Tűzszünet az amerikai–kínai vámháborúban: ki nevet a végén?

Donald Trump azt álmodta, hogy Kína kapitulált a vámháborúban, de aztán felriadt, mert belelógott a keze a kínai gyártmányú bilibe, és miután észhez tért, rájött, hogy nem egészen ez a helyzet, de oda se neki: fő az optimizmus, és ebben az amerikaiak tényleg verhetetlenek. G. I. véleménycikke.

Ami pedig a konkrétumokat illeti, a vámháborúban szemben álló felek 90 napra tűzszünetet kötöttek, amely időszak alatt Kína leszállítja az amerikai termékekre kivetett 125 százalékos vámot 10 százalékra, az USA pedig a kínai termékekre kivetett 145 százalékos vámot 30 százalékra.

Ez azt jelenti, hogy szinte semmi sem változott a Trump hadüzenete előtti helyzethez képest, az USA átlagos vámtarifája ugyanis Kínával szemben 21 százalék volt Trump beiktatása előtt (a Peterson Intézet szerint). Tekintettel azonban arra, hogy az elektronikai és egyéb termékek esetében valószínűleg számos mentesség lesz a 30 százalékos vámtétel alól, előfordulhat, hogy az átlagos vámtétel még mindig 21 százalék közelében lesz. Egyébként Kína exportja 8 százalékkal ugrott meg áprilisban a vámtarifák ellenére.⁽¹⁾

Trump szerint Kína „meg fog nyílni” az amerikai üzletek számára, és felfüggeszti a kereskedelmi korlátokat.⁽²⁾ Ez persze csak kamuzás a részéről. Miután lényegében kapitulált, azzal próbálja szépíteni a dolgot, hogy „Kína nyitni fog”. Nem veszi észre, hogy elvesztette a kereskedelmi háborút? Kína nem fog semmit sem megnyitni, talán egy-két csontot odadob neki puszta szánalomból.⁽³⁾

Trump hivatalosan azzal indokolta a Kína elleni hadüzenetét, hogy a kínaiak évtizedek óta amerikai munkahelyeket „lopnak el”, és lényegében miattuk következett be az amerikai feldolgozóipar hanyatlása. Amerikai elképzelések szerint a kínai tömegtermékekre kivetett magas vámok arra szolgálnak, hogy a versenyképességüket lerontva kiszorítsák azokat az amerikai piacról, aminek eredményeként majd mintegy varázsütésre feltámad az amerikai gyáripar.   

Bár a NAFTA-t (North American Free Trade Agreement – Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény – a szerk.) (1994) és Kína WTO-ba való belépését (2001) rendszeresen az amerikai iparosítás leépülését ösztönző kulcsfontosságú eseményekként emlegetik, az USA feldolgozóipari foglalkoztatása és GDP-hozzájárulása 1945 óta egyenletesen csökkenő tendenciát mutat. 1971-re az amerikai foglalkoztatottak kevesebb mint 25 százaléka volt a feldolgozóiparban, ez az arány 2000-re 13 százalékra csökkent, ma pedig a feldolgozóipari foglalkoztatás 9 százalék körül mozog (egy évtizede többé-kevésbé stabilan). Mire Kína a 2000-es évek közepén felgyorsította a feldolgozóiparát, az USA dezindusztrializációja már befejeződött, és szolgáltatásalapú gazdasággá vált.

Az USA gazdaságának dezindusztrializációja mögött számos ok húzódik meg. A FIRE-szektor (pénzügyek, biztosítások és ingatlanok) egyre nagyobb részét képezi a gazdaságnak, a techszektor fellendült, az egészségügy pedig felduzzadt (ma már a teljes GDP 18 százalékát teszi ki). A kiskereskedelemmel, a médiával, a szórakoztatással, az üzleti szolgáltatásokkal és az oktatással együtt az USA gazdasága eltávolodott a termeléstől, fogyasztás- és szolgáltatásalapú gazdasággá vált.

