Kristóf Lilla Alida: „Tibi atya” profán „papként” szórja a sötét evangéliumot

Nagy port kavart a Magyar Jelen YouTube-csatornáján futó Nyílt Sisak című vitaműsor legutóbbi adása, melyben Tóth Máté, a Tibi atya brand egyik alapítója Szent Pálhoz hasonlította Magyar Pétert – utalva ezzel a Tisza Párt fideszes múlttal rendelkező vezetőjének „pálfordulására”. A kijelentés Kristóf Lilla Alida antropológust is megihlette, véleménycikkét változtatások nélkül közöljük. Egyúttal természetesen megadjuk a lehetőséget Tóth Máténak, hogy – amennyiben szeretne – lapunk hasábjain reagáljon az írásban megfogalmazott állításokra.

Az, hogy valaki „Tibi atyának” nevezi magát, miközben alkoholmárkát futtat, cinikus mémeket gyárt, és a katolikus papságot brandépítésre használja, már önmagában sértő. De amikor ehhez még a szenteket is odadobja a pillanat politikai érdekeinek, az szentségtörés: „Non assumes nomen Domini Dei tui in vanum: non enim habebit insontem Dominus eum, qui assumpserit nomen Domini Dei sui frustra – Ne vedd fel hiába Uradnak, Istenednek nevét, mert nem hagyja azt büntetlenül az Úr, ki nevét hiába veszi.” (2Móz 20,7). „Sed si quis vobis evangelizaverit præter id quod evangelizavimus vobis, anathema sit! – De ha mi, avagy mennyei angyal hirdetne is nektek evangéliumot azon kívül, melyet nektek hirdettünk: átkozott legyen!” (Gal 1,8)

Pál apostol nem használható karakternek egy új sátáni kampányhoz, és a papruha nem jelmez, hanem szent jel, amelyet, ha profán célra húzunk magunkra, azzal az egész közösség hitét gyalázzuk. Aki ezt nem érti, az ne vegye a szájára az apostolokat – főleg ne azok nevében próbáljon mekegni. 

Kedves Tóth Máté alias „Tibi atya”! A pálfordulás nem mém, nem PR, és főleg nem hasonlat.

Tudja, kedves Tóth Máté, a pálfordulás nem kommunikációs váltás. Nem szerepváltás, és végképp nem egy ügyes közéleti újrapozícionálás. A pálfordulás nem az, amikor a bántalmazó hirtelen a nővédő aktivisták élére áll – bár ezt a performanszt is láthattuk már magyarpetikétől, teljes médiás díszlettel, a bűnbánat legkisebb jele nélkül. És nem is az, amikor a hatalom egykori kitartott selyemfiúja, a NER-élősködőből az éppen népszerűbb hatalmat ostorozóvá vedlik át.

A pálfordulás lényege a bűnbánat – nem az, hogy valaki megérzi a politikai széljárást és hirtelen átáll. Saul a damaszkuszi úton nem követőket gyűjtött, hanem földre zuhant. Megvakult, hogy végre meglásson valamit. És amit meglátott, az önmaga bűnössége volt. Napokra eltűnt a nyilvánosság elől. Nem influenszer lett, hanem üres edény, amit Isten töltött meg.

Pál apostol a megtérés után:

• nem állt kamerák elé, hanem három évig elvonult Arábiába (Gal 1,17–18);
• nem mentegette a múltját, hanem azt mondta: "Krisztus Jézus azért jött, hogy a bűnösöket megmentse, akik között első vagyok én” (1Tim 1,15);
• nem magyarázta meg az üldözéseit, hanem a keresztények szolgája lett – testileg is, lelkileg is.

És itt jön a lényeg, amit az O1G szekta láthatóan elfelejtett: Pál nem emelte magát, hanem lemondott mindenről. „Sed quæ mihi fuerunt lucra, hæc arbitratus sum propter Christum detrimenta. – De melyek nekem nyereségek voltak, azokat Krisztusért kárnak ítéltem.” – mondta. (Fil 3,7)

Most pedig nézzünk körül. Az ön „új Pálja”:

• továbbra is hazugságra épít;
• mentelmi jog mögé menekül, nem vállalja a következményeket;
• nem bűnbánatot tart, hanem saját bűneinek áldozatait igyekszik elhallgattatni, és lehallgatni, lejáratni, sőt – a modern tömegpszichózis logikáját követve – kommentelő csőcselékkel „kivégeztetni” őket.
• nem gyógyít, hanem újabb sebeket ejt, és ahelyett, hogy a fényre állna, mesterséges reflektorokat állít maga köré.
• sosem mondta ki: „Én voltam a bűnös.”, csak annyit: „Most már az én nevemmel van tele a »független, objektív« sajtó.”

