Nagy Sándor 2005-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen egy olyan legendás osztályban, amelynek minden végzős növendéke ma is a színészi pályán van. A színész hosszú évekig musicalek főszerepét alakította, néhány éve azonban a prózai színjátszás felé fordult, évek óta a Játékszín társulatát erősíti.
– Ön zenés színészi osztályban végzett, jelenleg prózát játszik, milyen különbséget lát a két színjátszási forma között?
– A zenés műfaj az mindig egy nagyszínházi, jelentős nézőszámú, nagyszabású produkció, ahol nagyon sokat számít a látvány. Itt általában a színpadon pörög-forog, emelkedik-süllyed minden, az előadásokat nagyon sokféle látványelem kíséri. Én nagyon szeretem a zenés színházat, és benne a musicaleket is. Persze nem mondom azt, hogy mindegyiket, mert például a Macskákkal én személy szerint nem feltétlenül tudok mit kezdeni.
Ami viszont minket, színészeket érint, az az, hogy a zenés műfaj képviselőinek mindig nagyon-nagyon oda kell magukra, a hangjukra figyelniük. Egyrészt egy zenés darabban az ember másképpen terheli a hangját, nem lehet rekedt – egy prózai darab egy kis rekedtséggel simán lejátszható – nem ihat hideget, sőt még a légkondicionálók, klímák használatával is óvatosan kell bánnia.
– A színészi játékban létezik különbség, vagy a néző elsősorban az énekszámokra figyel?
– Valamikor ezen a területen – például az operákban – nem volt követelmény a színészi játék, elég volt, ha a fellépő ragyogóan énekelt. Ma már ez is megváltozni látszik, ott is sokkal érdekesebbek a rendezések, nem elég, ha valaki mozdulatlanul kiáll a színpadra énekelni, a rendezők – s persze a nézők is – napjainkban ennél többet várnak el. A musicalek kapcsán pedig nagyon sok főszerepet ragyogó színészek játszanak, akik persze emellett remekül énekelnek.
De ezen felül én azt gondolom, hogy nincs zenés színész, vagy prózai színész, alapvetően: jó és rossz színészek vannak.
– Azután, hogy elvégezte a Színművészetit, hogyan alakult a további sorsa?
– Rögtön a végzésem után a Madách Színházba kerültem, itt nagyon szép és sikeres éveket töltöttem el, egészen 2020-ig, a pandémia környékén jöttem el onnan. Ahhoz a csapathoz tartoztam, akik a színház utóbbi húsz sikeres évéből – sok más kiváló pályatársammal együtt – az első tizenötöt ott töltötte, és szerénytelenség nélkül mondhatom: a Madách mostani sikerességét mi alapoztuk meg. Ehhez nyilván remek lehetőségeket kaptunk Szirtes tanár úrtól, de tagadhatatlan, hogy mi tettük naggyá annak idején ezt a színházat.
– Erről a húsz évről az utóbbi időben egy könyv is megjelent: 20 ÉV! – Két zenés évtized a Madách Színházban címmel.
– Igen, én is tudok erről a könyvről, de a nevemet csak az utolsó oldalon említik benne. Hasonlóképpen járt velem együtt többek között: Szerednyei Béla, Szente Vajk, Barabás Kis Zoltán vagy Sándor Dávid is. Valami miatt a szerkesztők úgy állították össze a kötetet, hogy mi – akik annak idején rengeteget tettünk ezért a színházért – kimaradtunk belőle. Persze mindenkinek joga van tetszés szerint szerkesztenie egy könyvet, csak akkor ne azt a címet adják neki, hogy 20 ÉV! – Két zenés évtized a Madách Színházban, mert abban a húsz évben mi is bőven benne voltunk.
– Megértem, hogy ez rosszul esett Önnek, de vannak az életében vidámabb dolgok is, például mostanában viszonylag sokat filmez.
– Igen, ezen a területen több lehetőséget is kaptam, a nézők láthattak a Most vagy soha című nagyjátékfilmben, s rendszeresen szerepelek a Mi kis falunk tévésorozatban is.
Napjainkban is forgatunk egy újabb nagyjátékfilmet, remélhetőleg nyáron be is fejezzük, vélhetőleg karácsonyra a nézők elé kerülhet. Erről a filmről részleteket még nem árulhatok el, talán csak annyit, hogy egy ütős kis vígjáték lesz, remek szereposztással.
– Miben más a vászon, mint a színpad egy színész számára?
– Az egyértelmű, hogy mindkettőre alaposan készülni kell. A filmnél maradva, ha megkapom a forgatókönyvet, átolvasom a másnapi jeleneteket, a forgatásra már úgy megyek, hogy van egy elképzelésem arról, hogy az én jelenetem hogyan is fog kinézni, nagyjából tudom, hogy mit fogok benne csinálni, nem ott a helyszínen kell improvizálnom. Röviden összefoglalva, szeretek felkészülni a dolgokra, s ezt a rendezők is díjazzák.
– Ha már a rendezésről esett szó, Ön kipróbálta magát már ebben a szerepben is?
– Igen, rendeztem három darabot is a Veres 1 Színházban – ezek a Black Comedy, a Pletykafészek, és az 1×3 néha 4 – s büszkén mondhatom, hogy mindhárom óriási sikerrel megy mind a mai napig.
De vannak még további rendezési terveim is, most áprilisban Nyíregyházán fogom Szente Vajk rendezését, az Aranylakodalmat színpadra állítani az ottani színészekkel. Pár éve már dolgoztam velük a Legénybúcsú című darabban.
– Színészként játszik, emellett rendez is, milyen manapság a magyar színész megbecsültsége?