A magas költségek az USA-ban versenyképtelenné tették a feldolgozóipart. A gazdaság financializációja olyan magas szintre emelte a termelési tényezők költségeit, hogy a helyi gyártás egyszerűen nem versenyképes. Ez magában foglalja a magas munkaerőköltségeket (amelyek szükségesek az egészségügyi ellátás, a lakhatás, az oktatás stb. általános költségeinek fedezéséhez), a magas szabályozási költségeket, a magas telekköltségeket, lényegében minden kritikus inputköltséget. Ezen a ponton az USA egyszerűen nem képes versenyképes árukat és termékeket előállítani, még a túlfizetett amerikai munkavállalók számára sem, nemhogy exportálni azokat.

Egy másik alaptényező az amerikai feldolgozóipari munkahelyek elvesztése mögött a technológia és az automatizálás. Bár a gyári munkahelyek alacsonyabb költségű országokba történő áttelepítését gyakran emlegetik az amerikai munkavállalók feláldozásaként, a tanulmányok több munkahelyvesztést tulajdonítanak a termelékenység javulásának és az automatizálásnak, mint a termelési delokalizációnak.

Trump vámháborújának célja valójában nem az újraiparosítás, hanem a „piacok megnyitása”, amely magában foglalja a pénzügyi és tőkepiacok liberalizálását. Ehhez Kínának fel kellene oldania a külföldi pénzintézetekre vonatkozó korlátozásait, lehetővé téve az amerikai bankok számára, hogy szabadon garázdálkodjanak 18,6 ezermilliárd dolláros gazdaságában, különösen a banki, vagyonkezelési és értékpapír-ágazatban. A J. P. Morgan, a Goldman Sachs és a Morgan Stanley nagyobb piaci részesedésre törekszik Kína 55 ezermilliárd dolláros pénzügyi szektorában. Jelenleg a külföldi bankok a kínai banki eszközöknek (59 billió dollár) mindössze 1,3 százalékát birtokolják. Kínának lazítania kellene a tőkeellenőrzésen, lehetővé téve a külföldi befektetések szabadabb áramlását és a jüan konvertibilitását, integrálva 3,1 ezermilliárd dolláros devizatartalékát és 12 ezermilliárd dolláros kötvénypiacát a globális pénzügyekbe. 

Trump – pontosabban mögötte takarásban a Wall Street – azt szeretné, ha Kína felhagyna az állami irányítású gazdasági modelljével (ami a sikerének elsődleges oka). Más szóval Trump őszintén beismeri, hogy ő vezeti azt a törekvést, hogy a történelem legsikeresebb „gazdasági fejlődési modelljét” eltöröljék, csak azért, mert az nem a mohó Wall Street-i bankszterek ellenőrzése alatt áll. Ez nemcsak annak beismerése, hogy a vámok egy füsternyő, amelynek célja az amerikai kormányzat valódi indítékának (a kínai pénzügyi piacokhoz való hozzáférés) elfedése, hanem annak a beismerése is, hogy a nyugati modell már nem versenyképes, mivel a kínai állam a nyereséget produktívabb piacokra fordítja vissza, míg a Wall Street-i spekulánsok a nyereséget részvény-visszavásárlásokba, osztalékba, származékos ügyletekbe és egyéb nem produktív tevékenységekbe irányítják. 

