Reszkessetek, jönnek a tatárok! – Új könyv Magyarország élet-halál harcáról

Több olyan mélypontja is van történelmünknek, amikor valóban veszélyben forgott nemcsak függetlenségünk, de népünk megmaradása is. Az egyik ilyen – számunkra sorscsapásként jelentkező – történelmi esemény volt a tatárjárás, amikor a középkori Magyar Királyság jövője vált egy időre kétségessé. A közelmúltban ennek a mongol hadjáratnak bemutatására  A tatárjárás – Magyarország élet-halál harca címmel újabb könyv jelent meg. Érdekes kiegészítő információkért a szerzőhöz, Bihari Dánielhez fordultunk. 

– Milyen műfajúnak tartja a közelmúltban megjelent könyvét?

– Népszerűsítő tudományos munka, népszerűsítő történelem. Létezett, egy a témával foglalkozó kutatócsoport – eredményeikből komoly tudományos könyvek, publikációk is megjelentek –, amelynek tagjaival interjúkat készítettem. A könyv megírásakor arra törekedtem, hogy elejétől a végéig közérthetően bemutassak minden fontos kapcsolódó dolgot, ezért úgy érzem, például egy történészhallgatónak a tanulmányaihoz ez a könyv mindenképpen segítség lehet. Saját egyetemi tapasztalataimból kiindulva, egy középkor szigorlaton, ha valaki a tatárjárást húzza, akkor ahhoz a könyvben foglaltak tökéletesen elegendőek lesznek.

– Ön történész végzettségű, de újságíróként a könyvborítón szereplő weboldal tudományos rovatát szerkeszti. Mi indította ennek a könyvnek megírására? 

– Ebben is a véletlen játszott közre. Ugyanis Dzsingisz kán halálának évfordulóján került fel egy rövid anyag az oldalunkra, és azt érzékeltük, hogy ez az összeállítás nagyon érdekelte az embereket.

Ennek hatására megkerestem a középkori mongol témával foglalkozó történészeket, s a javaslatukra elindítottunk egy – először rövidnek szánt – sorozatot az oldalon, amiből végül 27 cikk született és jelent meg nálunk.

Ez a könyv gyakorlatilag ezeknek a cikkeknek a szerkesztett, és nagyon sok fotóval, térképekkel, forrásokkal kiegészített változata.

– A megjelent cikkek, illetve a mostani könyv is, történész szakemberek segítségével született. Találunk-e benne újdonságokat a korszakkal kapcsolatban? 

– Nagyon sok mindent ahhoz képest, amit én magam is egykor az iskolában, sőt, az egyetemen is tanultam.

Például sokáig tartotta magát az a nézet, hogy

a tatárok azért vonultak ki az országból, mert otthon meghalt a nagykán, és a hadjárat vezetője Batu kán is részt akart venni a kánválasztáson. Ez a tézis mára már megdőlt,

ugyanis nem olyan régen bebizonyították, hogy a kán halálának híre nem érhetett ide addigra – hiába volt a mongol postaszolgálat a világon akkor a legjobb, olyannyira, hogy ezt a gyorsaságot Európában, csak a 18. századra sikerült utolérni –, mire ők már kivonultak az országból. Sőt, Batu kán nem is Karakorumba – a fővárosba – ment végül a kánválasztásra, hanem a birodalom hozzánk közelebbi részében maradt.

– 1242-ben tehát ugyan kivonultak, de később újra támadták Magyarországot. Ekkor mi történt?

– Az 1284–85-ös évek fordulóján – IV. Béla unokájának, Kun Lászlónak az idejében – valóban visszatértek, de ekkor már felkészülten vártuk őket. Bár ekkor is be tudtak törni az országba, a Dunán már nem keltek át csapataikkal. 

Ez az a kivételes időszak a magyar történelemben, amikor az uralkodó és a magyar elit levonta a tanulságokat: az első tatár betörés után már tudták és várták a második tatár támadást, készültek rá – és emiatt is, ekkor már győztünk ellenük.

– A magyarság néhány századdal előtte szintén pusztai vándorló nép volt. Vajon rokonoknak tekintettek minket a tatárok?

– Az akkori tatárokat ilyesmi nem érdekelte. Ők

elküldték a felszólítást IV. Bélának, hogy ha nem hódol be, akkor a királyságát eltörlik a föld színéről. A király persze szembeszállt velük, s tudjuk, hogy ennek tragikus vereség lett a vége.

