek gyümölcsei. A keresztény ember életének központja az emberi életben megtestesülő közjó szolgálata.

A magyarság ősei a Tengri néven tisztelt teremtő Istenhez (Ős–Tenhez) köthető kultusz jegyében ugyanezen értékelvnek megfelelően szaporodtak és sokasodtak. Tudva-tudatlanul, de követték a négymilliárd éve biológiai alaptörvényt, mert csak ennek engedelmeskedve maradhattak meg, hódíthattak és tölthették be a Kárpát-medencét is. Az e kultusz jelenlétét bizonyító Emese-mítosz a testi és lelki termékenység (ma orvosi szakkifejezéssel így mondanánk: fertilitas és faecunditas) értékes bizonyítéka. Őseink a szüzesség és anyaság központi értékeivel ezekben látták kiteljesülni az egyént is szolgáló és védő, törzsi-nemzeti érdekeket. A történeti demográfia kutatói szerint a honfoglaló magyarság teljes termékenységi arány 6 volt. Ez a teremtő erő tartotta meg nemzetünket, csak ettől a közös ihlettől áthatva lehetett hont, anyaországot és hazát alkotni és azt ezer éven át megőrizni is. Ezzel szemben a teljes termékenységi arány ma mindössze 1.26, ami bármely közösség, így Európa összes népe és nemzete számára is csak a kihalás rémképét vetíti előre. D.P. Goldmann izraeli kutató nem nyilvános, kormányzati forrásból származó adata szerint a cigányok nélküli magyarság teljes termékenységi aránya mindössze csak 0.83, vagyis statisztikai értelemben egyetlen magyar gyermeket sem hozunk világra!

A magyar törvényhozás házában a koronázási jelvények között járó látogató már csak afféle holt, muzeális tárgyként szemléli azt a jogart, melynek hegyikristály gömbjén egy aranylemezre formált Életfa mutatja a magzati élet megfoganásárnak, fejlődésének, illetve világra jövetelének 10 holdhónapra kiterjedő, 10 szirommal bemutatott időszakaszait. Ez a lelki termékenység (faecunditas) világraszóló, ősiségében bölcs és igaz, látványában ékes példázata!

Az emberiség által sok ezer éven át közjóként gyakorolt termékenységkultuszt azonban úgy kétszáz éve megroppantotta egy végzetesen végletes, élet- és termékenységellenes gazdasági-politikai változás. Az élet és jó élet közjavával szembeszegülő, tőketulajdonosi érdekeket szolgáló profit kapitalista fétise egész Európában, majd globálisan is maga alá gyűrte a nyugati típusú, korábban túlnyomórészt keresztény alapokon álló társadalmakat. A materialista alapú zsarnokság e kétszáz éves magánnyal pusztítja földrészünket, de látható már a fertőzés modelljét átvevő többi kontinens népeinek megroppanása is. E pusztító erő ellenállhatatlan hódítását az tette lehetővé, hogy 1920-ban a Lenin bolsevikjei által uralt Szovjet-Oroszországban a világon elsőként törvényessé tették a művi abortuszt. Az államkapitalista eszményeket vörös rongyokkal álcázó kommunisták e lépésükkel hadat üzentek a saját népük termékenységének, azaz közjavának. Ezzel megbecstelenítették az élet – termékenység – közjó fennmaradásunkat szolgáló három igazságát.

A felszínen nőfelszabadítási jelszavakat harsogó gazdasági-politikai modellel az amerikai proto-feminista Margharet Sanger elveit bevezető kommunistáknak sikerült nők millióit kicsalni-kikényszeríteni a munkaerő-piacra. Itt aztán – Arbeit macht frei – férfiakhoz hasonló bérrabszolgaként kellett besorolniuk az államkapitalizmus „felszabadított“ áldozatai közé. Ennek következménye volt, hogy a hatalomgyakorlók által mindenkitől megkövetelt termelékenység (munkahely) uralkodó helyzetbe kerülhetett az ezzel össze nem egyeztethető termékenység (családi otthon) elvárásaival szemben.