Kína hatalmas és robusztus reálgazdaságával világelső, és gazdasága 2024-ben 5 százalékkal bővült, elérve a rekordot jelentő 134,91 billió jüant (18,81 billió amerikai dollár). Ez az ütem jelentősen meghaladta az amerikai gazdaság hivatalosan 2,8 százalékos, de jórészt számszaki trükkökkel manipulált növekedését, ami aláássa az amerikai média azon állításait, hogy Kína válságban van, míg az USA virágzik. A Kína és az USA közötti legfontosabb gazdasági adatok összehasonlítása azt mutatja, hogy Kína termelő reálgazdasága sokkal biztosabb alapokon áll, mint az USA spekuláns fináncgazdasága. 2023-ban Kína teljes villamosenergia-fogyasztása (9,2 billió kilowattóra) 2,3-szorsa volt az USA-énak; Kína autóeladásai (30,1 millió darab) majdnem kétszerese az USA-énak, miközben Kína alig 3 év alatt a világ legnagyobb autóexportőre lett⁽⁴⁾; Kína nyersacél-kibocsátása (1,02 milliárd tonna) 12,6-szorosa az USA-énak; a kínai hajóépítés befejezési volumene (42,32 millió tonna hordképes súly) több mint 70-szerese az USA-énak. Jelenleg a MI-szektor mellett a stratégiailag legalább ugyanennyire fontos gyógyszergyártásban is „hatalmi” őrségváltás zajlik, és a kínai biotech vállalatok immár gyorsabban és olcsóbban fejlesztenek ki gyógyszereket, mint amerikai versenytársaik.⁽⁵⁾

Kína a nyugati országokkal ellentétben körültekintően elkerülte a ciklikus pénzügyi válságokat, amelyeket a reálgazdaság elégtelen kínálata és a virtuális tőkével való túlzott spekuláció okozott. Folyamatosan előmozdította a szolgáltatási szektor egészséges növekedését, aktívan megelőzte és hatástalanította a rendszerszintű pénzügyi kockázatokat, és elősegítette a stabil és fenntartható gazdasági növekedést. 

Trump a különböző amerikai médiumok megállás nélkül ismételgetett mantrájából indult ki, miszerint Kína rendkívül függ az exporttól, különösen az USA-ba irányuló exporttól, pedig ez egyszerűen nem igaz. De még ha valóban így is lenne, a kínai vezetés legitimitásának alapja nem a gazdaság, ahogyan azt sokan tévesen hiszik, hanem az évszázados megaláztatás vége. Mao Ce-tung első szavai a Kínai Népköztársaság 1949-es alapító politikai gyűlésén nem a gazdasági növekedésről szóltak, hanem ezt mondta: „A nemzetünk nem lesz többé sértésnek és megaláztatásnak kitett nemzet. Felálltunk.” Tehát az az elképzelés, hogy Trump pontosan ezzel – sértegetéssel és megalázással – behódolásra bírhatja Kínát, arra a számításra alapozva, hogy a pénzt a nemzeti méltóság elé helyezi, alapjában elhibázott.

A kínaiak számára a referencia, amelyre mindnyájan gondolnak, az ópiumháború, egy olyan időszak, amely feltűnő hasonlóságot mutat a mai kontextussal. Kínának akkor is nagy kereskedelmi többlete volt a Nyugattal, elsősorban a Brit Birodalommal. A britek, akiket frusztrált a kereskedelmi deficit, úgy reagáltak, hogy ópiumot kényszerítettek a kínai piacokra, gyakorlatilag gazdasági hadviseléssel „korrigálták” a kereskedelmi egyensúlyhiányt, hasonlóan ahhoz, ahogyan most Trump próbálkozik. A Csing-dinasztia gyenge volt, és Nagy-Britannia megnyerte az ópiumháborúkat, aminek eredményeképpen létrejöttek az „egyenlőtlen szerződések”, amelyek a nemzeti megaláztatás szimbólumai lettek. 

Végső soron éppen ez a kontextus tette lehetővé, hogy a kommunista párt megragadja a hatalmat, és az egész alapító narratívájuk középpontjában az áll, hogy soha többé ne engedjenek meg ilyen bánásmódot. Tehát, ha Trump „alkut” akar kötni Kínával, akkor a legkevésbé sem szabadna újra lejátszania a nyugati hatalmak történelmi forgatókönyvét, amelyek gazdasági hadviseléssel próbálják diktálni a feltételeket. Kína nyilvánvalóan az ellenállást fogja választani a kapituláció helyett, még akkor is, ha a gazdasági költségek óriásiak lennének számára (és ebben az esetben még csak nem is lennének azok). 

