Koppány igazsága

Augusztus 20. közeledtével mindig aktuális Koppányról beszélni, különösen amiatt, hogy személyével kapcsolatban mindmáig számos tévhit él a köztudatban. Ez az írás Koppány igazságát képviseli, ugyanakkor legalább ennyire szeretne róla és az akkori eseményekről hiteles információkat nyújtani.

Ami a tévhiteket illeti, elsőnek azzal kell kezdeni – amit időről időre valaki mindig megjegyez –, hogy „Koppány megkeresztelkedett”. Ezt állítja például a Wikipédia Szent István szószedete is, annak ellenére hogy nem létezik ilyen forrás, és egyértelműen hamis információról van szó. Szabados György történész a Magyar államalapítások a IX–XI. században (2011) című tanulmányában rámutat, hogy Koppány mindenben a lovasnomádok „pogány” hagyományát követi (szeniorátus, levirátus). Koppány apjának neve, Tar Szerind is annak pogányságára utal. Nincs okunk tehát mást feltételezni, mint amit a források egyébként is mondanak.

Itt van aztán az a felvetés, hogy Koppány „lázadó” volt. A szintén Árpád-házi leszármazott Koppányról nem lehet azt mondani, hogy törvényellenesen (lázadó módjára) akarta volna magához ragadni a hatalmat, hiszen a szokásjog, a szeniorátus elve alapján őt illette a hatalom. Az egy másik kérdés, hogy Géza és István az Európában elfogadott primogenitúra (elsőszülöttség) szokását vette át.

A magyar keresztények és az ősvallás követői (a „pogányok”) közötti ellentét sem valós. Piligrim passaui püspök 974-es, pápához címzett levelében az alábbit írja a keresztény térítéssel kapcsolatban: „Mert maguk a magyarok, ámbár még a pogányság bilincsében vannak, a mindenható Isten kegyelmének munkája által, senkinek alattvalóik közül nem tiltják a megkeresztelkedést, sem a papokat nem gátolják, hogy bárhová menjenek. Hanem olyan egyetértők a pogányok a keresztényekkel és olyan barátságosan vannak egymással, hogy itt beteljesedni látszik Ézsaiás jövendölése: a farkas és bárány együtt legel, az oroszlán szénát eszik, mint az ökör.”

Nem csodálkozhat tehát senki azon, hogy a szükségtelen, erőszakos térítés ellenreakciót váltott ki a magyarok körében, hiszen az a keresztény elvekkel is szembe megy. A külföldön térítést végző Querfurti Brúnó (974–1009) érsek 1008-ban számol be levélben a magyarországi fejleményekről: „Hallottam a fekete magyarokról is, akik­hez Szent Péter első követsége ment – amely sohasem jár hiába –, hogy megtérve kereszténnyé lettek, jóllehet a mieink – Isten bo­csássa meg ezt – némelyeket nagy bűnnel megvakítottak.”

A fekete magyarok a történészek szerint a kabarok lehettek, de ami itt fontos, hogy az erőszakos térítést a keresztény szent, Querfurti Brúnó is elítéli, és nagy bűnnek nevezi.

A fentiekkel kapcsolatban fel kell vetni egy további dolgot, amire eddig senki nem mutatott rá, de mégis mindenki szeme előtt ott van, mint az elefánt a szobában. Szent István betiltotta a magyar ősvallást, de két másik vallást engedélyezett: a judaizmust és az iszlámot. Szilágyi Sándor történész Szent László törvényei kapcsán jelenti ki, hogy: „Úgy a mohamedán, mint a zsidó hit el van ismerve”. Hogy ennek mi volt az oka, arra tudtommal nincs hivatalos magyarázat, de európai kontextusban ugyanezt látjuk: Nagy Károly betiltotta az odinizmust, a judaizmust viszont engedélyezte. Az említett királyokkal kapcsolatban gyakran megjegyzik, hogy „tűzzel-vassal irtották a pogányságot”, ugyanakkor az embernek mégis az jut az eszébe, hogy talán fordítva kellett volna.

