Iskolai kényszerasszimiláció: a kommunizmus kísértete járja be az ombudsmani hivatalt
Forrás: komaromonline.sk
A 6/2025 számú ombudsmani elvi állásfoglalás tizenkét kelet-magyarországi település iskoláinak és óvodáinak vizsgálatával teljes letámadást indított a régióban működő egyházi oktatási intézmények ellen. A jelentés a „párhuzamosan megjelenő egyházi fenntartású köznevelési intézmények felvételi és működési gyakorlatának, valamint a roma gyerekek iskolai szegregációjának az összefüggéseiről” tesz megállapításokat és javasol intézkedéseket.
A Szalayné Sándor Erzsébet egyetemi tanár, a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettes által aláírt jelentés egyáltalán nem foglalkozik a valós okokkal, sem a többségi társadalom, sem a cigány kisebbség hatékony oktatásának igényeivel.
A jelentés gyakorlatilag egyetlenegy adatot, az – elsősorban cigány – hátrányos helyzetű gyerekek iskolai, óvodai létszámát vizsgálva azt állapítja meg, hogy az egyházi iskolák mindenféle felvételi és fenntartói módszerrel igyekeznek távol tartani a hátrányos helyzetűeket az intézményeiktől.
De a szegregációt maguk a szülők is gerjesztik azzal, hogy inkább más településre, jobb iskolába viszik a gyerekeiket, ahelyett, hogy beadnák azokba a helyi iskolákba, ahol túl sok a problémás gyerek.
A jelentésben közölt, Nahalka István oktatáskutató által összeállított adatok szerint Átányban, Baktalórántházán, Biharkeresztesen, Encsen, Felsőzsolcán, Hajdúhadházán, Ibrányban, Karcagon, Komádiban, Nagyecseden, Nyírbátorban, Szendrőn különböző arányokban, de jellemzően
az állami iskolákban jelentős számú, hatvan–hetven–nyolcvan százalék feletti a hátrányos helyzetű gyerekek létszáma, míg az egyházi iskolákban általában tíz százalék alatt maradt.
Kivéve például Felsőzsolcát, ahol a református iskolában fél százalék, a katolikusban nyolcvankilenc százalék az arányuk. Hajdúhadházán van olyan állami iskola, ahol száz százalék az arány, míg az összevont református iskolákban három, tizennégy és húsz százalék, vagy például Szendrőn átlagosan hetvenhét százalék, míg a település egyik református iskolájában „csak” harminckét százalék.
Az ombudsmanhelyettes javaslatai kategorikusak: módosítsák az iskolai körzethatárokat úgy, hogy minden iskolába egyformán jusson elég halmozottan hátrányos helyzetű gyerek, az egyházi intézményeknek tegyék kötelezővé az ilyen gyerekek felvételét, illetve
„egy településen vagy iskolai körzetben ne lehessen párhuzamosan nem tankerületi fenntartású köznevelési intézményt indítani akkor, ha azt az ott élő gyermeklétszám nem teszi indokolttá, és/vagy az újonnan létesülő iskola hatására szegregációs helyzet állhat elő rövid vagy hosszabb távon”.
Javasol még sok más, az egyházi iskolákat megnevelő, az integrált oktatásra érzékenyítő kötelezést, és pénzmegvonást is, vagy éppen tiltaná előzetes szülői körök alakítását, de a fenti megállapítások önmagukban annyira kirívóan alapjogellenesek, a többségi társadalom számára gyermekeik szabad iskolaválasztását, illetve az egyházak működését korlátozó ötletelések, hogy elképzelni is nehéz, hogy egy hivatalos állami szerv, éppen az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala hogyan írhatott le ilyet egyáltalán.
Az már szinte mellékes is, hogy pedagógiailag és társadalmilag is végtelenül károsak az elvi határozatban foglaltak. Hosszú évtizedek tapasztalata bizonyítja, hogy
az integrált nevelésnek nevezett állami beavatkozás nem szüntette meg a szociális leszakadást, sőt, ezeknek a rétegeknek bővülő újratermelődését tapasztaljuk.
