Egy fegyver, mely évszázadokig élte virágkorát – a kopja

A kopja nemcsak egy sokoldalú fegyvere a magyarságnak, de már a honfoglalás korában is veszélyes és hatásos eszköz volt a harcosok és vadászok kezében. Azt, hogy mennyire elterjedt volt, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy nyelvünk ugyanarra a fegyverre jó néhány megnevezést használt.

A kopja meghatározása

A kopja a szálfegyverek csoportjába tartozik, s a magyar nyelvben ezeknek a szálfegyvereknek különböző elnevezései vannak. A kopja, a lándzsa, a kelevéz, a cucca, a dzsida, a rúd, a dárda, a gerely és a fentő mind hasonló szálfegyverek.

Arany János Szondi két apródja című balladájában ezt a fegyvertípust így említi meg:

„Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.”

A magyar nyelvben azért használunk különböző elnevezéseket rájuk, mert ezek elsősorban alaki és használati különbséget jelentenek. Tehát mind a nyél hossza és vastagsága, mind pedig a hegy hossza és vastagsága eltérő lehet, mint ahogy az is, hogy döfő heggyel, vagy vágópengével rendelkezik-e a fegyver.

A különböző történelmi korokban is változik az elnevezés, tehát ebben nem vagyunk következetlenek. A kopját is írják néha lándzsának, néha dzsidának – és viszont – ez a korszak szóhasználatától is függött.

Egyöntetűség és különbözőségek a lényegében hasonló fegyverek között

A népvándorláskortól kezdve a középkoron át, ezek a fegyverek már mind acélhegyűek. A nyél viszont már különbözik, hiszen egy kopjánál, vagy egy lándzsánál, amelynek hosszú és vastag nyele van, fontos volt, hogy ez a nyél erős is legyen. Ezért ez tömörebb, erősebb fából készült, mint mondjuk egy rövid hajítódárda, magyar dárda, vagy gerely, hiszen ez utóbbiaknak mind rövid nyele van. A rövid nyélnek megfelel egy mogyorófa, míg egy hosszúnak jó a nyárfa, vagy a kőris, a fenyő, tehát mindenképpen keményfa kell hozzá. A nagyon hosszú nyeleket viszont már fenyőből készítik, hiszen ezek nemcsak hosszúak, de vastagok is, s ha ezek keményfából készülnének, akkor nagyon nehezek lennének.

Már a honfoglalóink is használtak kopját

Tudjuk, hogy a minket megelőző avarok is végtelen ügyesek voltak a kopják használatában, és már a honfoglalás kori sírokban is sokszor találtak kopjahegyeket.

 A mi honfoglalóinkról írta le Bölcs Leó császár: „Némelyikük kettős fegyvert visel, kezükben íjat tartanak, hátukon kopját hordanak. Üldözés közben íjukkal szerzik meg az előnyt.” Ebből a leírásból is következtethetünk arra, hogy őseinknél a kopja nagyon elterjedt, általános fegyver volt.

A magyarok sztyeppei nomád népként elsősorban lóháton harcoltak a kopjával, de lándzsát a gyalogos katonák is használtak, már a római kortól kezdve. Ezt a lándzsát a rómaiak hastának hívták. Viszont a köztársaság korban lezajlott egy hadügyi reformjuk, elhagyták a lándzsát, és helyette hajítódárdát – pilumot – használtak. Ez egy sajátos római fegyver volt, ez alapvetően egy hajítódárda. A legionárius katonáknál kettő vagy négy hajítódárda is volt, ezeket elhajították a csata kezdetén, majd utána a náluk rendszeresített rövid karddal harcoltak tovább. 

De az is köztudomású – még a rómaiak előtti időkből –, hogy szinte minden görög hőst úgy ábrázoltak, hogy az lándzsát tart a kezében. Azt is tudjuk, hogy a görög vagy makedón falanxnak is a lándzsa volt a fő fegyvere, de ők ezt harc közben nem hajították el, hanem végig a kezükben tartották.

A kopja használati lehetőségei

A magyar nyelv nagyon jól kifejezi, mit lehet kezdeni egy kopjával: öklelni, döfni, szúrni vagy vívni.

Az öklelés az, amikor a lovas – ezt csak a lóháton lehet megtenni – vágtában a hóna alá befogja és szorítja a kopját, miközben a kiszemelt célra tartja a fegyver hegyét.

Egészen addig folyamatosan vágtázik, ameddig neki nem csapódik az ellenségnek. Ha átszúrta az ellenséget, akkor viszont rögtön el kell engednie a kopjáját, különben ő maga is lerepülne a lóról, vagy kifordulna a csuklója.