Érdekesség, hogy a mai mongolok nem tartják számon magyarországi kalandozásukat, mi az ő óriási birodalmuknak csak egy kicsi szeglete voltunk. Ami nekünk szinte sorstragédia, az az ő történelmükben csak egy lényegtelen epizód.

– A muhi csata lefolyásáról is vannak új meglátások?

– Ma már tudjuk, hogy a muhi csatában – ez szerintem fontos és megdöbbentő – nagyon 

keményen védekeztek a magyarok. Olyan elszántan védték a hidat és a Sajó átkelőhelyét, hogy egy ponton a tatárok úgy vélték, hogy vissza kellene vonulniuk. Vagyis volt egy olyan pillanata a csatának, amikor kétségessé vált a tatár győzelem,

de végül a mongol haditanácsban a harc továbbfolytatásáról döntöttek, s az ő szempontjukból ez sikert is hozott. A csata kapcsán fennmaradt dokumentumok alapján, nemcsak azt tudjuk, hogy egy ponton a tatárok fel akarták adni a küzdelmet, de azt is, hogy erről a csatáról ők maguk úgy írnak, hogy ezen hadjáratuk során, ez volt a legkeményebb ütközetük.

– Miért éppen Muhinál zajlott le a csata?

– Muhit a csata helyszínéül a mongolok választották, mert itt volt a Sajón egy nagyon fontos átkelőhely. A magyarok védték a Sajón és mocsarain átvezető hidat, de ez nem volt sikeres, mert a mongolok végül átúsztattak a folyón.

A királyi sereg, főleg nehézlovasokból állt, de jó lett volna, ha nyugatról is érkezik hozzá még segítség.

Ez a nyugati segítség végül főleg abban nyilvánult meg, hogy a német császár sok szerencsét kívánt a magyar seregnek, a francia király pedig megígérte, hogy imádkozni fog a magyarokért.

Ennél komolyabb támogatás az volt – illetve lehetett volna –, ami egy keresztes seregként szerveződött nyugaton, de ők nem jutottak el végül Magyarországra, így nem is bocsátkoztak harcba a mongolokkal.

– Az a nézet is sokáig tartotta magát, hogy a szekérvárunk egy csapdahelyzetet teremtett a magyar seregnek. Ez helytálló?

– A szekérvár a mi harcmodorunk alapja volt, kellett egy olyan erődített hely, ahova vissza lehetett vonulni. A magyarok a legmodernebb európai hadviselést folytatták, de a mongolokra senki nem volt felkészülve. Soha a történelemben olyan például addig nem volt, mint a mongoloknál, hogy elkezdték hajítógépekkel lőni az ellenséget. Tehát a mongol sereg nemcsak nyilazó lovasokból állt, óriási haditechnikát is hoztak magukkal. Ugyanis azt csinálták – a maguk részéről nagyon okosan –, hogy

a meghódított területek, népek minden szellemi, technikai vívmányát magukévá tették. A mesterembereket dolgoztatták – főleg a nagy tudású kínai mestereket –, a meghódított népek férfijait pedig előre, az első sorokba küldték harcolni.

Így akár az a szomorú dolog is előfordulhatott, hogy egy falu valamelyik erődtemplománál magyar parasztok védekeztek, ellenük pedig a mongolok, a szomszéd magyar falu férfijait küldték előre, harcolni velük.

– Betörtek Magyarországra a mongolok, de valójában meg is akarták ők tartani ezt a területet, vagy más volt a céljuk?

– Ők elsősorban hódítani akartak,

meggyőződésük volt, hogy a világ minden területe a mongol nagy kán tulajdona, és ezért nekik csak az a feladatuk, hogy ezt mindenkivel megértessék.

Ezt a hadjáratukat – amit Batu kán vezetett – ők úgy nevezték, hogy a nagy nyugati hadjárat. 1236-ban kezdődött, és végül Kelet-Európa letarolásával járt. Keresztül gázoltak az orosz fejedelemségeken, ostromtechnikájukkal, kitartásukkal és vadságukkal a bevehetetlennek hitt Kijevet is pillanatok alatt elfoglalták. Nem a Magyar Királyság volt a végcéljuk, mentek volna tovább is, még a francia királyt is felszólították megadásra.

– Visszatérve magára a muhi csatára, nekünk nagy szerencsénk volt, hogy IV. Béla el tudott menekülni a csatából.