Gondoljunk csak az 1961-es, az MSZMP Központi Bizottsága Politikai Bizottsága által kiadott kényszerasszimilációs párthatározatra „A cigány lakosság helyzetének megjavításával kapcsolatos egyes feladatokról”. A kényszerasszimiláció, az akkor mintegy kétszázhúszezres, negyven-ötvenezer családot, hetven százalékában cigányokat érintő akkori integrációs kísérlet ugyanúgy megbukott, és ugyanúgy rombolta a többségi társadalom erejét, ugyanolyan sikertelenül integrálta a cigányságot, mint a 6/2025-ös alapjogi biztosi jelentésben megfogalmazott, kelet-magyarországi egyházi iskolarendszert szétverni akaró elvi határozat.
Az erőszakos állami integráció nem működik – kivéve, ha az a cél, hogy a magyarságot még kilátástalanabb helyzetbe nyomorítsák. Elképesztő, hogy hatvanévnyi kudarc után a liberális szellemi háttérre támaszkodó
állami hivatalnokok még mindig ugyanolyan kommunista módszerekkel próbálnak beavatkozni az önszerveződő-önvédelmi társadalmi folyamatokba, mint a rákosista-kádári évtizedekben.
Fel kellene végre ismerni, hogy a szociokulturálisan eltérő, hátrányos helyzetű gyerekek felzárkózását az szolgálná, ha arra felkészült pedagógusok sajátos, rájuk szabott módszerekkel oktatnák-nevelnék őket: mert azzal, hogy beültetnek nyolc-tíz leszakadó gyereket húsz haladni tudóval, csak tönkreteszik mind a harmincat.
És hiába hivatkozik Szalayné Sándor Erzsébet – egyébként meg nem nevezett – kutatásokra, amelyek szerinte bizonyítják, ez az integrált oktatás kifejezetten előnyös a többségi gyerekeknek is, ez egyszerűen nem igaz. Se a többségi, se a kisebbségi gyerekeknek nem használ.
A sikeres társadalmi integrációnak éppen az a feltétele, hogy a felzárkóztatott gyerekeket az általános társadalmi szint elérése után integrálják, és nem előtte.
A kulcsszó az „után”, és a „nem előtte”! A más szociokultúrából jövő gyerekeknek igenis pozitív diszkriminációra, rájuk szabott módszerű oktatásra van szükségük ahhoz, hogy tíz–tizenkét–tizennégy évesen integrálódni tudjanak a többségi társadalomba.
A valóságot, a tényeket nem lehet megerőszakolni. A kelet-magyarországi, nehéz körülmények között élő magyarság az állami korlátozások és büntető intézkedések ellenére igyekszik megőrizni több mint ezeréves Kárpát-medencei kultúráját, de ehhez nem ilyen ombudsmani jelentésekre, hanem életüket megkönnyítő állami intézkedésekre lenne szüksége. Amint azoknak a minden tiszteletet megérdemlő pedagógusoknak is, akik naponta helytállnak a hátrányos helyzetű gyermekeket nevelő intézményekben, akár államiak, akár egyháziak.
2026 januárjától életbe lép egy újabb állami merénylet, a 2023. évi XCII. törvény azon rendelkezése, amely szerint tíz százalékkal csökkentik azoknak – a jellemzően egyházi – iskoláknak az állami támogatását, amelyekben a hátrányos helyzetű tanulók aránya legalább húsz százalékkal, később már csak tizenöt százalékkal elmarad a települési átlagtól.
Ez azt jelenti, hogy sok olyan iskola nem tud majd fennmaradni, amely a magyar gyerekek viszonylag problémamentes tanulását biztosítja. A megszűnő iskolákból a gyerekeket szétszórják más intézményekbe, egyáltalán nem törődve azzal, hogy ez milyen hatással lesz pszichés és szellemi fejlődésükre.
Végül is csak magyar gyerekekről van szó, az pedig a magyar államot nem érdekli.
Kapcsolódó anyagok:
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
Mi a munkánkkal háláljuk meg a megtisztelő figyelmüket és támogatásukat. A Magyarjelen.hu (Magyar Jelen) sem a kormánytól, sem a balliberális, nyíltan globalista ellenzéktől nem függ, ezért mindkét oldalról őszintén tud írni, hírt közölni, oknyomozni, igazságot feltárni.
Támogatás
