Nyolcvan éve, 1944. október 9-én kezdődött a második világháború egyik legnagyobb páncéloscsatája Debrecen közelében. A német hadosztályok oldalán az I. Magyar Királyi Páncéloshadosztály szállt szembe a szovjet Vörös Hadsereg Malinovszkij marsall vezette 2. Ukrán Frontjával az október 20-ig (más kutatások szerint október 14-19. között) zajló összecsapásban. A Nemzeti Archívum Sajtóarchívumának anyagát az MTI tette közzé.
A Vörös Hadsereg 1944 nyarán az egész keleti frontvonalon támadásba lendült. Északon Lengyelországban átkelt a Visztulán, de a Keleti-Kárpátokban az Árpád-vonalat a magyar és német védők szívós ellenállása miatt nem tudta áttörni. Augusztusban Ukrajna felől Romániát is megtámadta, és miután augusztus 23-án az átállt a szovjetek oldalára, a Keleti-Kárpátok nehezen bevehető vonulatait délről megkerülve benyomult a Kárpát-medencébe. Az Erdélyben harcoló, immár bekerítéssel fenyegetett magyar és német csapatokat hátra kellett vonni, Magyarországra pedig újabb német egységek érkeztek, nemcsak erősítésként, hanem a magyar kiugrás megelőzése érdekében is.
A német csapatösszevonás tartotta fel a szovjeteket
Az Alföldre kiért 2. Ukrán Front csapatai szeptember 23-án Battonyánál léptek a trianoni határok közé szorított Magyarország területére. Malinovszkij két nappal később, szeptember 25-én azt a parancsot kapta, hogy indítson offenzívát és foglalja el Nagyváradot, majd jusson ki a Tiszához, hogy segítséget nyújthasson a Kárpátokban megrekedt 4. Ukrán Frontnak. Ám nem csak a szovjetek készültek támadásra:
a Magyarországon harcoló német Déli Hadseregcsoport azt tervezte, hogy miután jelentős erőket von össze Debrecen és Nagyvárad térségében, a hegyekig szorítja vissza az ellenséget és ott védelembe megy át.
A szovjetek október 6-án csaknem 80 kilométer szélességben kezdték meg a támadást, a fő csapást Arad felől Debrecen irányába mérték. Az első két nap sikert hozott: Nagyszalonta és Szeged között áttörték a 3. magyar hadsereg védelmét, elérték Karcagot és Hajdúszoboszlót. Itt azonban beleütköztek az igen erős német csapatösszevonásba, az előrenyomulás elakadt. Október 9-én a főerők Debrecen helyett Nagyvárad felé fordultak, amelynek védői három nappal később visszavonulásra kényszerültek.
Harapófogóba szorították a szovjeteket
A következő napokban mindkét fél egyre nagyobb erőket vezényelt a térségbe (a németek az október 15-i magyar kiugrási kísérlet kudarca után tehették ezt meg), így komoly és jelentős veszteségekkel járó páncélos ütközet bontakozott ki. Október 19-én a németek Szolnok térségéből ellentámadást indítottak, de másnapra a szovjetek már elfoglalták Debrecent, 22-én Nyíregyházát és közeledtek Tokajhoz, a tiszai átkelés lehetőségéhez. A német Dél Hadseregcsoport törzse ekkor úgy döntött, hogy az Erdélyből visszavonuló csapatokat is bevetik, és harapófogóba szorítják a tiszai átkelőkért küzdő szovjeteket.
Céljukat elérték, sőt egy időre Nyíregyházát is visszavették, komoly veszteséget okozva a Vörös Hadseregnek.
A német és magyar csapatok így rendezetten keltek át a Tiszán, ahol új védelmi állásokat építettek ki. A páncélos csata azonban végső soron szovjet győzelemmel ért véget: a Vörös Hadsereg elfoglalta a teljes Tiszántúlt.
Jelentős veszteségek mindkét oldalon
A szovjetek addigi taktikájukkal ellentétben villámháborús hadműveletet akartak indítani, de mivel csapataik erre nem voltak alkalmasak, a stratégiai célt – a német Dél Hadseregcsoport megsemmisítését – nem sikerült elérniük. A harcokban a szovjet-román egységek mintegy 525-637 páncélost és 84 ezer katonát, a német-magyar erők 270 páncélost és 35 ezer katonát vesztettek. A csatára emlékeztet mementóként a Hortobágy községben kiállított tank.
(MTI)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
