15 C
Budapest
2021. szeptember 29., szerda
Magyar Jelen
Vélemény

Posztmodernista osztályharc?

A politikailag korrekt világ gyűjtőernyője alatt felsorakozott woke-, BLM-, LMBTQ-, és hasonszőrű ellenkultúrákat a sértettség és az ármányba torkolló neheztelés, nem kevésbé az együttérzésnek álcázott hatalomvágy mozgatja.

„Sok száz éven át a független Kárpát-medence védelme jelentette a mi küldetésünket és hivatásunkat, ne engedjük, hogy beillesszenek bennünket se a német világ, se az ottomán világ politikai, kulturális és állami kereteibe” – jelentette ki Orbán Viktor a Szamizdat 12. című, a miniszterelnöki honlapon a minap megjelent írásában. Orbán Viktor nem kevesebbet állított, minthogy a nyugat immunitását vesztve halálos ágyán betegen fekszik, ezért továbbra is a magyarok küldetése a Kárpát-medence védelme.

A lernéi Hüdra (Hydra) egy sokfejű kígyó az ókori hellén mitológiában. Más gond nincs is vele, csak annyi, hogy ha levágják az egyik fejét, az visszanő. Ez a jelenség a magyar népmesékben és mondavilágban hétfejű sárkányként jelenik meg, a babiloni teremtéstörténetben Marduk és Tiámat küzdelmeként és a bibliai Jób könyvében a teremtő Isten és Leviatán harcaként. Mindegyik történet ugyan azt beszéli el: a rend káosz fölötti győzelmét. A jó és gonosz küzdelme egyidős az emberiséggel. A múlt század során – nem kis áldozat folytán – levágtuk a marxista utópia hétfejű sárkányának egy-egy fejét. Ám mára azok posztmodernista maskarával az arcukon visszanőttek. Nem fogadtuk meg Király Kis Miklós tanácsát, és nem kaszaboltuk le a sárkány mind a hét fejét. Ennek következményeivel kell most szembenéznünk!

A vitára való nyitottság az, ami az ókori Hellászt a modern filozófia bölcsőjévé tette, és megalapozta civilizációnkat. Ez a légkör kövezte ki az egyén megváltásának esélyét. Ezzel szemben a társadalmi dogmák építése a hazugság és a káosz előtörését eredményezi… A magukat progresszívnak minősítő erők ellenzik a szabad gondolkodást, azt a világnézetet, amelyet közép-kelet Európa ma már ismét vall. Ha az igazság valakit elbizonytalanít vagy felzaklat, az nem az igazság hibája. Jézus ugyanis azt üzeni számunkra, hogy csakis az igazság tehet bennünket szabaddá. Tehát mi történik Európában? Ki vagy mi ellen is harcolunk? Hogyan lehet ezt a harcot győzelemre vinni? Tisztázzuk először is, mivel állunk szemben!

Hiba lenne korunk posztmodernizmusát csupán az egyik mai vezető építészeti és képzőművészeti irányzataként kezelni. A posztmodernizmus a marxizmus újabb reinkarnációja – annyi eltéréssel, hogy behelyettesítette az osztályharcot a társadalmi csoportok harcával. Nem a burzsoázia és a proletariátus csap ma össze, hanem az újonnan kreált megannyi társadalmi-, szexuális identitás. A posztmodernista világnézet így annyi új és mondvacsinált azonosságot hoz létre, amennyit csak akar – számos fronton indítva támadást a normalitással szemben. Legyen az feminizmus, gender-elmélet, nemi névmás, faji hovatartozás… Lényeg a társadalom megosztása és szembeállítása. A fenevad új testet öltött!

A teljesség igénye nélkül a posztmodernizmus rangos elméletírói közé sorolható Lacan, Derrida, Lyotard, Deleuze, Foucault… A posztmodernizmus megértése elengedhetetlen, mert ezzel állunk ma harcban. Egy lopakodó, ártalmas, nihilista, ellentmondásokkal teli, alapjaiban marxista, intellektuálisan vonzó doktrína ez, mely uralja az egyetemek bölcsész- és egyre inkább a társadalomtudomány karait is.