Ez nem megtérés. Ez bálványkozmetika.

Kedves Tóth Máté, ha már magára öltötte a reverendát – még ha csak mémként is –, akkor legalább ne húzza rá az apostol köntösét arra, aki nem borult térdre Isten előtt, csak lehasalt a kamerák előtt.

A pálfordulás nem stílusváltás. Nem új retorika, nem frappánsabb Facebook-poszt, nem lehengerlő új PR-csapat. 

A pálfordulás világvége. Az ember belső világának totális, isteni eredetű megrendülése, amely nem lájkokkal, hanem térdre borulással kezdődik. 

A mai közéletben ezzel szemben mit látunk? PR-damaszkuszi utak indulnak – sajtóval, fotósokkal, magamutogatással és előre megírt nyálas nyilatkozatokkal. A szív átváltozása helyett csak a szerep változik. A tett nem követi a szót, csak a stáb. És hol jelenik meg az új „megtért” főhős? Nem a pusztába megy, hogy vezekeljen, hanem fényes reflektorok alá, sajtótájékoztatóra, lelkes közönség elé. Most Nagyváradra „zarándokolt”, a „románok földjére” – így mondja. De az a föld nem a románoké, hanem az a város, ahol Szent László király, az igazság bajnoka, a bűnnel szemben soha meg nem alkuvó király nyugodott. És ez a lépés – ezzel az arrogáns, gúnyos szóhasználattal – nem zarándoklat. Ez gyalázat.

A bálványimádás örök dinamikája

A mai közéleti bálványimádás legijesztőbb jelensége – véleményem szerint – nem maga a bálvány, hanem a tömegpszichózis, amely köréje gyűlik: az önkívületi rajongás, a kritikátlan eksztázis, amelyben a csürhe már nem gondolkodik, csak ünnepel. Ahogyan az aranyborjú történetében is olvassuk, a nép nem csupán készített magának egy istenpótlékot, hanem vallásos őrületbe zuhanva kezdte imádni azt. A Kivonulás könyvének szavai szerint: „és leült a nép enni és inni, és fölkeltek játszani.” (2Móz 32,6) – a héber eredetiben azonban a „játszani” (שָׂחַק) ige nem ártatlan időtöltést jelent, hanem érzéki, orgiasztikus önkívületet. A kontroll elvesztését, az emberi méltóság szétzilálását. A szent rend ilyenkor meghasad, és helyébe perverz sátáni vallási színjáték lép, ahol már nem Isten dicsősége a középpont, hanem az ember állatias ösztönei fonódnak össze a bukott szellemi lények romlottságával. A profán és démoni összeér: az emberi test gyalázata és a tiszta szellemek bukása fúzióba lép, s a színpad közepére az istentelenség emelkedik, immár ünnepi díszbe öltöztetve. Ez nem egyszerű tévedés. Ez istentelen kultusz, amelynek minden mozdulata a Teremtő elleni lázadásból táplálkozik – és pontosan ez a struktúra ismétlődik meg modern, politikai köntösbe bújtatva a mai közéleti kultuszokban is.

Ugyanezt a sémát látjuk, bármerre is tekintünk – így a csonkahonban is. Az ellenzéki O1G-szekta, amely egyébként jogosan ostorozná a NER visszaéléseit, most pontosan ugyanazt a démoni mechanizmust ismétli meg, csak a másik oldalon – ha ugyan valóban van másik oldal, vagy csupán ugyanaz a romlott szerkezet, csak más színekre mázolva. Egy ember, aki hosszú éveken át kiválóan élt a rendszerből, akit a NER tenyésztett ki és hizlalt fel, aki nőt, gyereket, úgy általában mindenkit bántalmazott, aki hatalmával folyamatosan visszaélt, a bűnt pedig a képmutatás kendőjébe rejtette, most hirtelen mártírként, prófétaként, sőt „megváltóként” emelkedik fel az O1G vallásos hevület színpadán. És a tömeg – amelyet az igazságérzet helyett (vajon volt nekik valaha is?) csupán a bosszúvágy hajt – egy pillanat alatt eldob minden korábbi elvet (ha voltak egyáltalán). Nővédelem? Gyermekvédelem? „A szörnyek köztünk járnak.” Ugye, Molok papjai? Lakatos Márkkal mi újság? Hol az elhatárolódás? Hol a következetesség? Erkölcsi mérce? Rendszerkritika? Egyik sincs. Mert sosem volt. Nem kérdeznek. Nem gondolkodnak. Csak hisztérikusan ünnepelnek, habzó szájjal védelmeznek, kórusban bálványoznak. Minden, amit elítélnek a NER háza táján, ugyanaz odaát „megbocsátható tévedés” – ha a bálvány a „mi emberünk”.