A termékenység ellen indított és napjainkra világméretűvé szélesedett háború (ami sok szempontból nagyon is „különleges hadművelet“) mértéktartó számítások szerint alig néhány évtized alatt világszerte két milliárd magzati életkorú áldozatot követelt. A gyermekek tömegméretekben történő, kultikus elégetését ezért joggal nevezik babycaustnak. Áldozatai mindazok az anyák és apák is, akik termékeny egészségük álságos és kegyetlen megcsonkítása miatt e világméretű vérengzés heródesi rendszerében nem édesülhetnek meg újszülött gyermekükkel. Áldozatok azok a népek és nemzetek is, akik e jövőjüket pusztító közjóellenes politikák miatt gyermek- és szeretethiányos országaikban távoli kontinensekből betessékelt, újmódi rabszolgák szaporán szaporodó közösségeiben az önmaguk által is okozott veszteség gazdasági okairól semmit sem tudva csak félnek és dideregnek a termékenység ellen indított belső polgárháború egyre hidegebbé váló, népesedési telében…

Hasonlítsuk össze ezt a szinte felfoghatatlanul nagy, polgárháborús veszteséget azzal, amit Európa országai egész, írott történelmük során a „hagyományos“ harctereken vívott háborúk során elszenvedtek. Ha összevetjük e háborús veszteségek számát azzal, amit Európa-szerte a művi abortusz belső polgárháborúja következményeként elszenvedtünk, akkor ez az eredmény: a több évszázadra kiterjedt, összes háborús pusztítás emberveszteségénél kétszerte nagyobb az az emberveszteség, amit az Európé nevű görög termékenységistennőről elnevezett földrészen a saját magzatgyermekeink élete ellen kivitelezett abortuszokkal elkövettünk! A művi abortusz egész Európában és így Magyarországon is: vezető halálok!

Magyarországon az 1956. június 4-én kezdődött abortuszdiktatúra áldozatainak száma sokszorosan meghaladja legnagyobb veszteségeink, a mohácsi vész, majd az azt követő iszlám hódoltságnak 150 év alatt áldozatul esett honfitársaink létszámát. Kétszerte több magzatgyermeket rekkentettünk el művi terhesség-megszakítással, mint amennyit hazánk és népességünk a trianoni csonkítás nyomán elszenvedett.

Eszmélkedésre és bűnbánatra intő szempont: ezt az emberveszteséget nem foghatjuk arra, hogy mindezt a bennünket megszálló idegen hatalmak közvetlenül ránk erőszakolt hatalomgyakorlói tették velünk. Álláspontom szerint világszerte, így hazánkban is a szabadságnak álcázott, lényegében heródesi hatalomgyakorlás fenntartóit, támogatóit, vagyis a népirtás felelőseit az életet mint a közjó központi értékét elhagyó, azt rövid távú, politikai stabilitást szolgáló érdekekért feláldozó, magyar politikai elit és ezek kiszolgálóinak, a hippokratészi gyógyítóból heródesi ítéletvégrehajtókká lett orvosok világában kell keresünk.

Ha csak a 2026. áprilisi választásokig tartó orbáni hatalomgyakorlás áldozatait számoljuk, akkor is 600.000 magzatgyermek pusztulását és ezek lehetséges leszármazottainak hiányát kell siratnunk. Ez a szám háromszorosan meghaladja a Don-kanyarban elpusztult magyar honvédek lélekszámát. Ne feledkezzünk meg arról, hogy tetemre hívjuk a többi, heródesi hatalomgyakorlót is!

E temetetlen kisdedek egyre magasodó hullahegyei előtt, könnyektől szinte megnémulva üzenjük minden tegnapi és mai hatalomgyakorlónak:

Keljünk életre, keljünk közjóra fel!
Legyen végre béke az anyaméhben!

Dr. Téglásy Imre