Amikor az Ige testté lett – karácsonyi interjú Hegedűs Zsuzsannával

A keresztény/keresztyén egyházak minden év decemberében ünnepélyes keretek között megünneplik Jézus születését, ezt az ünnepet hívjuk karácsonynak. Jelen írásunkban dr. Mészárosné Hegedűs Zsuzsanna lelkipásztor segítségével ennek az ünnepnek a református sajátosságait mutatjuk be.

– A karácsony hol helyezkedik el az egyházi ünnepek között, miben más mondjuk egy református karácsony, mint egy katolikus?

– Katolikus testvéreinknél az ünnep csúcspontjának a december 24-én tartandó éjféli mise tekinthető. Nálunk ilyen nincs, mi december 24-én szentesti istentiszteletet tartunk, persze az lehet akár éjfélkor is, ha a gyülekezetekben ezt jónak tartanák. De mivel itt Budapesten este már nem igazán van tömegközlekedés, ezért ezt az istentiszteletet a hívek érdekében délután háromkor tartjuk meg.

Karácsony első és második napján – december 25–26-án – úrvacsorás istentiszteletet szoktunk tartani.

Az ünnepeket tekintve nekünk, reformátusoknak is – mint minden más keresztyénnek – három nagy döntő ünnepkörünk van: a karácsony, a húsvét és a pünkösd. Ha a három ünnepkört megnézzük, akkor nekünk teológiailag a húsvét a legfontosabb, mert ha nincs húsvét, akkor nincs – nem lenne – értelme a karácsonynak sem.

Mert miért is született meg Krisztus? Azért, hogy nagypénteken meghaljon a keresztfán érettünk, miattunk és helyettünk; a poklokra szálljon, ezzel megváltson minket; feltámadásával pedig zálogot nyújtson arra, hogy mi is feltámadhatunk az üdvösségre.

A húsvét előfeltétele a karácsony, a karácsony pedig a húsvétba torkollik bele. Az angyalok például amikor Lukács evangéliumában a pásztoroknak hirdetik az evangéliumot, azt mondják, hogy megszületett az Úr Krisztus Dávid városában. Tehát egy református ember számára – meg egyébként egy igaz keresztény ember számára – nem Jézuska van, hanem Úr Jézus. Tehát már a jászolban is Úr Jézusról beszélünk.

Van is egy ilyen görög hexameter:

„Itt ez a jászol az ég, sőt egymaga több is az égnél,
mert hisz e kis csecsemő műve az ég maga is.” 

Tehát akit Szűz Mária tart, ő tartja tulajdonképpen Szűz Máriát, és az egész világmindenséget.

– A templomokban sokszor elhangzik viszont a „kis Jézus” kifejezés is. Akkor ez helytelen lenne?

– Egyáltalán nem baj, hogy a kis Jézusról beszélnek, mi is beszélünk a kis Jézusról. A prédikációnkban az, hogy Jézus kisgyermek, számunkra azt mutatja, hogy Isten annyira szeretett minket, hogy Jézusban a mennyei gazdagságot otthagyja a földi szegénységért, a mennyei erőt hagyja el, a teljes kiszolgáltatottságért. Hiszen egyedül az emberpalánta az, aki nem olyan, mint az állatok, amelyek, ha megszületnek, már a következő néhány percben négy lábra is állhatnak. Tehát Jézus ezt az emberi kiszolgáltatottságot is vállalja értünk.

– A karácsonyvárást az adventi időszak előzi meg. A reformátusok hogyan készülnek fel karácsonyra?

– Az egyik ilyen tárgyi forma az adventi koszorú. Az elsőt egy német evangélikus lelkész állította a 19. században. Ő egy nagy szekérkerékre huszonnégy gyertyát helyezett el, és elvitte egy árvaházba, ahol a gyermekek minden nap meggyújthattak egy gyertyát. Ebből a huszonnégyből mára megmaradt négy, amit a karácsonyt megelőző négy vasárnapon gyújtunk meg.

– Ez azt jelenti, hogy a katolikus egyház is a protestánsoktól vette át az adventi koszorú készítését?

– Talán ezt kevesen tudják, de így van.