A döfés vagy a szúrás, amikor nem szorítja a lovas a hóna alá a kopját, hanem azt marokra fogja, és akár fölülről lefelé, akár pedig vízszintesen előre, vagy oldalra szúr, döf vele. Döfni azonban úgy 2 méter 40 centinél kisebb kopjával lehet, mert ami ennél hosszabb, az már annyira nehéz, hogy döfésre alkalmatlan.

Az is érdekes, hogy a keleti népek, amikor döfnek, akkor nagyon sokszor nem egy kézben, hanem két kézben tartják a fegyverüket. Vagyis szúrni, döfni lehet két kézzel is, öklelni viszont értelemszerűen csak egy kézzel

 Amíg az öklelés csak lovas lovasok kizárólagos harceljárása, addig a kopjával döfni, szúrni – sőt vívni is – a gyalogos katonák is tudtak.

Mint szinte minden szálfegyverrel, a kopjával is lehet vívni. A történelmünkben nagyon sok olyan esemény volt, amikor valakinek a rajta megesett gyalázatot csak vérrel lehetett lemosni, s erre remek alkalmat adtak a lóháton vívott kopjás párbajok.

A kopja súlya befolyásolja a lovon viselést

Szakértőnknek két évig volt alkalma kopjával lovon gyakorolnia. Ekkor egy két méter hatvan centiméteres fegyvert használt, amelynek negyven centiméteres volt a vashegye. Gyakorlatozás közben, amikor a lovasok a kopjával lovasrohamra mentek, csak az utolsó 40–25 méteren belül engedték le a fegyvert, és szegezték neki a képzeletbeli ellenségnek, egészen addig azt függőlegesen tartották. Mindezt a fegyver súlya indokolta, hiszen nem lehet több száz métert úgy lovagolni, hogy azt előre szegezve, célra tartja valaki. Ezért harc közben, amíg nem indult meg a közeli roham, addig a kopja a harcos kezében mindig függőlegesen állt.

Persze előfordult, hogy a könnyebb hordozás miatt valamiféle kiegészítést használtak a lovasok. Például a 18. századtól a zászlótartóknak a jobb kengyelnél volt egy papucsuk, amelybe mindig beleállították a zászlós kopját, különben nagyon nehéz lett volna azt tartani. Főleg azért, mert ha a zászlóba belekap a szél is, akkor az ingadozik jobbra-balra, s ennek ellentartani rettentő fárasztó lett volna a papucs nélkül.

A kopjások alakzatban voltak igazán hatásosak

El lehet képzelni azt a harci képet, amikor jó néhány lovas egymás mellett felsorakozva, vágtába csap át, majd amikor olyan negyven méterre megközelíti az ellenséget, vízszintesre fordítja kopjáját.

Ez annak a kornak rettegett harci technikája, aminek félelmetes ereje volt. Mind a magyarok, mind a törökök, lengyelek ezt ebben az időben, nagyon jól, hatásosan alkalmazták.

Lándzsák hatékonysága a gyalogosok és a lovasok kezében

Ebben a két harci módban hatalmas különbség van a hatékonyság között. Míg egy gyalogos, a lándzsával való szúrásnál gyakorlatilag csak a saját karizmára támaszkodhat, a lovas helyzete egészen más. Ő vágtázik egy ötszáz kilós állaton, felgyorsulhat 35–40 km/óra sebességre is. A lovas harcosnak csak arra kell ügyelnie, hogy a fegyverét erősen és a célra tartva tartsa a becsapódásig, majd ekkor rögtön engedje el. A pusztító erejű becsapódás borítékolható, innen már kezdődhet a szablyával való küzdelem.

A kopjának, mint fegyvernek, eljöttek a végnapjai

Egészen a 17. század végéig a magyarság nagyon gyakran használta harcaihoz a kopját, de ekkortól kezdve kezdték elhagyni. Ennek oka a tűzfegyverek tökéletesedése, amikkel a kopjások sorait már messziről meg lehetett ritkítani.

Nemzetközi viszonylatban viszont egészen az első világháború végéig megtalálhatók a dzsidás alakulatok: az angol, az orosz, a porosz, és a lengyel hadseregben. Például amikor Erdélyben, Erich von Falkenhayn tábornagy megindítja a 9. német hadsereg támadását – hogy a betörő oláhokat kiseperjék Erdélyből –, akkor azok, akik bevonultak Brassóba, porosz ulánusok voltak.

Az első világháborúban a dzsida már nyilván másodrendű használatú, de vannak még azért használói.

Talán kevésbé ismert, de azokban a csatákban, amelyeket isonzói vagy doberdói összecsapásoknak nevezünk, például pont a magyar huszárok vernek szét egy olasz dzsidás támadást.