Az elemzők többsége szerint Kína meg fogja nyerni ezt a vámháborút az USA ellen, mivel Trump agressziója egyszerűen arra fogja ösztönözni, hogy más országokba terelje át a kereskedelmét.⁽⁶⁾ Más nemzetek a világ minden tájáról mostantól özönleni fognak, hogy Kínával kereskedjenek, ha viszont Kína létfontosságú áruit többé nem szállítják az USA-ba, tekintettel a számítógépek, elektronikus elemek és félvezetők iránti nagy amerikai keresletre, az Egyesült Államok fogja a nagyobb fájdalmat elszenvedni, sokkal inkább, mint Kína.⁽⁷⁾ Kína már leállította az autó- és repülőgépipar számára szükséges összes ritkaföldfém szállítását az USA-ba, ami jelentős ellátásilánc-leállást okozott.

Ráadásul Kína hurkot tett az amerikai dollár nyakára azzal, hogy globális digitális fizetési hálózatot indít a Swift megkerülésére. „A Swift megkerülésével és a társbankjaitól való függőség megszüntetésével Kína ténylegesen egy alternatív pénzügyi hálózatot hozott létre, amely csökkenti az USA által uralt monetáris rendszerek befolyását és átformálja a globális kereskedelmi paradigmát.”⁽⁸⁾ Első lépésként Kína 10 ASEAN (Association of Southeast Asian Nations – Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége – a szerk.) és hat közel-keleti országgal kapcsolta össze digitális jüanját, lefedve a világkereskedelem 38 százalékát, és teljesen megkerülve a Swiftet és az amerikai dollárt. A fizetések mostantól 7 másodperc alatt teljesülnek, nem pedig 3-5 nap alatt. A díjak 98 százalékkal csökkentek. Miközben az USA arról vitatkozik, hogy a digitális valuta fenyegetést jelent-e, Kína már 200 országra kiterjedő globális hálózatot épített ki. Ez nem csak a fizetésekről szól. Ez egy digitális selyemút. Ez dollártalanítás a gyakorlatban. 

Trump globális vámháborújának arrogáns április 2-i „felszabadulás napja” valójában felszabadulásként fog megnyilvánulni a világ többi része számára, megszabadulva az USA egypólusú, adósságalapú hegemóniájának igája alól. Trump „nagy napja” teljesen mást jelent az USA számára is, mint felszabadulást, mivel az USA lesz a legnagyobb vesztese ennek a cirkuszi show-műsornak. Hszi Csin-ping „dacossága kifizetődik, Trump ugyanis teljesíti a legtöbb követelését”.⁽⁹⁾ Következésképpen a 37 billió dolláros államadósságtól fuldokló, évtizedek óta a lehetőségei felett élő adósnemzetként az USA végre megkapja méltó büntetését a világ többi részétől. Az amerikai dollár értéke zuhanni fog, ahogyan az amerikaiak életszínvonala is, az amerikai államkötvények hatalmas dömpingje pedig egy kialakulóban lévő monetáris válságot jósol. 

1. China exports jump 8 % in April despite tariffs, ft.com, 2025.05.08.

2. Trump says China will „open up” to US businesses, suspend trade barriers, cnbc.com, 2025.05.12.

3. China has won the trade war with Trump, spectator.co.uk, 2025.05.13.

4. How China become the world’s largest car exporter, nytimes.com, 2024.11.29.

5. The Drug Industry Is Having Its Own DeepSeek Moment, wsj.com, 2025.02.07. 

6. Why Trump is losing his trade war with China, vox.com, 2025.04.25.

7. Trump’s tariffs have already failed at their main job, vox.com, 2025.05.12.

8. End of dollar era? China’s digital yuan is reshaping global trade & causing financial power shift, indiatimes.com, 2025.03.29.

9. Xi’s Defiance Pays Off as Trump Meets Most of China’s Demands, bloomberg.com, 2025.05.13.

GI

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.