Ha a nyugati civilizáció szerkezetét patriarkálisként határoljuk be, akkor kijelenthető, hogy a posztmodernisták elutasítják a nyugati kultúrát. Úgy tűnik, ez feloldhatatlan ellentmondás, hiszen éppen ők érvelnek a nyugati értékrend mellett, míg neomarxista társadalmi osztályharcot szorgalmaznak. Jacques Derrida – a posztmodern mozgalom egyik prominense – kifejti, hogy a férfiak által uralt nyugati kultúrában észlelhető maszkulin dominancia a mai elnyomó és öncélú társadalom következménye. Kezd kirajzolódni korunk kórképe!?

Tagadhatatlan, hogy az utópiák idealista elbeszéléséhez képest a nyugati kultúra összességében számos hibát, ha úgy tetszik társadalmi igazságtalanságra adó lehetőséget tartalmaz. De globális és gyakorlatias szempontok alapján megítélve a világ többi részéhez és az emberiség történelme során más társadalmak nyomorúságos helyzetéhez képest felettébb jól állunk. A posztmodernista világnézetben tehát egy fikarcnyi hála sincs a jelen társadalmi vívmányok tekintetében. Én viszont osztom Böjte Csaba meglátását, miszerint magyar ilyen jól ez elmúlt ezer évben még nem élt a Kárpát-medencében, mint ma! Ennek ellenére annyi panaszt hallunk manapság, amennyit még nem hallottunk a történelem folyamán. A folytonos nyafogás, elégedetlenség és panasz gyökere a posztmodernista mételyben is keresendő!

Ha tehát a posztmodernista világnézet a hálátlanság érzését erősíti, ez nehezteléshez és anarchiához, tehát káoszhoz vezet. A posztmodernizmus szentháromsága így az arrogancia, neheztelés és becstelenség lett. Az Egyesült Államok fekete közössége például világviszonylatban a 18-ik leggazdagabb közösség. Ennek ellenére az elmúlt néhány év az amerikai feketék példa nélküli és felettébb destruktív lázadását eredményezte. Mindez nem jelenti azt, hogy nincs relatív szegénység. Azonban fosztogatással és erőszakkal nem lehet jogot és békét igényelni.

Szóval a posztmodernisták nem hisznek az egyénben. Ez a logosz elve. Nem hisznek a logikában. Véleményük szerint a logika része annak a folyamatnak, amellyel a nyugat patriarchális intézményei fenntartják despota uralmukat, és ennek igazolását is logikai alapokra helyezik. Nem hisznek a párbeszédben. A párbeszéd gyökere ismét csak a logosz – ismétlem, nem hisznek abban, hogy a jóakaratú emberek az eszmecserén keresztül konszenzusra juthatnak. Úgy vélik, hogy ez a fogalom az uralkodó kultúra filozófiai alépítményének és gyakorlatának része.

Ha nincs mindenkinek szabadon választható egyéni identitása, akkor csakis a törzsi identitás marad az egyén számára, ami faji hovatartozás folytán a fehér kiváltság alapja. A lényeg, hogy a tömegeket áldozati pozícióba helyezve, szembeállítsák őket az „elnyomó, fehér kiváltságot” élvező „osztállyal”. Ez az új posztmarxista bűvészmutatvány. Míg korábban a világ a burzsoázia és a proletariátus közötti csatatér volt, ez a 70-es évekre a munkásosztály középosztállyá való felemelkedésével, a kommunista totalitarizmus 100 millió emberáldozata fényében, idejétmúlttá és visszataszítóvá vált. A posztmodernizmus ezért új csatatereket hozott létre. A posztmodernisták számára a világ az identitáscsoportok küzdőtere, és mindez a hatalomért folytatott harc része. A posztmodernizmus nyíltan támadja az objektív tudás fogalmát, és azt állítja, hogy az igazság érdekekhez kötött. Ebből következően kivétel nélkül minden eszmerendszer ideologikus, tehát magában rejti a hatalom utáni vágy mozzanatát. Ezért kell megszüntetni a közadókból származó pénzek radikális baloldali aktivistákhoz való átcsoportosítását. Történjen ez állami vagy uniós szinten.