Kopját törni nem csak a harcmezőn lehetett

Visszatérve a középkorba, ez volt az az időszak, amikor a lovagi torna egész Európában elterjedt volt. Egészen a 15. századig hegy nélkül, vagy harci heggyel csapnak össze a lovagok. Minden esetben ez alapvetően játék volt, jóllehet harci heggyel ezt meglehetősen veszélyes játéknak kell tekintenünk.

A 15. század végén, 16. század elején pedig már megjelennek a játékoknak a német rendszerű formái, az úgynevezett stechen, és a bennen változatok.

Az egyiket úgy fordíthatjuk le, hogy lándzsatörés, itt koronacsúcs, vagy ütőhegy volt a lándzsa végen. Ez nem volt hegyes, hanem olyan volt, mint egy kis korona, vagy mint egy rózsakehely. Fémből készült, tehát törte a csontot, de a vége nem volt hegyes, így egy ilyen döfés túlélhető volt.

A másik változatú küzdelem a lándzsa viadal, itt már a fegyver vége haláltüskés, ami már hegyes, életveszélyes fegyver, ezzel már akár ölni is lehetett.

Hazánkban is zajlottak viadalok, viszont a magyar–török bajvívásoknál nem tornakopját, hanem minden esetben harci kopját használtak, ellentétben a 16. századi német lándzsatörésekkel és lándzsaviadalokkal, hiszen ott már olyan tornalándzsákkal zajlottak a küzdelmek, amelyeket háborúban nem használtak, mert ahhoz túl nehezek lettek volna.

S míg a nyugati lovagi játékokon az alapvető cél nem a másik megölése, hanem elsősorban kivetése a nyeregből, addig a magyar végvári vitézek törökök elleni párviadala, minden esetben komoly, életre-halálra menő küzdelem volt.

Használat a harcmezőn kívül

Ha Európában ma már nem is, Latin-Amerikában az arénákban még dívik az az ember és állat közötti küzdelem, amit bikaviadalnak neveznek. Ennek a küzdelemnek az is része, ha a torreádor esetleg bajba kerül, akkor segítői – a pikádorok – apró, lándzsaszerű eszközöket dobálnak a bika testébe, amit pikának hívunk. Illetve, ha az állat passzív, akkor kis horgas végű dárdácskákat dobálnak az állatba, ezen eszközök őse is valamikor a dárda lehetett.

A bikaviadaloknál azonban talán még érdekesebb alkalmazása a lándzsáknak a velük való vadászat. A sztyeppei lovas nomádokra – hunokra, avarokra, magyarokra, kunokra, mongolokra – harc közben jellemző volt a kopja, azaz a lándzsa használata, amivel szúrtak, döftek, ökleltek, de azt soha nem dobták el.

Ezekkel ellentétben vadászatokon hajítódárdát használtak, ennek bizonyságául vannak olyan szkíta aranyozott ezüst vázák és korsók, amelyeken vadászjelenetek láthatóak.

A 14. századtól kialakult Európában – bár ez inkább a német nyelvterületeken és Közép-Európában terjedt el – a kimondottan vadászlándzsa. Ezt nem dobták, ez közelharcra volt alkalmas. Méretét tekintve körülbelül két és fél méter hosszú, de a nyele vastagabb volt a harcinál, és jellemzője, hogy a lándzsahegynél keresztben van egy vasból készült keresztpecek. Ez azért van, hogy mikor a vadász megszúrja a vadat – ilyen kép látható a Képes Krónika vadászati miniatűrképén is –, az ne tudjon ráesni. A vastagság tehát azért volt a vadászatnál fontos, elsődleges követelmény, hogy nehogy eltörjön a nyél a vad súlya alatt, mert akkor az rázuhanhatott volna a vadászra. Ezt a vadászlándzsát, kizárólag gyalogos vadászok használták, a hajítódárdát viszont gyalogos és lovas egyaránt használta vadászat közben.

Van még egy harcmezőn kívüli használata a kopjáknak, ez pedig a díszfegyverek kategória.

A magyar koronaőrség nem alabárddal, hanem úgynevezett víbárddal van felfegyverezve, ezt magyarul farkaskaszának nevezik. Ez is egy szálfegyver, egy kicsit aszimmetrikus, a hegye nagy késre emlékeztető..

Nagyságát tekintve két és fél méteres, vívni, vágni, szúrni egyaránt lehet vele. De a koronaőrségnél lévőket természetesen nem harcra szánták, amit az is erősít, hogy látványosan díszes kivitelűek, a fegyver hegye alatt még kis selyem rojtocskákat is találunk.

Ezúton is köszönjük Hidán Csaba történésznek, egyetemi oktatónak, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola alapítójának, harcművészet-oktatónak a kopjáról készült anyagunk szakszerű és hiteles összeállításában nyújtott nélkülözhetetlen segítségét, illetve a rendelkezésünkre bocsátott két rajzát