István és Koppány szembenállása a Pannonhalmi Főapátság alapítólevele szerint német–magyar konfliktus volt: „Mikor kitört a háborúk vihara, amelyben a németek és a magyarok között igen nagy zendülés támadt, [...] fogadalmat tettem”.

Ezt sokan hitetlenkedve fogadják, de mégis, a Képes Krónika szintén a fentiekkel hasonló értelmű kijelentést tesz, összefüggésben a Géza és István által betelepített német és olasz lovagokkal: „Az ő tanácsukkal és segítségükkel kerekedett a király a magyarok fölé; sok nemes magyar jutott csúf szolgaságra, akik Koppány vezérhez húztak”.

Erről Szabados György az említett tanulmányában az alábbit írja: „Nem véletlen, hogy ütőképes, zömében külhoni eredetű haderőre támaszkodhatott István a »magyarok és németek« csatájában. A jövevény lovagok nyilvánvalóan évek óta készen álltak az Árpád-ház keresztény tagjainak oldalán, egyúttal a maguk érdekében fegyvert fogni, de a magyar krónika nyíltan megvallja, hogy bizonyos idegen nemzetségeket Géza hívott be a keresztény térítés erőnyomatékosítása végett”.

A történészek szerint a korona küldésében nem a pápának, hanem a német-római császárnak volt nagyobb szerepe (például ebben a videóban 40:08-tól). Az 1018-ban elhunyt Thietmar merseburgi püspök az alábbit írja: III. Ottó „császár kegyéből és biztatására a bajorok hercegének, Henriknek a sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk, koronát és áldást kapott”.

A külföldről betelepített Vencellin, Hont (Hunt) és Pázmány (Patzmann) lovagok Koppány és a magyar nemesek ellenfelei voltak. A Thuróczy-krónika megemlíti, hogy Hont és Pázmány „Szent István királyt a Garam folyónál német szokás szerint karddal övezték fel”.

Szent István tehát legalább annyira a németektől kapta a koronát, mint a pápától, német szokás szerint övezték fel, a hadserege német lovagokból állt, a felesége német volt, a német-római császártól kapott támogatást és politikai legitimációt. Koppány viszont a magyar hagyományt követte, magyarok harcoltak az oldalán, a magyar érdeket képviselte, és valószínűleg a felesége is magyar volt.

István nem szerette volna, ha a hatalom Vazul fiainak (I. András, I. Béla és Levente) kezébe kerül, ezért örökbe fogadta Orseolo Pétert, a velencei dózse fiát, akinek uralkodása alatt Magyarország formailag a Német-római Birodalom hűbéresévé vált, és akire Magyarország történetének egyik legrosszabb királyaként tekintenek. A magyar nemesek lázadásáról az alábbit írja a Képes Krónika: „Majd fellázadtak Péter király ellen, gonosz halálra adták mind a németeket és olaszokat, akik Magyarországon szétszórva mindenféle hivatalt viseltek”. András és Levente parancsba adta: „vesszen Péter emlékezete is németjeivel meg olaszaival együtt mindörökre”.

Itt ismét azt látjuk, hogy a konfliktus a magyar nemesek és a Német-római Birodalom, valamint a külföldről betelepített lovagok és kíséretük között állt fenn.

Konklúzió

István és Koppány szembenállása a magyarok függetlenségi küzdelme volt. Fontos rámutatni, hogy nem volt ellentét a magyar keresztények és az ősvallás követői között (amint az Piligrim leveléből is kiderül), de Szent István a kizárólagos kereszténységet képviselte, míg Koppány a régi rendet, ahol az ősvallás és a kereszténység univerzális szeretetvallása békében élhetett egymás mellett.

Bár azt mondják, hogy Szent István a nyugati világhoz kötötte a magyarság jövőjét, az akkori magyarok éppen erre mondtak nemet. Ez a küzdelem ezer év elteltével a mában folyik tovább. Ma már egyre világosabb, hogy a Nyugathoz tartozni a lassú halállal egyenlő, és most nekünk kell szembehelyezkedni a Nyugatról jövő káros befolyással.

Doktor Faust

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.