Amit korábban elítéltek a másik oldalon, most hirtelen soha meg sem történt, vagy ha mégis, hát „nincs bizonyíték”, esetleg „meg van bánva” – vagyis nincs jelentősége, el van rendezve, hiszen a főhős most a leghangosabb O1G-harcos, és ez elég. Elég a felmentéshez, sőt, a felemeléshez. Most már ő „az egyetlen”, ő az „új jövő”, ő a „változás kulcsa”, ő a kisurak kisura, aki majd legyőzi a nagyurat. Hát nem bájos? A NER egykori kiskegyeltje, a rendszer jól fizetett kisura, most a nagy NER-urat készül legyőzni – forradalmi pózban, mentelmi jog mögül kikiabálva. A valóság közben ott ül a sarokban és kuncog: a kezed meg a biliben, kispajtás. Ez nem rendszerváltás. Ez politikai farsang, ahol a maszkot nem levetik, hanem újrafestik. És a nép már nem is igényli, hogy igaz legyen, csak azt, hogy hangos legyen. Nem a bűn tűnik el, csak az iránytű: a romlottság oldalakat vált, nem lelket. Ezért ez nem megtisztulás, hanem a mocsár saját szobra előtt tartott szónokversenye. Ez a bosszúmítoszra épített unalmas, de rendkívül veszélyes démoni mintázat – még csak nem is új identitás, csupán a romlottság újnak tűnő rothadó bőrfoszlánya. Ez nem politikai törésvonal. Ez szellemi torzulás. És aki ezt felismeri, tudja: ez a lelkület ugyanaz, mint amit Jézabel és a Baál-papok idején láttunk. A hatalom démoni paródiája ez, amely mindenáron el akarja hallgattatni a valódi prófétai hangot. Nem a tisztánlátás uralkodik, hanem a tombolás. Nem Illés szólal meg, hanem a csürhe üvölt, és ha tehetné, a Kármel hegyéről is elűzné azt, aki Isten nevében szól.

A legnagyobb tévedés, amit sokan elkövetnek, hogy azt hiszik: mindez csak politika. Nem az. Ez démoni struktúra, és mint minden bálványimádás, a végén mindig tragédiába torkollik. A Szentírás nem hagy kétséget afelől, mi történik az ilyen önáltató társadalmakkal. Az Izajás könyve szerint: „Aki bálványokat farag, magát csapja be.” (vö. Iz 44,20) Jézus pedig kemény szavakkal figyelmeztet: „Vos ex patre diabolo estis, et desideria patris vestri vultis facere. Ille homicida erat ab initio, et in veritate non stetit: quia non est veritas in eo. Cum loquitur mendacium, ex propriis loquitur: quia mendax est, et pater eius. – Ti az ördög atyától valók vagytok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban: mert nincsen benne igazság. Mikor hazugságot szól, a magáéból szól, mert hazug és a hazugság atyja.” (Jn 8,44) Aki tehát a bűnt mentegeti, s közben szenteket idéz, nem a próféták örököse, hanem a hazugság szellemének szolgája. És bármennyire is tetszetős a szónoklata, Krisztus szava fogja elválasztani a búzát az ocsútól: „Sohasem ismertelek titeket: távozzatok tőlem, kik gonoszságot műveltek.” (Mt 7,21–23)

Ezért nem lehet elhallgatni. Mert a bálványok mindig ledőlnek, de akik őket körültáncolták, ők sem menekülnek meg. A kérdés csak az, hogy mikor lesz késő. És hogy a tömeg elfajzott tombolása közepette akad-e, aki még Illésként szól, vagy Mózesként összetöri a kőtáblákat, mert látja: ez már nem szabadságharcos ellenállás, hanem ugyanannak a bűnnek az inverz arca.

Végszóként: Kreáljatok magatoknak valakit vagy valamit a pokolból – az testhezálló. A szenteket úgysem értitek. 

De ne feledjétek: a megtérés lehetősége a halál pillanatáig nyitva áll. Mert az Úr ennyire szereti az embert – még a legelvetemültebbet is. 

Kristóf Lilla Alida

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.