– Igen, mégpedig elég furcsa módon. A mongoloknak volt egy nagyon ügyes taktikájuk, hogy a körbeszorított ellenségnek szándékosan nyitottak egy egérutat, hogy az azon keresztül elkezdjen menekülni, mert a menekülő embereket könnyebb volt nekik lemészárolni. Ugyanezt csinálták a magyarok esetében is, és azt gondolták, hogy ők majd nyugati irányba – a főváros – felé fognak visszavonulni. Még ma sem tudjuk pontosan, de úgy tűnik, hogy Kálmán herceg – IV. Béla öccse – húzta magára a mongolokat, ő meg is sebesült, sőt, később bele is halt sebesülésébe.

A király viszont túljárt a mongolok eszén, egy másik helyen tört ki a gyűrűből, és lehetetlen útvonalakon északnak tartott. A felvidéki hegyeken át menekült, nyomában a mongolokkal. A Képes Krónikában van egy hitelesnek tűnő ábrázolás erről az üldözésről, azon az látható, hogy a mongol ló szinte beéri a magyar lovast,

ami azt jelenti, üldözött és üldöző tényleg nagyon közel lehettek egymáshoz. A király menekülése hetekig tartott, de legvégül sikerült eljutnia Trau várába.

Bár a mongolok győztek, legfőbb céljukat nem érték el, mert az a király meggyilkolása lett volna. Mindent arra tettek fel, hogy a királyt elfogják, hiszen számukra akkor ért véget egy hadjárat, ha az uralkodót elfogták és megölték.

– Egy csatánál mindig kíváncsiak vagyunk, melyik oldalon hányan harcoltak. Erről tudunk valamit?

– Erről eltérnek a források adatai, a számszerűen azonostól a kétszeres túlerőig minden előfordul. Ráadásul nemcsak egy mongol sereg volt, Magyarországra három is érkezett. Három oldalról törtek be Erdélybe, illetve ezzel párhuzamosan Lengyelországon is átgázoltak, az ottani csatában is tönkreverték a mongolok a lengyel sereget.

– A muhi csatavesztésünk végzetesnek volt tekinthető?

– Bármennyire is furcsának tűnik, nem, hiszen a magyar hadszervezet nem esett szét. Azt tanítják a történelemórákon, hogy a mongolokat végül a Duna, mint folyam állította meg, de ez is téves.

A Duna jobb partján ugyanis még voltak katonáink, tehát nem a folyó állította meg őket, hanem a mögötte lévő magyar védelem. Tudták, hogy az átkelésnél nagyon sérülékenyek lesznek, ezért megvárták a kemény telet, azt, amíg a Duna befagy. De nem mertek még akkor sem rámenni a jégre, ezért rengeteg állatot, marhákat hajtottak rá. A másik oldalról ezeket az állatokat a magyarok ugyan begyűjtötték, de ezzel a mongolok előtt az is nyilvánvalóvá vált, hogy elég vastag már a folyó jégpáncélja ahhoz, hogy lovasaik meginduljanak rajta. Ezzel a hadicsellel a mongolok biztonságosan a Dunán is át tudtak kelni.

– Mit jelentett a Magyar Királyság számára a tatárjárás ténye?

– Az ország hatalmas veszteségeket szenvedett el, főleg az Alföld középső részén, illetve a hegyek folyóvölgyeiben. A lakosságot vagy legyilkolták, vagy elhurcolták magukkal, maguk előtt terelve, harcra kényszerítve őket.

Hadviselésük nagyon komoly eleme volt a terror, ha felszólítottak egy falut, hogy adja meg magát, s az ellenállt, akkor ott mindenkit legyilkoltak. Rémes hírük, messze megelőzte őket, s ők erre nagyon is építettek.

Megdöbbentőek azok a régészeti leletek, melyek ebből a korból kerültek elő, s bizonyítják a mongolok vandalizmusát. Minden termést felégettek, így nagyon sok helyen az embereknél például megjelent a kannibalizmus, amit nemcsak írott források, de archeológiai leletek is bizonyítanak.

Fennmaradt a korszakból írott emlék: Rogerius mester Siralmas Éneke címmel. Szerzőjét a tatárok tényleg elhajtották rabszolgának, de valahogy megszökött, így nemcsak szemtanúja, de átélője is volt a borzalmaknak.

Akinek felkeltette érdeklődését a téma, és sokkal többet akar megtudni róla, mindenképpen érdemes elolvasnia Bihari Dániel: A tatárjárás – Magyarország élet-halál harca című, közelmúltban megjelent könyvét.