A gyertyáknál pedig a különbség az, hogy mi reformátusok bármilyen színt felrakhatunk a koszorúra, míg katolikus testvéreink – főleg templomi közegben – ragaszkodnak a három lila és egy rózsaszín gyertyához, amelyek jelképezik a hitet, a reményt, az örömöt és a szeretetet.

A négy gyertyára, vagy vasárnapra térve, Felsőcsernátoni Bod Péter lelkipásztor, Árva Bethlen Kata udvari papja, a következőt mondja ezekről (ő ugye még nem tudott az adventi koszorúról): A négy vasárnap Jézus négy eljövetelét jelenti. Az első vasárnap az első eljövetele, amikor legelőször eljön, azaz a legelső karácsony. A második vasárnap, amikor megtérésünk alkalmával szívünkbe költözik, tehát amikor elfogadjuk Jézust, őt akarjuk követni és megkérdezzük: „Mit gondolna, szólna, tenne Jézus az én helyemben?” – azaz a krisztusi koordináta-rendszerben látom jézusi központtal az életemet. A harmadik vasárnap, amikor halálunk óráján értünk jön. A negyedik vasárnap, amikor eljön ítélni élőket és holtakat az utolsó ítéletben. 

Az advent bűnbánati időszak is, azaz próbálunk Istenre hagyatkozni és figyelni. Hétköznap esténként összegyűlünk egy-egy ilyen rövidebb istentiszteletre, evangelizációra, és

próbáljuk azt megfejteni, amit a Biblia dióhéjban verse mond el, de ez a lényege az adventnek és a karácsonynak, sőt az egész Bibliának: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” János evangéliuma 3,16

Ezt az egyetlen mondatot Jézus egy éjszaka mondja el Nikodémusnak, a hozzá titokban jövő farizeusnak, aki tanulni akar tőle. Neki mondja azt először, hogy Isten személy, Isten szeret, szeretete egyetemes, de egyben személyes is. Tehát nemcsak átöleli a világot, hanem közben azt is tudja, hogy kik vannak ebben a világban. Ez a szeretet önfeláldozó, mindent megelőző szeretet. Ráadásul isteni szeretet, tehát az adventi időszakban erről a szeretetről szólunk.

– A szeretetnek mely formái ismertek?

A Bibliában megtalálható a szeretet hármas formája. Az első szeretet az emberi szeretetek közül az erósz: szeretlek téged, mert kellesz nekem. Ennek egyik legcsodálatosabb megjelenése egyébként az, hogy Isten testté lesz. Tehát ezért mondjuk mi, reformátusok – de ezt mondják a katolikusok is –, hogy a kereszténység emeli az emberi testet a legmagasabbra, hiszen semelyik más világvallás nem mondja azt, hogy az Isten testet ölt, emberi testet vesz fel. A másik szeretet, a filia, a baráti szeretet, a harmadik pedig az agapé, az isteni szeretet. Szeretlek téged, annak ellenére, hogy olyan vagy, amilyen, mert beléd látom azt, amilyen Isten lelke által lehetnél.

– Hogyan látja, az Önök egyházközsége miként viszonyul a karácsonyhoz?

– Nekünk az istentiszteleteinken a legfontosabb prédikáció, hogy megértessük a gyülekezettel, hogy Isten igazságos, szeret minket, és úgy szeretett, hogy elküldte értünk fiát, Jézust. Fontos a közös éneklés is, hiszen református egyházi énekgyűjteményünk nemzeti kincs.

A másik fontos dolog, hogy egyházunknak karácsonykor sem csak belülre kell figyelnie, hanem kívülre is. Ezért vannak szeretetcsomagjaink, szeretetdobozaink, ahogy más egyházi iskolák, egyházközségek is gondolnak a rászorulókra. Tehát gondolni kell azokra is, akik szegénységben vannak, mint ahogy abban volt valamikor a Szent Család is.

Akik idejönnek hozzánk, azok természetesen nem fenyőünnepet ünnepelnek, tehát ők először is minimum hiszik, hogy van Isten. Kettő: tudják, hogy ez nem elég, mert Jakab apostol is megírja: „Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök is hiszik és rettegnek.”