– Nagyon más, mint volt akár évtizedekkel ezelőtt, gondoljunk egy Darvas Iván vagy Sinkovits Imre nimbuszára. Mára sajnos már ez a pálya is nagyon felhígult, ma már az, aki egyszer volt a tévében, az már színésznek vallja magát, s aki ott egyszer énekelt, az már énekesnek. Tehát ma már mindenki énekes, ma már mindenki színész. Bár szerencsére azt látom – mondjuk a sorozatokat tekintve – hogy próbálnak visszatérni ahhoz a produkciók, hogy újra profi színészeket foglalkoztassanak, s ne olyan valakiket, akik éppen bejöttek az utcáról.
– Van Önnek más is az életében a színpadokon, forgatásokon kívül?
– Természetesen van, bár nagyon sokat játszom, havonta akár harminc darabban is. Nagyon szeretem a helyet – Rákospalotát – ahol élek, az fontos dolog nekem, hogy legyen, egy ilyen bázisom, egy biztonságos helyem, ahová visszavonulhatok. Immáron tíz éve kertes házban lakom, azt folyamatosan újítgatom, építgetem, új dolgokat találok ki, és én az ilyen alkotómunkát, az efféle teremtést is nagyon szeretem. Remek dolog az, amikor fizikai értelemben egyszer csak ott van egy kert, egy terasz, ültetek sövényt, virágokat, amik egyszer csak kikelnek, kihajtanak, ez jelenti nekem a kikapcsolódást.
Ha pedig kimozdulok otthonról, akkor szívesen wellnessezem, szaunázom, ha tehetem, akkor eljárok masszázsra, az módfelett feltölt, energetizál. Nagyon várom már azt is, hogy jöjjön a jobb idő, amikor egy kicsit el lehet menni kirándulni a természetbe, hiszen a természet közelsége is fontos számomra.
– Térjünk vissza ismét a színpadok világába, hogyan készül egy szerepre?
– Talán a legfontosabb, hogy mint színész pontosan tudjam, milyen szándékkal megyek be egy jelenetbe, és milyen szándékkal jövök ki. A nézőnek a gondolatot és a szándékot kell látnia, hogyha ez nincs meg, akkor minden csak üres beszéd marad a színpadon.
– A nézői visszajelzések – tapsolnak, vagy visszafogottan figyelnek – mennyire befolyásolják Önt?
– Természetesen, mint minden színésznek, ez nekem is számít. De vannak érdekes esetek is, s mondok erre egy velem megtörtént, konkrét példát. Általában olyan vígjátékokban játszom, ahol öt perc után már elkezdik csapkodni a térdüket a nézők, és ez így megy végig az egész előadás alatt. Más viszont a helyzet a Teltház című darabban, ahol egyedül vagyok és minden szerep én vagyok. S mivel én vagyok mindenki, rá kellett jönnöm, hogy 15-20 perc kell a nézőnek arra, hogy felfogja, hogy mi történik a színpadon. Amikor megérti, hogy mindenki én vagyok, abszolút feloldódik, és már lesznek kedvenc karakterei is. De az elején iszonyatosan rá voltam görcsölve, hogy már negyedóra eltelt, és még semmi reakciót nem kaptam. Aztán később jöttem rá, hogy legjobb, ha én elengedem ezt a fajta megfelelési kényszert – hogy miért nem nevetnek már, miért nem „jönnek velem”, ezek szerint nem vagyok elég jó – és onnantól kezdve már nem is érdekeltek a nézői reakciók. Mert azt mondtam, hogy én végzem a dolgom, bejövök, megcsinálom, amit megbeszéltünk, amit kért a rendező. S hál’ Istennek, onnantól hat a dolog, mindig „jönnek a nézők velem”, és ha én nem mással foglalkozom, hanem csak a saját dolgommal, akkor egyszer csak „beszippantom” őket. Tehát egy ponton túl nem tudnak majd mással foglalkozni, még ha akarnának sem, az előadás magával ragadja a közönséget.
– Van Önben izgalom, egy-egy előadás előtt?
– Van, de már másképpen, mint tíz évvel ezelőtt. Régen az volt bennem, hogy remélem fognak szeretni, tetszeni fogok a nézőknek, s hasonló aggályok. Mára már annyi rutint fölszedett az ember, hogy az egyetlen célom: a lehető legjobbat kihozni az aznapi alakításomból. A színpad olyan, mint egy nagyító, mindent felnagyít – ahogy kijössz, gondolsz valamit, látszik, hogy félsz, vagy boldog vagy – és a néző mindent lát. Kerényi Imre volt az osztályfőnököm a Színművészetin, harmadikban azt mondta nekem, hogy Sándor, magának a „van-ást” kell megtanulnia. S akkor még nem értettem, hogy mit is mond. Aztán jó pár évvel később rájöttem arra, hogy ezt azt jelenti, hogy csak hagyni kell, hogy megtörténjen az emberrel a szerep. Tehát nagyon sok esetben nem kell játszani. Amikor elkezd valaki játszani, akkor az alapból sok lesz. Szokták mondani, hogy: Ne játssz már! Az életben is. Ez azt jelenti, hogy valaki túltolja a dolgát. Viszont hogyha az vagy – vagy azzá válsz –, aki a figura, az a színész számára a legfontosabb. Ugyanis minden megformált karakternek van egy gondolkodásmódja, és van egy szándéka is. Hogyha ez a gondolkodásmód, ez a szándék megvan, és ezeket el tudod sajátítani, magadévá tudod tenni, akkor onnantól kezdve a színpadon ez a karakter te magad leszel. Akkor úgy iszol, úgy eszel, úgy állsz, úgy ülsz, mint a figura, és akkor hiteles leszel.
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