A radikális baloldal előtörése azért ilyen látványos, mert a neomarxista internacionalisták jogokat ígérnek, a konzervativizmus pedig felelősséget. A jólét megteremtésének módja és a jólét megosztása örök vitát fog képezni. Így a posztmodernista marxisták hatalmat és javakat ígérnek. Megengedik, hogy rasszista alapokon szerveződő csőcselék üzleteket raboljon ki – államosítson –, megengedi, hogy a csőcselék városrészeket foglaljon le, és bírósági épületeket gyújtson rá az „elnyomó fehérekre” és az államhatalom képviselőire. Ezzel szemben a konzervativizmus jogot és rendet követel. A fiatalok koruknál fogva lázadók – egyértelmű mit választanak majd tömegesen. Azt pedig már senki sem követi nyomon, hogy az ígérgetők beváltják-e könnyelmű ígéreteiket, vagy sem…

A posztmodernisták hazugságra építik ideológiájukat. Demokráciát – a többség uralmát – hirdetnek mindaddig, amíg az nem kerül szembe önös céljaikkal. Nem is lehet ez másként, hiszen a bolseviknek még a neve is hazugság, hiszen kisebbségben voltak, nem többségben, ahogy a nevük sejtetné. E pillanatban úgy tűnik, hogy a pécsi pride felvonulás kapcsán sem kívánják figyelembe venni a többség akaratát, mely egyértelművé tette, hogy nem kívánnak a városban homoszexuális felvonulást.

Az elmúlt néhány hónap során látott napvilágot Foucault tunéziai pedofil botránya. Michel Foucault francia filozófus volt, a posztmodernizmus egyik vezéregyénisége, a tuniszi egyetem professzora. Nemrégiben azonban a neves francia esszéista, Guy Sorman tollából lesújtó értekezés látott napvilágot, leleplezve Foucault tunéziai pedofil botrányát. A France 5 francia közszolgálati televíziós csatornának ez év március 5-én adott interjújában Sorman megerősítette, hogy Foucault meglátogatása során „szemtanúja volt annak, amit Foucault kisgyerekekkel tett Tunéziában… aljas dolgokat. Ezek rendkívüli erkölcsi csúfsággal teli dolgok voltak” – nyilatkozta Sorman. A The Sunday Times című brit lapnak március 28-án adott második interjújában Sorman felidézte, hogy „nyolc, kilenc, tíz évesek voltak, pénzt dobált nekik, és azt mondta: „találkozzunk este 10-kor a szokásos helyen””, egy helyi temetőben, Sidi Bou Said városában, a fővárostól, Tunisztól északra. „Ott szeretkezett a sírköveken a fiatal fiúkkal”. Érdemes megjegyezni, hogy a legfontosabb franciaországi újságok, mint a Le Monde és a Libération, de még a tunéziai lapok egyike sem számolt be Foucault fajtalankodásáról. Bár Foucault a hatalom és a szexualitás kapcsolatának legbefolyásosabb teoretikusa volt, a saját pedofil visszaéléseiről egy szóban sem számolt be a szexualitásról szóló írásaiban.

A posztmodernizmus megszállta az egyetemeket, megszállta a brüsszeli bürokráciát, uralja az EU-s intézmények hátsó szobáit. Nem a nők vagy a homoszexuálisok jogaiért szállnak síkra, hanem a hatalom megszerzése érdekében. Ha a Foucault-hoz hasonló pedofilok a dogmarendszerük megalkotói, vajon meglepő, hogy gondjuk van a magyar pedofil-törvénnyel?

Magyarországnak ilyen áldatlan közegben kell síkra szállnia a szabadság, egyenlőség és testvériség eszmerendszere mellett. Magyarországnak Európáért, az emberiségért, az egyetemes kultúrörökségért kell harcra kelnie minden ármánnyal és hazugsággal szemben. Első lépésben vissza kell vennünk egyetemeinket, iskolánkat… Mert az ártó erő már az óvodáinkban kopogtat, hogy megrontsa gyermekeinket.

Szakállas Atilla

További híreink

Gyurcsány és Orbán vagy Harmadik Út? – az elmúlt harminc év hiábavalósága

Faragó Dániel

A hatalom- és profitéhes techóriások cenzorai már a liberálisokat se kímélik

Irányi Dániel

Gréczy Zsolt: Petry-nek vége a civilizált világban

Irányi Dániel

A tartalom és a hirdetések személyre szabásához, a közösségi médiafunkciók és a forgalom elemzéséhez, ez az oldal sütiket használ. A webhelyünk használatával kapcsolatos információkat a közösségi média-, reklám- és elemző csapatunk más olyan információkkal is összehasonlíthatja, amelyeket Ön adott meg, vagy amelyeket a szolgáltatásai használatából adódóan gyűjtöttek. Elfogad Bővebben

Magyar Jelen