– Nagyon fontos az utánpótlás, a gyermekek megszólítása is. Ezt hogyan érik el?

– Ahhoz, hogy a régi karácsonyok hangulatát, fényét visszahozzuk, én betlehemest tanítok be az itteni rózsadombi gyerekeknek, és azt előadjuk a régi kifejezésekkel a templomban.

A másik, hogy most volt gyerekkarácsonyunk, hihetetlen ügyesek voltak a gyerekek, nagyon jók voltak a hitoktatók által kiadott versek, jelenetek. Azért is angyalruhában, és mindenfajta jelmezben voltak, mert fontos, hogy a szülők érezzék, hogy nekik a templom otthonukká kell, hogy legyen, hogy az otthonuk templommá lehessen.

Advent negyedik hetében vagyunk, a negyedik vasárnapja felé közeledünk, így például egy József Attila-est is lesz nálunk, egy kicsit azért, hogy a mélybe szálljunk. Mert a legfontosabb, itt adventben – és minden böjti, minden bűnbánati időszakban is – az, hogy az önmagunk megismerésében előrébb haladjunk, ez pedig nem megy istenismeret nélkül.

Igazán fontos tehát az effajta tájékozódás: ez a transzcendencia. Kálvin azt mondta – és ezt szoktuk adventben is hirdetni – hogy: „A mi bölcsességünk két részből áll, Isten és önmagunk megismeréséből. De egy élet is kevés, hogy rájöjjünk, hogy melyik van előbb. A kettő harmóniában, szimbiózisban van, istenismeret nélkül nincs önismeret és viszont.”

– Vajon sikerül-e valaha is visszatérni ahhoz az állapothoz, hogy az emberek karácsonykor valóban Jézus születését ünnepeljék, és ne a minél nagyobb ajándék megvásárlásával foglalkozzanak?

– Akiket elérünk, azoknak hirdetjük, hogy mi a legnagyobb ajándék: maga Krisztus!

Gyerekkarácsonykor például olyan ajándékokat kapnak a gyermekek, akár színezőben, akár CD-ben – tehát nem csokit csoki hátán –, amelyek mind az örökkévaló üzenet felé viszi a szülőket is és a családokat is. Szoktunk levelezőlistán kiküldeni szentesti áhítatot is, amit december 24-én, mikor megállnak a fa alatt, a családfő fölolvashat, énekelhetnek, de egy leírt imádság is segíti a család szentesti szakralitását.

A másik dolog, amivel küzdünk, az úgynevezett ünnepi keresztények ügye, akiken azokat értjük, akik kizárólag csak ünnepekkor jönnek el a templomba. Ilyenkor nagyon nagy a kísértése a lelkipásztornak, hogy elkezdjen dörgedelmesen beszélni arról, hogy miért csak most jön el valaki. 35 éve vagyok lelkipásztor, és rájöttem, hogy ez nem igazán hatékony. Mert, ha most megszidom, amikor végre megjelent, az nem feltétlenül irgalmas és jó üzenet. Vonzóvá kell inkább tenni a krisztusi evangéliumot, ahogy Isten is gyönyörködik bennünk, s úgy ragaszkodik hozzánk, hogy Fiát közénk engedi. 

Egy keleti legenda szerint egy városban összegyűlnek az emberek valami köré. Valaki odamegy, mert kíváncsi, hogy mit néz a sokaság. Folyton csak azt hallja, hogy az a valami milyen büdös, undorító és förtelmes. Nemsokára rájön, hogy egy döglött kutyáról beszélnek, ami valóban borzalmas, visszataszító látványt nyújt.

S ekkor megszólal egy hang: „Igazgyöngyök sem versenyezhetnének fogainak fehér gyöngysorával.” Körbenéznek, hogy ki lehetett, aki szólt? S miután nem lelik, valaki így szól a sokaságból: „Ez csak Jézus lehetett, mert csak ő képes arra, hogy még egy döglött kutyában is meglássa a szépet.”

A karácsony ünnepének megéléséhez pedig az egyes keresztyén felekezeteknél édesapámtól – idősebb dr. Hegedűs Lóránt református püspöktől – az ökumenére vonatkozó meglátását tudom én is idézni: „Egység a különbözőségben.”